Moziztam - Meggyőző érvek (2022) - Anne Elliot alkoholista és a kamerába bámul

Miközben néztem a Netflix új Meggyőző érvek filmjét, csak úgy ömlöttek volna belőlem a szavak. Aztán nagy nehezen végigrágtam magam rajta, az értékelés meg csak nem akart jönni. Azóta rájöttem az okra is: annyira borzalmas volt, hogy nem akarnék vele több időt tölteni. (Inkább együtt kellett volna néznünk és közben együtt szenvedni.)

De sokan, sokfélét írtatok, kérdeztétek is kommentben, mi a véleményem, szóval természetesen ezzel együtt sem maradhat el a bejegyzés.

Szeretném leszögezni, igyekeztem pozitív maradni. Én alapvetően nagyon szeretem az Austen adaptációkat, jó néhány olyan van közöttük, amit már tucatszor láttam. És vannak modern feldolgozások is, amiket szeretek - ilyen például a Bridget Jones, a Lost in Austen és a Spinédzserek. Egyaránt szeretem a klasszikusabb 95-ös Büszkeség és balítélet minisorozatot és kissé modernebb, az eredetitől jobban eltérő Keira Knightley-féle filmet. Szóval igazából még azzal sem tudom vádolni magam, hogy túlságosan purista vagyok, ha Austenról van szó.

Az viszont tény, hogy szeretem, ha jó a film/sorozat, és nem öli ki az eredeti sztori lelkét. Pont ez a titka szerint a fent felsorozat három modern csavarnak is az eredeti sztorikon: modern köntösben, némileg viccesebben, új helyzetekben, de mindvégig megtartották az eredeti sztorik lelkét.

Ezzel azt hiszem, már előre is vetítettem, hogy ugyanez szerintem nem mondható el a Netflix változatról. 

Amikor először jött a hír, hogy a Netflix belevág a kosztümös adaptációkba, én inkább optimista volt, mint pesszimista. Persze, tudjuk, hogy vannak problémák a Netflix original tartalmaival, de mégis csak arról a szolgáltatóról beszélünk, ami A koronát is készítette! 

A Bridgerton család esetében persze már láthattuk, hogy igencsak szabadon kezelik a történelmi hitelességet, na de az mégis csak nagyrészt Shondaland produktum, másrészt pedig nem egy olyan klasszikus adaptációja, mint amilyen Jane Austen! 

Sajnos már az előzetes alapján biztos voltam benne, hogy ez az adaptáció angolosan szólva nem "my cup of tea", vagyis nem nekem készült. Majdnem írtam egy véleménybejegyzést már az előzetes alapján, de aztán arra jutottam, inkább senki kedvét nem akarom elvenni, és saját magamat is arra ösztönöztem, hogy próbáljak nyitott maradni. 

De sajnos a félelmeim beigazolódtak. 

Már a film első néhány perce alapján teljesen nyilvánvaló, hogy egy vérbeli... amerikai adaptációról van szó, minden ízében. 

A nyitókép egyébként tetszett, aranyos ötlet, hogy mintegy felvezetésként láthatunk villanásokat Anne és Wentworth korábbi kapcsolatából.

Ezt aztán rögtön tönkreteszi a narratív választás, amivel a film élt: jön az arcunkba bámulás.

Nézzétek, szerintem teljesen reális gondolat egy Meggyőző érvek adaptáció esetében, hogy szükség van valamiféle narrációra Anne-től. Ha például egymás mellé tesszük a Büszkeség és balítéletet a Meggyőző érvekkel, rögtön egyértelművé válik, hogy előbbiben sokkal nagyobb a fókusz a történéseken, az izgalmas eseményeken, az akción, utóbbi viszont inkább olyan, mint egy hosszú belső monológ. Anne tépelődik, bánkódik, bánja a rossz döntését és próbál vele együtt élni. A fiatal lelkesedéssel szemben sokkal inkább előtérbe kerül a merengés afölött, ami elveszett - legyen az akár a nagy szerelem, akár a fiatalság, a lehetőségek... 

Szóval önmagában az, hogy Anne konkrétan narrálja a történetet, teljesen indokolt. Gyönyörű gondolatok maradnának ki, ha pusztán párbeszédekre hagyatkozna az adaptáció. 

Csakhogy ez az állandó kamerába bámulás és nézőkhöz beszélés rettentően modern, és nem passzol a narratívához.

Először is a mennyiség! Gyakorlatilag minden jelenetben kapunk egy-egy kiszólást, kipillantást. De ha még csak egyet kapnánk! Anne folyamatosan áttöri a negyedik falat, és bármi vicces, érdekes vagy váratlan dolog történik, kibeszél a nézőnek. Határozottan túl sok volt ezekből. Ráadásul ezeknek a nagy része közeliben lett felvéve, ezért úgy éreztem, Anne állandóan engem bámul, nem jó értelemben. A Meggyőző érvek esetében az lenne a cél, hogy minél inkább Anne helyébe tudjuk képzelni magunkat, fel tudjuk idézni a saját elmulasztott lehetőségeinket. Viszont ha nem tudom magam Anne-nek érezni, mert állandóan bámul, az baj. 

További problémám a kamera bámulással, hogy nem viszi előre a történetet. Ha például a legutóbbi, magyarul Tartózkodó érzelem címen kijött filmre gondolunk, az ottani narráció mindig továbblendíti a történetet: vagy elmagyaráz valamit, amit tudnunk kell, vagy valamilyen éppen zajló eseményt kommentél élőben. Tehát vagy rövid, tömör és információt ad át - vagy hosszabb, de nem csak őt bámuljuk, hanem közben történnek dolgok. Azzal, hogy a narráció esetében mindig csak Anne-t látjuk közeli felvételen, mindig megakasztják a történetet folyását. Ezt pedig sajnos a magam részéről meg is éreztem, elég hamar eluntam a sztorit, és tettem le a laptopon kisképernyőre, közben pedig netet pörgettem vagy épp nektek renteltem. Figyelembe véve, hogy ez amúgy sem a legmozgalmasabb Austen sztori (ahogyan már említettem), tovább lassítani a történetet, szerintem elég nagy hiba. 

Ráadásul azt éreztem, a film maga sem tudja eldönteni, művészi akar-e lenni vagy vicces. Bizonyos jelenetekben hosszan bámuljuk, hogy Anne nézelődik vagy úszik egyet a tengerben - ez viszont egyáltalán nem passzol a fél perc múlva következő "bohócjelenetekhez". 

Szintén narratív hibának érzem, hogy ez. a. film. mindent. szájba. rág. 

Írtam már, hogy ez egy nagyon amerikai feldolgozás, és semmiben nem éreztem még annyira, mint abban, hogy semmit nem bíztak a képzeletre. Egy jó történetben fontos lenne, hogy a befogadó értelmezzen, kiegészítsen, továbbgondoljon. Ez a film erre viszont teret sem ad, mert mindent kínosan kimondanak és túlmagyaráznak benne - nyilván leginkább Anne narrációján keresztül. Csak hogy egy példát mondjak: nem kell a néző szájába rágni, hogy Anne húga, Mary mennyire nem figyel másokra, és nem kell minden ilyen alkalomnál kinéznie Anne-nek a nézőre, ugyanis ugyanezt a következtetést megfelelően megírt jelenetek és jól játszó színészek mellett a nézőnek kellene levonnia - egyedül.

Ugyanígy erőltetettnek éreztem azt, ahogyan próbálták belepréselni a feminista nézőpontot, és lépten-nyomon kitárgyalni, hogy mi van az egyedülálló nőkkel, és hangsúlyozni, hogy Anne milyen erős, meg hogy a nők is érthetnek a tengerészethez. Higgyétek el, odavagyok a feminista nézőpontokért, de EZ NEM AZ A TÖRTÉNET. (Az meg, hogy ez odáig megy, hogy Anne és Lady Russel kitárgyalják utóbbi nemi életét. Na, ott majdnem kilőttem a filmet, mert hát MIÉRT???)

Na de még egy gondolat a kamera kapcsán: Anne a könyvekben egy komoly, fiatal nő - sokan akár koravénnek is mondanák. Sok-sok belső vívódással, töprengéssel. Okos, tapasztalt, megfontolt, minden lépését mérlegeli és véggigondolja. Ez pedig E/2-ben beszélve, szóban, a kamerába beszélve könnyen átfordulhatna abba, hogy Anne sajnáltatja magát - amiről viszont nincs szó. Talán pontosan emiatt változtattak ennyit Anne karakterén.

És akkor el is érkeztünk a második problémámhoz. A Netflix Meggyőző érvek filmjének a főszereplője nem Anne Elliot. Ez a karakter sokkal inkább volt Bridget Jones, mint Anne Elliot. Ahogyan már említettem, Anne olyan karakter, aki csendes megfigyelője a körülötte lévőknek. Viszont pont emiatt találja fel magát mindig a nehéz helyzetekben. Ha pedig problémája van, azt inkább magába fojtja, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Egy igazi meg nem értett introvertált. Ezzel szerintem sokan tudunk azonosulni.

Ezzel szemben Dakota Johnson Anne Elliotja állandóan mozgásban van, pörög-forog, nevetgél, viccelődik, állandóan iszik (komolyan, mikor lett Anne Elliot alkoholista???), tele van fiatalos energiával. Sőt! Sok esetben bohóc: leönti magát, lekvárbajusszal kelleti magát a gyerekek előtt játék gyanánt és még sorolhatnám. 

Ez egyrészt rettentő karakteridegen, másrészt sokszor olyan dolgokat tesz, amik kevésbé passzolnak a kor előírásaihoz. 

Igaz, ez sajnos nagyon sok mindenről elmondható. Épp olyan kevéssé érdekelte a készítőket a történelmi hitelesség, mint a Bridgerton esetében. A jelmezek hiteltelensége részemről még csak-csak megbocsátható, ráadásul vicces módon sokszor a mellékszereplőkön még relatíve jók is a kosztümök, és csak a főszereplők esetében kezelték... nos, kreatív szabadsággal őket.

Ennél jóval zavaróbb viszont az, amikor ezek a modern elemek a nyelvben és a történésekben mutatkoznak meg. Egy Austen hősnő nem pontozza a pasikat 1-től 10-es skálán és nem beszél exekről. (Erre különösen haragszom amiatt is, mert egy létező, csodálatos idézetet változtattak át erre a förtelemre.) És egy Austen szereplő, akár negatív szereplő, akár nem, nem fog nekiállni csókolozni a szeretőjével a nyílt utcán. Hogy csak egyet említsek a sok közül. 

Nem lenne problémám ezekkel, ha modern környezetbe helyezett feldolgozásról lenne szó. De akkor döntsék el a készítők mit akarnak. Kosztümös filmet vagy kortárs feldolgozást. A kettő ötvözése látható módon nem sikerült. 

Nem ejtettem még szót a sztori másik főszereplőjéről, Wentworth kapitányról. Egy Austen adaptáció kapcsán általában a pasikat emlegetjük a legtöbbször, ezúttal viszont nem véletlen, hogy még nem hoztam szóba, mert nagyjából szót sem érdemel.

Imádom Wentworth karakterét, talán ezzel a férfi Austen karakterrel a legkönnyebb azonosulnom. De ez a színész borzalmas választás volt. Az egy dolog, hogy az én ízlésem szerint egyáltalán nem jó pasi, ami pedig nem ártott volna, tekintve, hogy mindenki végigáradozza a regényt arról, milyen jóképű. (Meg hát amúgy is romantikus hős a szentem.) Ennél viszont sokkal fájóbb, hogy nem is sikerült eladnia a karaktert. Általában csak bámul ki a fejéből, vagy szinte nulla érzelmet mutatva vagy túl sokat is - komolyan sokszor felmerült bennem, hogy nem tűnik fel senkinek, hogy folyamatosan Anne-t bámulja, és minden ökörségén mosolyog?! A legrosszabb viszont az, amikor szót kap. Egyáltalán nem úgy beszél, ahogy egy Austen hőstől elvárható. Volt a nagy békülős jelenetük Anne-nel a tengerparton - komolyan, felírtam magamnak jegyzetbe, hogy "Miért kiabál folyamatosan?"

Bár nem vagyok híve annak, hogy colorblind legyen a szereplőgárda egy kosztümös Austen adaptációban, kérdés nélkül sokkal jobb Wentworth lett volna a Mr. Elliotot alakító Henry Golding. Érdekesség: eredetileg tényleg Wentworth-nek akarták a készítők, ő viszont azt kérte, hadd legyen a sok romantikus hős után ezúttal a negatív karakter. A helyzet furcsa iróniája, hogy ebben a változatban Mr. Elliotot is kiherélték, és gyakorlatilag semmi rosszat nem tett sőt, még egy happy endet is kapott. 

A történet folyásán amúgy meglepően keveset változtattak, nagyjából olyan sorrendben haladunk végig a sztorin, mint ahogyan a könyvben. Persze a feministább-modernebb narratívába bizonyos dolgok már nem fértek bele: Wentworth nem mondhatott csak úgy le a karrierjéről, nem lehetett a főszereplővel túl gonoszkodó Louisa, és Mr. Elliot viselt dolgaival sem lehetett foglalkozni. Nem igazán tudják megmagyarázni nekem, miért volt ez így jobb. De igazándiból a sok más mellett ezek már el is törpültek, és meg tudtam békélni velük. 

Összességében ez a film nekem határozottan egyszer nézős volt. Azt, hogy történelmileg meg sem próbáltak hitelesek lenne, talán még meg tudtam volna bocsátani - de azt, hogy kiherélték a főszereplőket és elvették a történet lelkét, már nem. Ez nem az a Meggyőző érvek, amit szeretek, és amire számtalan "második esély sztori" hivatkozik és épít.