Eltűntem... de olyan jó

Nem volt ma friss az oldalon. (Mely állítás persze abban a pillanatban hamissá válik, mihelyst ezt közzéteszem, de ettől még viccesebb az egész.) 
Normál esetben ezen stresszelnék. És mániákusan nézegetném a számlálót, megállapítva, hogy szerintem jó néhány hónapos mélyrekordot döntöttünk meg a mai napon a látogatottság tekintetében. Mert hát valaki - khm... - még arra se vette a fáradságot a mai napon, hogy legalább egy-két régi bejegyzést megosszon Facebookon. (És most tekintsünk el egy kis áramszünettől, ami segített a döntésben.)



Ma egy a blogra mutató link se került ki a Facebook oldalunkra. Nem tudom, mikor volt utoljára ilyen. 

És tudjátok mit? 

Jó ez így. 

Az idei évem - ahogy már nagyon sokszor írtam is - meglehetősen sűrű. Kicsit olyan, mintha elkapott volna az élet, és most, 26 évesen bedobott volna egy centrifugába. Persze ez nem szükségszerűen rossz, sőt. Imádom az idei évemet! Végre olyan érzésem van, hogy tartok valahová, vagy legalábbis kerek az életem úgy, ahogy van. Van két munkám, van családom - ami épp most nőtt tovább egy unokahugicával -, vannak barátaim és sok-sok szuper élményben volt részem idén, a legegyszerűbbektől a legnagyszerűbbekig.

Viszont hazudnék, ha azt mondanám, ez az életem bizonyos területeire nem volt hatással. 

Leírni is brutális, immáron 8 éve blogolok és 4 éve vezetem aktívan ezt a blogot, és ha tisztán a bejegyzések számát nézzük, egyre aktívabban. Ráadásul ahogy teltek az évek, az olvasótábor is egyre nagyobb lett, több a komment, nagyobb a felelősség. 

2013 óta folyamatosan évi 200 fölötti könyvet olvasok. 

Ezek szuper dolgok, és büszke is vagyok rájuk. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a bloggerkedés nem olyan, mint maga az élet: tele van hullámhegyekkel és -völgyekkel. Mivel ez nem egy személyes blog, már abban az értelemben, hogy nem az én életem írott valóságshowját követitek, csupán egy specifikus szeletkéjét, nevezetesen a könyves élményeim, ezek a hullámhegyek és -völgyek nem feltétlenül jutnak el hozzátok. 

A blogolás hobbi. Ha valaki megkérdezi, gondolkozás nélkül ezt fogom mondani. És ha valaki a miértre kérdez rá, órákon keresztül tudnám sorolni az okokat, de ha össze kellene foglalnom egyetlen mondatban, az lenne a válasz, hogy "Mert szeretem". 

De van egy pont, egy határ - legalábbis nálam mindenképp így volt -, amikor valami megváltozik. Nem azért, mert az ember már nem szeret blogolni vagy nem szereti a blogolása tárgyát. Pusztán arról van szó, hogy egy idő után... elkezd felelősséget érezni az olvasók irányába. Lehet, hogy ez azonnal jön, lehet, hogy csak évek múltán. Lehet, hogy észre sem veszi, hogy megtörtént - én se vettem. De az is lehet, hogy mondjuk egy követőszám billenti át vagy egy nagy forduló, pl. a 100.000 látogatás. 

Mindenesetre valami átkattan és a blogolás már nem "csak" hobbi. Hanem felelősség is. 

És ezzel együtt könyves bloggerként az olvasás már nem "csak" olvasás, hanem tudatosság is. 

Ez nem jelenti azt, hogy az ember nem élvezi a blogolás perceit, nem mosolyog jókat a bejegyzés megírása közben, nem látja lelkesen a kommenteket és nem dobják fel a napjait a beszélgetések az olvasókkal. 

És nem jelenti azt, hogy már nem élvezi a könyveket, amiket olvas és nem talál folyamatosan új kedvenceket. 

Egyszerűen csak azt jelenti, hogy a fejében folyamatosan ott motoszkál, mint valami beépített, ficánkoló chip, a gondolat. A gondolat a mindennapokban, hogy miről lehetne írni. A gondolat olvasás közben, hogy ezt a könyvet vajon hogy fogja majd értékelni.

Egy ponton azt vettem észre magamon, hogy nem tudok kikapcsolni. Mert ott van a kezem ügyében a telefonom, és csak átpörgetem a falamat, hátha van valami új könyves hír. És mert ott vannak az értékelendő könyvek egymás tetején - még ha csak jelképesen is, ha esetleg e-bookokról van szó -, és szinte kiáltoznak, hogy olvassam el őket. 

Őszintén? Van, hogy az ember besokall abból is, amit szeret. És ez a legidegesítőbb: amikor az ember szereti, amit csinál, mégis szünetet kéne tartania, a kisördög pedig folyamatosan ott lebeg a feje mellett, és csak nem tud kikapcsolni. 

Valami ilyesmiről írtam az Internetundoritisz Maximus bejegyzésemben is. 

Ám ami még ennél is jobban megdöbbentett: hiányzott az olvasás. 

Ez persze nevetséges, és majdnem biztos, hogy minden ismerősöm nevetne ezen, hiszen folyamatosan olvasok. Régit, újat, valamit akár harminckettedszerre, vagy épp a postán jön egy új olvasásra váró... A falamon meg görgetik, hogy mit kezdtem el a Moly szerint és mit fejeztem be. 

Szóval persze, olvastam. 

De hiányzott. Hiányzott a régi érzés. Még mindig szerettem a jó könyveket, amiket olvastam. Még mindig szívesen vettem a kezembe könyvet, mégis mintha egy fontos darabkája hiányzott volna az egésznek. 

Könnyű volt mindezt a fáradtságra fogni, és kétségtelen, hogy ez is fontos összetevője volt ennek a nagy olvasói válságnak, amiben gyakorlatilag hónapok oda vergődök - tem? 

És most eltűntem. 

Mert olvasok. 

És ez annyira hiányzott. 

Olvasok. Csak úgy. A magam örömére. Nem azért, hogy értékeljem őket - lehet, hogy fogok írni róluk, lehet, hogy nem. Angolul - nem recipéldány, nem ismerősök ajánlották, csak úgy... szabadon felmentem a Goodreads-re, és lecsaptam azokra, amik valamiért megragadták a figyelmemet. (És olyan rosszul nem válogathattam, mert kettőt már ajánlottam is kiadásra, és szorítok.)

Lubickolok. Lubickolok abban, hogy megint el tudok olvasni napi két könyvet. Lubickolok abban, hogy simán megy a napi ezer oldal, mint régen. Lubickolok abban, hogy elolvasok valamit és már nyúlok is a folytatásért. 

Ez az érzés hiányzott. A "csak úgy valamit". 

Ha az embernek a könyvvilág a hobbija és munkája is, nehéz nem benyomásokat begyűjteni. Már az befolyásolja az embert, hogy melyik kiadó adja ki, milyen lesz a borítója, ki ajánlotta. 

Én meg szeretek a magam feje után menni. Talán ezért is lettem blogger. Elfelejtettem azt a nagy régi szabadságot, amikor csak úgy "levadásztam" egy könyvet, amit nem ismertem és nem is ajánlotta senki. Nem tudtam róla semmit, csak hogy valamiért megragadta a figyelmemet. 

Életem egyik legmaradandóbb olvasásélménye volt a Nyugalom tengeréé. Még nem is tudtam, hogy érkezik magyarul, amikor rátaláltam Goodreadsen, és olvasni kezdtem a görög tengerparton. Nem tudtam, mire számítsak, és a végén ott volt a büszkeség, hogy jól választottam. Én. Mindenféle befolyásoltság nélkül. 



És nem zizegett közben a fejemben a gondolat, hogy mit fogok majd írni róla az értékelésemben. Nem zizegett valami csúnya határidő a fejemben, mert időre jön majd a blogturné. Nem zizegett a fejemben, hogy ki mit fog szólni az értékelésemre - hogy mennyire taposom meg a szerző egóját és mit fog szólni a kiadó, amiért megírom, ha esetleg valami nem tetszett.

Ott volt a kezemben valami idegen. És valami sajátot csináltam belőle, mindenféle külső nyomás nélkül. Az enyém volt az olvasmányélményem, minden ízében. 

Azt hiszem, ez hiányzott annyira. 

És most olyan üdítő megint visszatérni a vadászmezőkre, és csak úgy nyargalni, kutatni, aztán ha szembejön egy szimpatikus vad, kivetni rá a hálómat. Ha nem finom, hát így jártam. De akkor is az enyém. 

Számtalan megoldásjavaslatról olvastam már az olvasási válságokat illetően, ezeknek a legtöbbje pedig működik is - nálam is működtek, ímmel-ámmal, egy időre. Viszont talán, talán most megtaláltam a végső megoldást. Meglátjuk. 

Addig is elnézést mindenkitől, amiért nem volt poszt - még akkor is, ha igazából nem kell bocsánatot kérnem, hiszen ez hobbi. Tekintsétek úgy, hogy kint van az OLVASNI MENTEM tábla a blogon. Pár napnál nagy eséllyel úgysem tart tovább a dolog, hamarosan vége a nyárnak, és a színházi évaddal együtt a rendszer is visszatér az életembe. Addig pedig én most nem a tengerben lubickolok, hanem a könyvolvasás szabadságában. (És csak mosolygok magamban, hogy mennyire utálnátok, ha tudnátok, a nagy szabadságomban milyen recipéldányokat tettem félre. Nem semmi ősz lesz ez, én mondom.)
Eltűntem... de olyan jó Eltűntem... de olyan jó Reviewed by Deszy on 8/15/2017 Rating: 5

2 megjegyzés:

  1. Jó olvasást Deszy, a KMK molyos válaszai alapján már gondoltam, hogy idén még jobban csődbe fognak vinni, mint eddig és még ott a többi kiadó is, de most te is megerősítettél ebben. :D

    Egy olyan kérdésem lenne, hogy hogyan lehet kiadásra ajánlani könyveket és melyik kiadó(k)nál van ilyen lehetőség? :)

    VálaszTörlés
  2. Lesznek nagyon jók :D Ez biztos. KMK-nál is, és nem KMK-nál is :)

    Mindenesetre a kérdésedre válaszolva, szerintem nagyjából bármelyik kiadó szívesen fogad ajánlásokat. Nem biztos, hogy aztán tényleg ki is adják, de próbálkozni lehet. :)
    Ami engem illet, nyilván én a KMK-nak ajánlok, ez adott, szóval ilyen szempontból nekem kicsit könnyebb a dolgom. De KMK-sként mondom, szoktunk kapni olvasói ajánlásokat, amit megkap a kiadó vezetősége, aztán döntenek. :)

    VálaszTörlés

.

Üzemeltető: Blogger.