Richelle Mead: The Fiery Heart


Richelle Mead: The Fiery Heart


Fülszöveg:
A The Indigo Spellben Sydney-nek az alkimisták élete és a között kellett dönteni, amit a szíve súgott neki. És egyetlen lélegzetelállító pillanatban, amit a Richelle Mead rajongók soha nem fognak elfelejteni, olyan döntést hozott, ami még őt is meglepte...
De a küzdelemnek még mindig nincs vége. Ahogy próbál megküzdeni a döntése utáni életével, még mindig túl sok irányba húzzák egyszerre. Megérkezett a húga, Zoe, és bár Sydney szeretne közel kerülni hozzá, túl sok mindent kell titokban tartania előtte. A Marcusszal való találkozás megváltoztatta, amit az alkimistákról gondol, és most óvatosnak kell lennie, miközben próbálja aláásni újonnan talált varázslatos képességeivel azt az életmódot, amiben felnevelték. A szenvedélytől és a bosszúvágytól kísértve titkos életet folytat, hogy ne jusson az átnevelés sorsára.


Véleményem:

Az előző részt ugye úgy hagytuk ott, hogy megérkezett Sydney húga, Zoe, és nyilvánvaló volt, hogy főhőseink élete nem lesz olyan egyszerű most, hogy végre összejöttek. 

Bevallom, nagyon féltem ettől a résztől, pont azért, amire számítani lehetett. Egyrészt Zoe engem már az előző részekben is rettenetesen irritált, nem tehetek róla. Másrészt aki ismeri Richelle-t, az ennél a pontnál - a negyedik rész a sorozatban - már számít rá, hogy következni fog valami sorsdöntő fordulat, valami nagyon nagy gáz, ami majd tovább lendíti a sorozatot. (Emlékezzünk csak, mi történt a Vámpírakadémia harmadik és negyedik részének végén.) Aztán ugye tudjuk még róla, hogy a függővégek specialistája. 
Úgyhogy ennek a könyvnek úgy álltam neki, hogy fel voltam készülve minden lelki sérülésre, és arra, hogy úgy fogom letenni a könyvet, hogy nem leszek nyugodt. 

És azt kell mondjam, minden várakozásom be is jött. 

Zoe még sokkal idegesítőbb volt, mint arra számítottam. Konkrétan voltak jelenetek, ahol legszívesebben beléptem volna a jelenetbe és jól helyretettem volna, meg egyébként néha még Sydneyt is, hogy mi a fenéért nem teszi már helyre az idióta húgát. És most nem csak az alkimista dologra gondolok, mert jön egy nagy családi kavarc is, nem akarom lelőni a poént, bár elég hamar kiderül a könyv elején. Mindenesetre amit Zoe az anyjukról mond, hát komolyan mondom, képtelen vagyok elviselni ezt a kis... Inkább nem folytatom a mondatot. 

A részben Zoe miatt kialakult feszültség pedig végig ott van a történetben. Ahogy a fülszövegben is olvasható, Sydney-nek ügyesen kell lavíroznia az életében, tulajdonképpen nem kettő, hanem rögtön három szerepnek kell megfelelnie. A húgának, a családjának és az alkimistáknak a tökéletes alkimistát, akit hidegen hagynak a dampyrok és morák. A dampyroknak és a moráknak egy alkimistát, aki közben megkedvelte őket, de azt még előlük is titkolnia kell, hogy milyen kapcsolat van közte és Adrian között. És végül ott vannak még az újfent felfedezett képességei is. Egyszóval az élete csupa titok, és minden energiájára szüksége van ahhoz, hogy megpróbálja egyensúlyban tartani ezeket. 

Ahogy minden részbe, ide is kell valami plusz bonyodalom még a fentieken kívül is. Ezúttal pontosan Sydney képességeire építünk, hiszen ki kell aknáznia a benne rejlő képességeket és az alkimista tudását is, amikor megpróbál elkészíteni egy olyan keveréket, amelyet tetováláshoz felhasználva semlegesíteni tudják az alkimisták befolyását. 

Ennyit Sydney oldaláról. Ami pedig Adriant illeti... A kötet egyik érdekessége, hogy ezúttal váltott szemszögben követhetjük az eseményeket, azaz nem csak Sydney, hanem Adrian mindennapjait is megismerjük. És az ő életében is megvan a kihívás. Egyrészt próbál úrrá lenni a lélek feletti sötétségen, és nem engedni neki. Másrészt pedig a többi morával és dampyrral együttműködve rájönni, hogy lehetséges előállítani a strigák mérge elleni szérumot. 

Magyarul mindkét főhősünk kísérletezik ezerrel...

Tulajdonképpen ezek közül egyik szál sem túlzottan izgalmas és akciódús, legalábbis nem abban az értelemben, mint amilyen a Vámpírakadémia volt, vagy akár a Vérvonalak előző részei. Nincsenek támadó strigák, alig akad egy csatajelenet... A feszültséget végig azt tartja fenn, amit már korábban is írtam. Sydney lavírozása, de leginkább az előzetes tudásunk. Azaz az, hogy Richelle mit fog csinálni.

Ugyanis a regény nagy része rózsaszín boldogságburokban telik. Hiába minden aggodalom ugyanis a szereplők részéről, Adrian és Sydney között hatalmas a boldogság. Titkos randik, lopott csókok, határozottan sok forró jelenet... Igazából sokkal több szerelmes jelenetet kapunk, mint annak idején Rose-zal és Dmitrijjel. Adrianék pedig tényleg nagyon jók együtt és külön-külön is, és annyira szeretik egymást, hogy az valami elképesztő. Viszont hiába volt a nagy boldogság, tulajdonképpen nem tudtam igazán élvezni, mert végig éreztem, hogy közeledik a baj. Minden bokorból gyilkos strigák felbukkanását vártam, egy kósza alkimistát, aki majd lebuktatja őket vagy valamit. Mert egyszerűen akkora volt a boldogság, hogy tudni lehetett, hogy valaminek jönnie kell. És hát, nem nagyon okozott meglepetést, hogy mi történt végül...

A mellékszereplőket - persze Zoe és az apjuk kivételével - most is nagyon szerettem, hihetetlenül tetszenek a háttérben kibontakozó szerelmi szálak, különösen az Eddie-Jill párosnak szurkolok, és volt is egy nagyon cuki jelenetük. Annak is nagyon örültem, hogy megint felbukkant Rose és Lissa, bár bevallom, kicsit hiányoltam Dmitrijt, belőle kellett volna még több. Még akkor is, ha Adrian és az ő kapcsolata nyilván nem a legjobb. Viszont annak a bizonyos Christian jelenetnek is örültem, minden alkalom, amikor felbukkannak a korábbi főszereplők, örömmel tölt el. Róluk sem feledkeztünk el, szerencsére. Ja, és Abe! Na igen, ő nekem kicsit olyan ebben a sorozatban, mint Cassandra Clare könyveiben Magnus, úgyhogy neki mindig örülök, mert ott tuti lesz valami vicces vagy valami jelentőségteljes. Külön öröm volt, hogy kicsit visszatérhettünk az udvarba, bár nagyon-nagyon sajnálom, hogy ez a rész nem volt hosszabb. A Vámpírakadémia nosztalgia nagyon kellett, és tudom, hogy ez egy külön történet, de végig csak az járt a fejemben, hogy miért nem lehetett hosszabb. Ha már elmentünk odáig, akkor már ne három oldalt töltsünk ott, könyörgöm! Bár arra számítok, hogy az utolsó két részben, amikor úgymond borul majd az alkimista bili, lesz majd még fontos szerepe Lissáéknak.

Tehát összességében azt tudom mondani, hogy ez nem egy igazán akciódús történet, viszont aki Sydney-Adrian jeleneteket akar, az nagyon-nagyon fogja szeretni ezt a könyvet. A véletlenek most is - mint korábban - okoznak olyan "fejünket a falba" érzést, és ebből meg is kapjuk a függővégünket, ami tényleg gyilkos. Bár azt kell mondanom, hogy elég kiszámítható, hogy mit fogunk kapni, úgyhogy aki valami hatalmas meglepetésre, valami előre kiszámíthatatlan fordulatra számít, az csalódni fog. (Bár ennek ellenére nem mondom, hogy nem voltam tiszta ideg, amikor befejeztem a könyvet. Hiába tudtam, mi jön, azért még nagyon megviselt.)

Viszont érezhető, hogy ez most itt már az utolsó két kötet felvezetése, és ezzel szerintem nincs is semmi gond. Szép lassan a sorozat finisébe érkezünk, ami egyrészt nagyon jó, másrészt bevallom, kicsit elszomorít. Nem vagyok túl régi motoros Richelle világában, pontosan egy éve csatlakoztam, mégsem akarom, hogy vége legyen.


NAGYON AJÁNLOM 

Rendeld meg a képre kattintva!