Francine Rivers: Az utolsó bűnevő


Ki ne akarna mentesülni minden bűne alól?
Az utolsó bűnevő

A blogturnéról



Augusztus elsejével a Blogturné Klub egy különleges turnéra indul. Egy olyan könyvvel, amire talán nem is számítanátok. De ha velünk tartotok az 1850-as évek Amerikájának egy kis, zárt közösségének életét ismerhetitek meg és egy lány, Cadi szívbe markoló történetét. Cadiét, aki önmagát keresi a világban, ahol túl sok a rossz, túl sok a megbánás, túl sok a titok... és túl kevés a hit.


Eredeti cím: The Last Sin Eater
Kiadó: Harmat
Oldalszám: 358
ISBN: 9789632882260
Fordító: Erdélyi András
Sorozat: -
Függővég: nincs
Moly link
Goodreads link (4,02)
Megrendelési link

Cadi Forbes, az élénk képzeletű tízéves kislány súlyos lelki traumát él át kishúga halála miatt. Saját magát okolja a tragédiáért, és fejébe veszi, hogy csakis úgy szabadulhat meg bűnétől, ha a tiltások ellenére felkeresi a hegyek közé száműzött remetét, a bűnevőt, és megkéri rá, hogy szabadítsa meg a vétkétől. A bűnevő nem kitalált személy, a valóságban is létezett a tizenkilencedik századi Angliában, Skóciában és Walesben olyan személy, akit a kisebb közösségek azért fizettek, hogy magára vállalja az elhunytak bűneit. A különös szokást a kivándorlók magukkal vitték Amerikába, és főként az Appalache-hegységben gyakorolták.
Francine Rivers regénye egy ilyen emigráns walesi közösségben játszódik, a Nagy Füstös-hegység vadregényes környezetében.

Véleményem

Mielőtt mélyebben belemásznék a könyvbe, egy dolgot előre szeretnék tisztázni: nem vagyok vallásos. És hogy ez miért fontos? Mert ez egy olyan könyv, ami szorosan kapcsolódik a vallásos hithez, és már az olvasása előtt tökéletesen biztos voltam benne, hogy ha úgy tetszik, ateistaként - egyébként nem szeretem ezt a szót, mert azt gondolom, vallástól független mindenki hihet, amiben akar, csak nem akarom, hogy bárki megmondja nekem, miben -, szóval ateistaként teljesen máshogy fogom olvasni ezt a könyvet, mint valaki, aki vallásos. Főként persze a keresztények érintettek a történetben, de szerintem bármilyen vallás hívő lelke könnyebben tud azonosulni ezzel a történettel, mint valaki, aki nem az. Mert ezt a sztorit szerintem mindenki másként olvassa, a lelkének, az életének, a hitének megfelelően. Én most azt fogom elmondani, ahogyan én láttam a történetet. 

Jogosan jöhetne a kérdés, hogy mi a fenének akartam én olvasni ezt a könyvet, ha úgysem vagyok vallásos? Hiszen az elég nyilvánvaló, hogy erről lesz szó benne. A válasz a bűnevőben rejlik. Nagyon szeretem a történelmet, és ezért nagyon sokat tanultam, olvastam, hallottam a vallásokról, az egyes korszakoknak megfelelően. Tanultunk búcsúcédulákról, szent ereklyékről, inkvizícióról, keresztes hadjáratokról, ördögűzésekről, boszorkányégetésekről, cölibátusról... De valahogy ez a bűnevő dolog eddig elkerült, mielőtt ezzel a könyvvel találkoztam, soha nem hallottam még róluk. És bizony elkezdte birizgálni a fantáziámat rendesen.

Hiszen gondoljunk csak bele, miről is van szó! Adott egy ember, aki miután meghaltál, eljön és magára vállalja minden bűnöd - a legsúlyosabbakat is. Így a te lelked szabadon távozhat a túlvilágra anélkül, hogy aggódnod kelljen, milyen sors vár rá a jövőben. Hiszen bűnök nélkül egyenes az út a mennyországba. (Csak hogy a könyv keresztény példájánál maradjunk.) Ki ne vágyna erre? Arra, hogy az ember lelke mentesüljön a bűnei alól, azért vannak módok, a mai napig: gyónás, utolsó kenet... Na de hogy jön valaki, aki konkrétan minden bűnünket felfalja, és még csak be sem kell vallanunk őket? Ugyan, ki ne vágyna erre? És nem kell ezeknek súlyos bűnöknek lenniük, az apró bűnöket szép lassan szedjük magunkra életünk során, és mennyivel könnyebbek és szabadabbak lennénk a bűntudat és a megbánás nélkül, nem igaz? 
Megdöbbentő volt belegondolni, hogy ilyesmi valóban létezett, és éltek emberek szinte számkivetve, csak azért, mert rájuk testálták mások bűneinek befalását. (Szép, emberi dolog ez, nem igaz? Szívjon csak más helyettünk!)

Ebben a történetben pedig az első ellentmondás pontosan az alaphelyzetből fakad. Hallunk a bűnevőről, és az első gondolatunk csupa mocskos dolog: befalja a gyilkosságok, lopások, hazugságok és szörnyűbbnél szörnyűbb dolgok terhét. Erre kapunk egy tízéves forma ártatlan kislányt főszereplőnek. A kérdőjelek pedig már ott is vannak az ember fejében: miért egy gyermeklány egy ilyen sztori főszereplője, miközben akadnak felnőtt férfiak és nők, akiknek a bűnei listája kilométerekre nyúlik. Hiszen milyen bűne lehet egy ilyen idős kislánynak, aki egy elzárt falucskában nőtt fel, vallásos neveltetésben és szigorú erkölcsi viszonyok közepette? Na? Hát persze, hogy nem tudjuk meg rögtön! A történet során rághatjuk magunkat, hogy mi a fenét művelt a kis Cadi, amiért ekkora bűntudat gyötri. Hisz az már a kezdetektől nyilvánvaló, hogy valami történt vele. Aztán szép lassan állnak össze a darabkák, ahogyan Cadie elindul a megszabadulása útján.

Csak egy löketre van szüksége, amit nagyanyja halála meg is ad. Cadi elveszíti talán az utolsó embert, aki igazán közel állt hozzá és aki megértette őt. Aztán ránéz a bűnevőre, és fejébe veszi, hogy kideríti, hol lakik és segítséget kér tőle. Hiszen az ő bűneit egye már meg végre valaki! Azt a bűnt, ami üldözi nap nap után. A nyomozása során pedig mindenféle sötét titkot tár fel a faluról, új barátokat szerez és talán még a célját is elérheti: a megváltást.

Összességében maga a történet nagyon tetszett. Kifejezetten izgalmas volt, ahogyan ez a kislány elindul ezen a rettentő nehéz úton, és hol kifejezetten gyermeki szemmel, hol pedig megdöbbentő komolysággal dolgozza fel a körülötte történő dolgokat és az új gondolatokat.
Nagyon tetszett, ahogyan Cadi bűne mellett szép lassan megismerjük a bűnevő történetét is, ahogyan az egész faluét. Ehhez pedig a történelmi környezet nagyon tetszett, végig elhittem, hogy egy világtól elzárt, zárt és szoros társadalmi renddel bíró kis közösségben járunk, valamikor az 1850-es években. 

Nagyon megkedveltem bizonyos szereplőket is: leginkább Cadi új barátját, Fagant, még sokkal többet is szívesen olvastam volna róla, és bár tudtam, hogy Cadi még gyerek, azért én drukkoltam, hogy a szenteim jöjjenek össze. (Hiába, a romantikus szívem.) Illetve nagyon megkedveltem az idős hölgyet, Elda nénit, aki főszereplőink hű segítője lesz, aki távolról figyeli őket. Jó volt a két fiatal és sokszor meggondolatlan és tapasztalatlan főszereplők mellé a másik véglet: a saját idejét már kitöltő, bölcs öregasszony, akinek a szívét a régi bűnök, a megbánás és a sok sötét titok nyomja. És a bűnevőt meg sem kell említenem, ő és a könyv második felében felbukkanó Bletsung is színfoltjai voltak a történetnek.
És ami a karaktereket illeti, a másik véglet is jól sikerült. Akit utáltam, azt nagyon utáltam. Ott van például Fagan apja, nagyon haragudtam Cadi édesanyjára is, és volt, akinek a története előtt némileg értetlenül álltam, mert képtelen voltam megérteni, miközben tulajdonképpen nagyon is emberinek sikerültek: pl. Fagan édesanyjának élete.

A történetnek van egy 'évekkel később így történt' lezárása is. Na, ennek kifejezetten örültem, és meglepett, hogy tudott meglepetést okozni: kaptunk még egy utolsó nagy csavart, amire én tényleg nem számítottam, de gratula hozzá a szerzőnek! Jó húzás volt szerintem. (Aki elolvassa, szerintem tudni fogja, mire gondolok.) És ezzel a befejezéssel még egy szép keretet is kanyarít a sztorinak az írónő.

És akkor mi az, ami nem tetszett vagy nem annyira tetszett? Pontosan az a része a történetnek, ami hihetetlenül szoros kapcsolatban volt a vallással. Kifejezetten szerettem az önmagát és hitét kutató szereplőket, viszont a megoldással már kevésbé tudtam azonosulni, és az idevezető úttal is. Rengeteg imát, bölcseletet és alapjában véve vallásos gondolatot kaptunk, és nekem ez ateistaként nyilván végig távolinak, idegennek érződött. Alapvetően vallásos szereplőkkel kellett itt azonosulnunk, és bizonyos szintig működött is nekem a dolog, egészen addig, amíg már nem annyira szorosan az ember belső hitéről, hanem konkrét tanításokról volt szó. Bekezdéseken keresztül hallgathattunk bibilai történeteket, és ezek sem izgalmasak nem voltak, sem felemelőek - legalábbis számomra. Bőven meglettem volna ennyire részletes taglalásuk nélkülük is, csak az elmeséléssel. Pont azért, mert a hittel és a hit szabadságával nincs gondom, de a konkrétumokkal... Így kicsit azt éreztem, hogy aminek a kis közösség számára felszabadítónak kellene lennie, lehet, hogy csak az egyik keretrendszer felcserélése a másikra. Miközben a cél nem ez lenne: hanem a saját lelkünk, a saját hitünk, jóságunk és meggyőződésünk felderítése. Persze, vallásos kor volt ez, szóval beletörődtem, de attól független még nem mindig tudtam ezekkel a részekkel mit kezdeni.

Összességében hálás vagyok, amiért megismerkedhettem a "bűnevés" szokásával, és kifejezetten érdekes volt egy ilyen bűntudattól gyötrődő kislány önmegismerését végigkövetni. Még úgy is, hogy a nagyon vallásos részekkel nehezen jutottam dűlőre. Azt mondanám, nem való mindenkinek. Aki vallásos, és szeretne egy olyan történetről olvasni, aminek szerves része ez, de nem csupán erről szól, hanem akadnak benne rejtélyek és csavarok is, miközben lassú és nyugodt folyású, az ezt a könyvet fogja szeretni. Talán az is, aki nem vallásos, de vagy érdekli a téma, vagy képes kizárni a sztorinak ezt a részét. Mert a cselekmény a vallásos nevelő gondolatok nélkül is megállja a helyét, bár nem elválasztható tőle. 


Blogturné extra - A könyvelőzetes





A blogturné menetrendje

08.01. - Deszy könyvajánlója
08.04. - Napi falat
08.07. - Kelly Lupi olvas
08.10. - Dreamworld

Rendeld meg a képre kattintva!