Cassandra Clare: City of Heavenly Fire (Mennyei tűz városa)


Cassandra Clare: City of Heavenly Fire

Oldalszám: 734
ISBN: 1481417762
Sorozat: The Mortal Instruments 6.
Függővég: nincs

A The Mortal Instruments sorozat régóta várt befejezésében Clarynek és barátainak a legnagyobb gonosszal kell megharcolniuk, akivel valaha szembenéztek: Clary tulajdon bátyjával.

Sebastian Morgenstern pedig beindult, szisztematikusan az Árnyvadászok ellen fordítja az Árnyvadászokat. A Sötét Kehely segítségével rémálmokból származó teremtményekké alakítja az Árnyvadászokat, családokat és szeretőket szakítva szét, ahogyan Sötétekből álló serege egyre nagyobb lesz. 
A legyőzött Árnyvadászok Idrisbe vonulnak vissza - de még a méltán híres alicantei démontornyok sem tudják örökké kordában tartani Sebastiant. És azzal, hogy a Nephilimek csapdába estek Idrisben, ki fogja megvédelmezni a világot a démonoktól? 
Amikor a Nephilimek történetének legnagyobb árulására fény derül, Clary, Jace, Isabelle, Simon és Alec kénytelenek a kezükbe venni a dolgokat - még ha ez azt is jelenti, hogy mélyen a démonvilágokba kell utazást tenniük, ahová Árnyvadászok még soha be sem tették a lábukat és ahonnan még egyetlen ember sem tért vissza...
Szerelmek esnek áldozatul és életek vesznek oda a szörnyű harcban, amely majd a világ sorsáról dönt a már klasszikusnak számító urban fantasy sorozat, a The Mortal Instruments izgalmas záró kötetében.

Véleményem

Hosszan ecsetelhetném, hogy ez a regény milyen izgalmas és magával ragadó, de első körben most nem ezt teszem. Csupán három dolgot szeretnék elmondani róla, mert számomra ezt jelentette ez a befejező kötet. Ez a könyv az emlékeké. Ez a könyv köszönetnyilvánítás a rajongóknak. Ez a könyv nem csak a befejezés, hanem egy új kezdet is, ahogyan azt a reklámszövege is állította: A vég a kezdet is. Mert az árnyvadászok soha nem halhatnak meg!

Nyilván így elsőre nem teljesen világos, hogy hogy értem ezeket a dolgokat, de remélem, mire végigolvassátok ezt a bejegyzést, már világos lesz, miért írtam mindezt.
Illetve szeretném előrebocsátani, hogy kétféle értékelésem született a Mennyei tűz városához: egy spoileres és egy spoilermentes.

Ez a spoilermentes verzió!


Rögtön az elején szeretnék nagyon röviden pár szót ejteni az előző részekről is, nem önkényesen, de fontos szerepe van a múltnak ebben a részben. A Csontvárosban megismerhettük Claryt, aki váratlanul az Árnyvadász világ közepébe csöppent, és semmi más célja nem volt, mint megmenteni az édesanyját. Magával rángatta a kalandba a legjobb barátját, a mondén Simont, aki nem úszhatta meg sértetlenül a dolgot: vámpír lett, azok között is különleges, hiszen el tudta viselni a napsugarakat. Eközben kiderült, hogy Clary édesapja a hataloméhes Valentine, aki a Végzet ereklyéinek megszerzésével akarja uralni a világot. Arra is fény derült, hogy van egy bátyja. Először azt hitte, Jace az, akibe közben beleszeretett, így nem volt egyszerű a helyzetük. De aztán kiderült, hogy valójában nem Jace, hanem Sebastian a testvére. Végül pedig Clary rúnaalkotó képességének és Jace erejének (mindkettő az angyali vérükből fakad) köszönhetően legyőzték Valentine-t és Sebastiant a nagy csatában. Azonban Sebastian feltámadt, és fejébe vette, hogy porrá égeti a világot, ebben pedig két társat is akart, akiket bármi áron rá akart kényszeríteni, hogy szeressék őt: Jace-t és Claryt.
Ez persze nagyon nagy vonalakban a történet, de a végén nem árt felidézni a kezdeteket, nem csak azért, mert így lesz kerek minden, hanem azért is, mert az utolsó kötetben maga Cassie is ezt teszi.

A hatodik részben nagyjából ott vesszük fel a történet fonalát, ahol az előző részben hagytuk. Sebastian üzenete felforgatta az Árnyvadász világot, de még mindig nem hiszi el mindenki, hogy Sebastian a kelyhe segítségével sötétekké változtatja a harcosaikat. Sebastian közben alig pár nap alatt több Intézetet is feldúl, hogy további sötéteket toborozzon a seregébe. Ezek közé tartozik a Los Angeles-i Intézet is, ami a Blackthornok fennhatósága alatt áll. A Blackthorn gyerekeknek és Emma Carstairsnek azonban sikerül megszökniük, és hírt vinniük Idrisbe. Elővigyázatosságból minden Árnyvadászt ide rendelnek, mert bár nem mindenki akar tudomást venni a veszély nagyságáról, ki kell dolgozniuk a stratégiájukat, hogy hogyan tudnak szembenézni Sebastiannel. A New York-i Intézet lakói is Idrisbe indulnak tehát, Simont, Maiát, Jordant és Magnust maguk mögött hagyva. Sebastian azonban újra meg újra meglepi őket, és sokkal nehezebb és kiszámíthatatlanabb ellenfélnek bizonyul, mint Valentine. És ami talán még ennél is nagyobb gond, hogy az összetartás az Alvilágiakkal kezd felbomlani. A vérfarkasok között belharc alakul ki a vezetésért, a vámpírok teljesen elvadultak Maureen uralkodása alatt, a boszorkánymesterek a saját érdekeikkel törődnek, a tündérek pedig kétszínűek, mint mindig. De hogyan tudnának szembeszállni az Árnyvadászok egyedül Sebastiannel, amikor a saját testvéreik, szüleik, barátjuk sötét változatával kell megküzdeniük?

Ez sok szempontból egy tipikus utolsó kötet. Aki már sok hasonló sorozatot olvasott, az valószínűleg, tudja, mire gondolok. A záró kötetekben általában rengeteg dolog történik, jön a nagy csata, szereplők halnak meg, az olvasó meg csap kapkodja a fejét, hogy mi jöhet még? Na, ez a rész pont ilyen.

Nem tudom, ki mennyire emlékszik még az Üvegvárosra, de most nem árt felidézni magunkban, mert sok szempontból hasonló a Mennyei tűz városa ahhoz a részhez. Küszöbön áll a nagy csata, a végső összecsapás, a főhőseinknek pedig több helyszínen, egymástól elszakítva kell megvívniuk a saját csatáikat. És ez sokszor nem fizikai, hanem politikai csatákat jelent, ez ezúttal sincs másként.

Már az előző kötetekben is elszakadtunk az első részekre jellemző felépítéstől, amelyben végig Clary szemszögéből követhettük az eseményeket, de ennyire sok szemszöget talán még soha nem kaptunk. Tényleg szinte minden fontosabb szereplő fejében megfordulunk legalább egyszer: Clary mellett van itt Emma, Maia, Magnus, Jocelyn, Sebastian, Simon szemszög és még a Tündérek királynőjének fejébe is beleleshetünk. Ez persze azért is indokolt, amit már említettem: rengeteg helyszínen járunk, és a főhősök hol összetalálkoznak, hol szétválnak. Folyik a történet Idrisben, New Yorkban, egy ideig Los Angelesben, a Tündérek Udvarában és ahogy Cassie már említette is, egy másik világba is ellátogatunk. Teljes képet pedig úgy kaphatunk az eseményekről, ha minden helyszínen ott vagyunk. 
Bevallom őszintén, én jobban szerettem azt, amikor végig Clary szemszögében voltunk, de ez volt az a kötet, amire azt mondom, igen, kellett ez a rengeteg szemszög. Nehéz elmagyarázni egy rövid értékelésben, mennyi minden történhet egyetlen kötetben, de valahogy úgy képzeljétek el, mintha világháború zajlana, egymástól függetlenül több hadszíntéren. Még abban is stimmel a dolog, hogy nem csak szó szerinti csatákra kell gondolni, hiszen a Klávé megint csak hozza a maga formáját a politikai döntésekben.  
Clary leaned her elbows on her knees. “Always good to know the Clave has a well-thought-out and reliable plan.”

Az események pedig tényleg pörögnek, mert mindig történik valami izgalmas. Ráadásul Cassie nagyon jól használja a véletleneket és a szemszögváltásokat arra, hogy végig megmaradjon a feszültség. Mindig van mi miatt izgulunk, ha nem éppen valami akció miatt, akkor az egyik érzelmi szál okán. Kicsit olyan is a történet, mint egy mozaik vagy mint egy kirakó. Egymás után kapjuk a darabokat, amelyeket össze kell illesztenünk, de nem csak a jelen eseményeivel, hanem azokkal is, amelyek a múltban vagy a jövőben történnek. Rettenetesen érezni, hogy egy nagy sorozatot zárunk le. Nagyon sok a visszaemlékezés a szereplők részéről, számos jelenet szó szerint visszaköszön az előző kötetekből. Tényleg olyan, mintha maguk a szereplők is az útjuk végére értek volna, és most visszaemlékeznek, honnan indultak.

“Feels like old times, doesn’t it?” he said, echoing her thoughts as he propped his chin on his folded arms.

She chanced a sideways look at him. He was wearing a black topcoat and scarf that emphasized the pallor of his skin. His eyes were shadowed, indicating that he hadn’t fed on blood recently. He looked like what he was—a hungry, tired vampire.
Well, she thought. Almost like old times.

Ráadásul a Mennyei tűz városa nem csak ebből a szempontból tipikus befejező kötet. Nem csak a TMI sorozatot hivatott lezárni, hanem folytatja a Pokoli szerkezeteket is! Igen, ennyire visszamegyünk a múltba. Ugyanis itt van nekünk Zakariás testvér ügye is, amiről már hallhattunk A hercegnőben. És igen, kiderülnek a válaszok a hogyanra. Bár talán sokan ennél többet vártak ettől a száltól, érezhető rajta, hogy Cassandra Clare próbálta úgy megírni, hogy azért ne spoilerezze el teljesen a másik sorozatot.

Azt is említettem az értékelés elején, hogy az új kezdetet is jelenti, és bizony ez nagyon így van. Lezárjuk Clary, Jace és a többiek történetét, de Cassie már gondosan előkészíti a következő, ezután játszódó sorozatot, a The Dark Artificest. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a könyv rögtön  Emma szemszöggel kezdődik, aki ugye majd annak a sorozatnak a "Claryje" lesz. Aztán a történet során még sokszor követhetjük a kislány szemszögéből az eseményeket. Ezenkívül rengeteg dolgot megtudhatunk az összes Blackthorn gyerekről és egyes szereplőknek már konkrétan el is kezdődik a története. Helen mellett Mark Blackthorn küzdelme is ebben a kötetben veszi kezdetét, és annak a sorozatnak a férfi főhőse, Jules is kemény döntéseket kényszerül meghozni. Ez nyilvánvalóan azt vetíti előre, ahogy Emma és a Blackthornok a TDA-ban élnek majd. Picit olyan érzése van az embernek, mintha ez a szál tulajdonképpen valamiféle prológus lenne ahhoz a sorozathoz. Igazából kíváncsi is vagyok, hogy hogy fogja majd elindítani Cassie úgy a TDA első részét, hogy minden tökéletesen érthető legyen a Mennyei tűz városa nélkül. Valószínűleg jó sok visszaemlékezéssel lesz csak megoldható. Ugyanis a TDA főszereplőinek története valójában már elkezdődött, miközben a sorozatukra még több mint egy évet várni kell. Aki kicsit is tudja, hogy mire számíthatunk a The Dark Artificesben, az rengeteg apró utalást észrevehet a nagyobb volumenű dolgok mellett is: hallunk például a Mexikói Intézet Rosales családjáról, ahonnan majd Emma legjobb barátnője érkezik, de felbukkan Los Angeles Fő Boszorkánymestere is.
Emellett Cassie nem csak arra figyel, hogy a jövőben játszódó történetet előkészítse, hanem a múltban játszódó következő sorozatát is fel-felemlegeti. Többször hallunk Magnustól James és Lucie Herondale-ról, előkerül James gyűrűje stb. Tovább megyek! Cassie emlegetett egy bizonyos képregényt, ami majd a Kör tagjairól szól, és jelentem, Robert Lightwooddal kapcsolatban is megtudunk valamit, aminek még lehet szerepe ebben a bizonyos képregényben.

Szóval ez a történet gyakorlatilag az ultimate Árnyvadász könyv. Felbukkannak szereplők a Pokoli szerkezetekből, emlegetik a TLH főszereplőit, nyilván jelen vannak a Végzet ereklyéi szereplők, de már felbukkannak azok is, akik a jövőben lesznek fontosak, a The Dark Artifices és a The Wicked Powers sorozatban. Ja, és hogy ki ne felejtsem, Magnus még a Bane krónikákat is emlegeti, és egy-két novella történetének fontos szerepe is van a Mennyei tűzben. Szóval a helyzet egyre bonyolódik és ez az összetettség ennyire még soha nem jelent meg, mint ebben a kötetben.

A múlt pedig még egy módon fontossá válik: a szereplők mennyire tudnak azonosulni az örökségükkel? A Végzet ereklyéi alaptémája az volt, hogy hogyan néz szembe néhány fiatal a szüleik generációjának bűneivel és hogyan nyögik még mindig annak következményeit. Gondoljatok csak bele! Clary rájön, hogy Jocelyn miatt végig hazugságban élt. Izzyék rájönnek, hogy a szüleik a Kör tagjai voltak, ahogyan Hodge is. Jace pedig... Hát, tudjuk, ő mire is jön rá. Valójában még Sebastian is az apja döntéseit nyögi, talán jobban, mint bárki más.
Ebben a részben pedig el kell dönteniük, mindennek ellenére felvállalják-e ezt az örökséget. Clary Morgensternnek tekinti-e magát Valentine tettei ellenére? És Jace elfogadja-e, hogy valójában Herondale, még úgy is, hogy soha nem ismerte az apját. 

Amikor az emlékekről írtam az elején, arról, hogy ez a könyv az emlékezésé, ez az egyik dolog, amire gondoltam. Emlékezünk az előző kötetekre, azokra a szereplőkre, akiket már korábban megszerettünk, emlékezünk a dolgokra, amelyeket Cassie elcsepegtetett a következő sorozatokról és magunkban már puzzle-ként illesztgetjük össze őket (a családfa segítségével is). És kicsit olyan, mintha maga Cassie is visszanézett volna arra a sok mindenre, ami eddig történt. A szereplők nem egyszer állnak meg egy szusszanásra, és felidézik, mi történt korábban. Nagyobb jeleneteket is, olyasmiket is, amelyekről talán nem is tudtunk, mert más szemszögben voltunk akkor, de apróságokat is, amit a rajongók rettentően fognak élvezni, ebben biztos vagyok. 
Ráadásul az emlékek még egy dolog miatt fontos szerepet kapnak majd, de ez a világ legnagyobb spoilere, úgyhogy a spoilermentes értékelésemből ezt most kihagyom. 
"Jace watched them for a moment—there was something about looking at people who didn’t know they were being watched. He remembered the second time he had ever seen Clary, across the main room of Java Jones. She’d been laughing and talking with Simon the way she was doing now. He remem­bered the unfamiliar twist of jealousy in his chest, pressing out his breath, the feeling of satisfaction when she’d left Simon behind to come and talk to him.

Things did change. He’d gone from being eaten up with jeal­ousy of Simon, to a grudging respect for his tenacity and cour­age, to actually considering him a friend, though he doubted he’d ever say so out loud. Jace watched as Clary looked over and blew him a kiss, her red hair bouncing in its ponytail. She was so small—delicate, doll-like, he had thought once, before he’d learned how strong she was."

Az emlékekkel együtt jön még egy téma, amiről már írtam: a kezdet és a vég. Amúgy is nagyon sok az ellentét a könyvben, mintha direkt ezt szeretné hangsúlyozni az írónő: jó és gonosz, mi világunk és a másik világ, jó kehely és sötét kehely... De pont az emlékek és az új kötetek miatt a kezdet és a vég nagyon fontossá válik. A honnan indultunk és a hová tartunk? Itt jövünk csak rá igazán, hogy mekkora utat jártak be a hőseink. Ott van Clary, aki alacsony, Java Jonesban kávézgató kislányból teljes értékű Árnyvadász lett, vagy Simon, aki egyszerű mondénból Napjáró. Megkapjuk a befejezést, mindenki körbeér, de nem anélkül, hogy ne lennénk tudatában, honnan indultunk. 
Ráadásul újfent csak emlegetni tudom a reklámszöveget: A vég a kezdet is. Sok szereplő számára pedig valóban így van. Vannak, akik már elindultak valamerre korábban is, de az igazi kezdetet itt kapják meg. (Megint csak nagyon nehéz erről spoilerek nélkül.)

Olvasás közben mégis azt éreztem, ennek a könyvnek az igazi témája a megbocsátás. Ez a téma végig áthatja a történetet, minden szálon. Mi az, ami még megbocsátható? Mit kell feladnunk azért, hogy megbocsássunk? És ha meg is bocsátunk, elég-e ahhoz, hogy tovább folytassuk?
Ott van például Maia. Valóban képes megbocsátani Jordannek és ha igen, képes vele együtt maradni mindannak ellenére, amit a fiú tett? Jocelyn képes lehet megbocsátani Sebastiannek, mert a fia, és Clary azért, mert a bátyja? És Sebastian szabadulhat-e a gyűlölettől, amit az anyja iránt táplál, amiért az lemondott róla? És Magnus megbocsát vajon Alecnek?
Meg úgy alapból, mi lesz a sötétekkel? Ha sikerül gyógyírt találni a számukra, mi lesz velük? Lehetséges-e tovább élni azzal a tudattal, hogy mit tettél?

Do you think you can forgive me? I mean, do you think forgiveness is possible for someone like me?

There are things you can never forgive,” she said. “I can never forgive Sebastian.”

Ezt a könyvet Cassie érezhetően a sorozatnak és a rajongóknak írta. Ez a búcsú és a köszönet. Búcsúzkodik a szereplőktől, és nagyon keményen dolgozik rajta, hogy mi is ezt tegyük. Valószínűleg ezért is emlékezünk, így zárjuk le magunkban a sorozatot, ami annyi éve az életünk része volt. A búcsú mellett pedig köszönet a rajongóknak, amiért kitartottak az Árnyvadászok mellett. Nem csak a köszönetnyilvánításból derül ez ki, hanem számtalan apróságból is, a legszembetűnőbb talán az, hogy csupa olyan Intézet Árnyvadászai kerülnek elő szépen sorban, ahol a rajongók közössége valóban összetartó. 
"Them that I love, know that I love them. This time I want to thank my readers, who have stuck with me through this whole epic roller coaster of a saga, through cliff-hangers and angst and feels. I wouldn’t trade you for all the glitter in Magnus’s loft."

Mindig bajban vagyok, amikor olyan könyvről kell véleményt írnom, amihez érzelmileg ennyire kötődöm. Hiszen nyilvánvalóan megbocsátóbb vagyok és elfogult is. Ráadásul hajlamos vagyok ezekben a részekben már inkább az apróságokat, az összekötő elemeket, a párhuzamokat keresni, így pedig sokkal nehezebb a nagy egészet értékelni. Ezért is van az, hogy már most érzem, hogy ez az értékelésem sokkal jobban csapong, mint kellene. Ez nyilván azért van, mert annyi bennem a gondolat és nehéz nekik gátat szabni. 

Pont a napokban kaptam azzal kapcsolatban kérdést, hogy általában hogyan írok értékeléseket, és azt mondtam, hogy mindig a fejemben van egy kis sablon, amit nem feltétlenül követek, de sokszor igyekszem. Ezek alapján írnom kellene a világról, a cselekményről, a fő- és mellékszereplőkről, a stílusról... De mit is írhatnék, amikor a világot már annyira jól ismerjük, mintha csak benne élnénk, a szereplők annyira közel állnak hozzánk, mintha a barátaink lennének, Cassie pedig a stílusával már rég elvarázsolt?

A világ csodálatos, mint mindig. Kapunk olyasmit, amire az árnyvadász világ szabályai alapján számíthattunk, de mindig van meglepetés is. Ezúttal sincs másként. 

A szereplők közül Clary, Jace és Sebastian nem okozott túl nagy meglepetést, tették, amit eddig is és amit elvártunk tőlük. Viszont el kell mondanom, a végére csak elérte Cassie, hogy óriási Simon rajongó legyek, és kifejezetten örültem Alecnek, mert ebben a részben sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bármikor. Hatalmas jellemfejlődésen ment keresztül, úgy érzem, ebben a részben mert igazán kinyílni. Izzy soha nem lesz a szívem csücske, de itt még őt is szerettem. 
Viszont meglepő módon ezt a sztorit egyáltalán nem a főszereplők vitték a vállukon. A legjobb jeleneteket egytől-egyig (na jó, egy nagy kivétellel) szerintem "ellopták" az új szereplők. A Blackthorn gyerekeknek és Emmának félelmetesen megindító jelenetei vannak, komolyan ki merem jelenti, hogy ennyi szenvedést még Claryék sem láttak.

Valami rosszat is illene azért mondanom, mert azért egy könyv sem tökéletes. Talán pont azt tudnám hibaként emlegetni, amit valamilyen szinten szerettem is: a könyv nagyon hosszú. És félre ne értsetek, nem az oldalszámmal volt a problémám, mert szeretem a vastag könyveket. De ahhoz képest, ami az előző néhány kötetben zajlott, ebben rengeteg dolog történik, mégis néhányszor azt éreztem, mintha már napok óta a könyvet olvasnám. Izgalmas volt, szórakoztató volt, de olyan hosszúra nyúlt, hogy már a hajamat téptem volna, hogy hol a vége. Főleg, amikor már az ember azt hinné, hogy kb. ez lenne a történet vége, és megnézi, aztán kiderül, hogy még több mint 100 oldal hátravan. Mert ez bizony egy ilyen könyv.

Illetve van egy dolog, amin én konkrétan kiakadtam, a spoileressége miatt most ide nem tudom leírni, de igen, emiatt haragszom. Egyszerűen logikátlan volt. (Nem kell megijedni, csak apróság, de engem akkor is zavart.)

Összességében azt tudom mondani, hogy olyan volt a könyv, amilyenre számítottam. Izgalmas csatajelenetekkel, mérsékelt halálokkal, viszont rengeteg-rengeteg szívszorítóan fájdalmas jelenettel. Nem gondoltam, hogy én ezt valaha le fogom írni, pedig de: jobban sírtam a Mennyei tűz városán, mint A hercegnőn. Több mint 100 oldalon keresztül folytak a könnyeim, és azt kell mondanom, Cassie hatalmasat csavarintott az olvasók szívén egy bizonyos szállal. Az Árnyvadász könyvek (ide értve az összes Árnyvadász könyvet, nem csak ezt a sorozatot) legjobb jelenete ebben a könyvben van! De még ha az nem is lett volna, rengeteg olyan apró jelenet volt, ami bizonyította, hogy még ha happy end lesz is, ez itt egy háború volt, fájdalommal és veszteséggel. Háború, ahol családtagok és parabataiok harcolnak egymás ellen és ahol még a gyerekeknek is nehéz döntéseket kell meghozniuk. 
Ez a könyv fájdalmasan jó. Szó szerint.

KEDVENC LETT 

U.i.:

Ja, és egy tanács: SEMMIKÉPP SE OLVASSÁTOK EL ELŐRE A VÉGÉT!
Van az a könyv, aminek az esetében ezt kíváncsiságból meg lehet tenni, én például A hercegnőt az epilógussal kezdtem. De ez nem az a könyv! Hiába olvassátok el a végét, maximum azt a megnyugvást kaphatjátok meg, hogy bizonyos szereplők élnek, de nagyon sok mindent nem fogtok érteni belőle. És van egy olyan jó kis csavar a könyvben, a világ legjobb csavarja, hogy azt egyszerűen vétek lelőni! Komolyan mondom! NE OLVASSÁTOK EL ELŐRE! És egyébként is, mivel a vége, a konkrét vége több mint 100 oldalas, ha belekaptok az utolsó 10 oldalba, nagyon sok kérdőjel lesz és nem fogjátok tudni hova tenni a dolgokat.

Könyvelőzetes

8 megjegyzés

Írj megjegyzést
Névtelen
AUTHOR
2014. május 27. 13:50 delete

"mintha már napok óta a könyvet olvasnám":D
miért, meddig olvasol egy könyvet?:)

Reply
avatar
Deszy
AUTHOR
2014. május 27. 14:55 delete

Az esetek többségében egy napig, max. kettőig. Esetleg háromig. Ha tényleg olvasom, és nem az van, hogy csak belekezdtem, aztán valami miatt félrerakom. :)

Reply
avatar
Tamarisa
AUTHOR
2014. május 27. 15:43 delete

a spoileres értékelést mikor,és hová fogod írni?
én is 1-3 napig szoktam olvasni(az Eragon minden része 3-3 napot vett igénybe míg a TMI,a párválasztó,Ónix,A tigris átka,a lány aki tudott repülniés még több száz általában csak 1 napot vagy kettőt ha suliban vagyok) egy tízes skálán hányasra értékelnédd a CoHF-ot?Nagyon király a végzetereklyéi-s weboldalad,állandó látogató vagyok :)

Reply
avatar
Tamarisa
AUTHOR
2014. május 27. 15:45 delete Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
avatar
Névtelen
AUTHOR
2014. május 27. 15:55 delete

kis hazánkban is meg lehet venni a könyvet? angolul is tökéletes lenne.

Reply
avatar
Deszy
AUTHOR
2014. május 27. 16:51 delete

Előbb-utóbb biztosan, de szerintem az minimum néhány napba beletelik.

Reply
avatar
Deszy
AUTHOR
2014. május 27. 16:57 delete

Nem szeretek csillagozni. 5 csillagot adtam neki, tízesen talán egy 9-est adnék. De mondom, én az érzésekre hajtok, nem igazán vagyok oda a kvantitatív értékelésért. :)

Ami pedig a spoileres értékelést illeti... Az biztos, hogy még valamikor a héten érkezik, talán csütörtökön vagy pénteken, most eléggé szét vagyok csúszva, mert erre a hétre tényleg minden összejött... De remélhetőleg minél hamarabb. És úgy tervezem, hogy itt is fent lesz, és az Árnyvadász oldalon is. (És ha már szóba került, köszönöm! Örülök, hogy így szereted. :D)

Reply
avatar
Névtelen
AUTHOR
2014. július 14. 13:38 delete

Szupi az oldal, de a spoileres értékelést mikor rakod már fel? :)

Reply
avatar

Rendeld meg a képre kattintva!