Breaking News

Neal Shusterman: Unwind - Bontásra ítélve


Borzalmas - de attól még jó könyv

Neal Shusterman: Unwind - Bontásra ítélve

A blogturnéról




Mi lenne, ha minden egyes részedet fel lehetne használni  másokon? A betegek biztos jobban járnának, de mi történne azokkal, akiket szétbontanak? És ha nem választhatnál, hogy akarsz-e segíteni másokon? Ha tudnád, hogy a szerveid másokban élnek majd tovább? Félnél, vagy várnád a bontást? Vajon a lelkeddel mi lesz?
Az Unwind blogturné során ezekre a kérdésekre keressük a választ, bár nem kizárt, hogy nem fogjuk mindre megtalálni. Ha velünk tartotok a hét állomás során megismerkedhettek a világgal, a szereplőkkel, és ahogy az lenni szokott, nyerhettek is. Gyertek ti is, nézzük meg, hogyan menekülnek szereplőink a végzetük elől.


Eredeti cím: Unwind
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 384
Fordító: Illés Róbert
ISBN: 9789633735701
Sorozat: Unwind 1.
Függővég: nem
Bechdel-teszt: átment
Mi lesz, ha a szüleid téged is szétbontatnak?
Szép új világ?
Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják,
három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket.
Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik.
Te vajon túlélnéd?

Az első mondat:


„Ha több szervdonor lett volna, a bontásra sosem kerül sor.”

Véleményem


Figyelem! Az értékelés az átlagosnál sokkal több személyes élményt és véleményt tartalmaz, nem csupán a könyvet illetően, hanem azokat a témákat illetően, melyeket a könyv érint.

Néha szokták tőlem kérdezni, hogy mit csinálok egy-egy turnés könyvvel, amikor valamiért nincs kedvem olvasni, vagy éppen azt az adott könyvet nincs kedvem olvasni, mert mondjuk éppenséggel a hátam közepére sem kívánok egy disztópiát. Nos, valószínűleg azt csinálom, amit az Unwinddal is. Talán nem olyan nagy titok, hogy az Unwind már hosszú hetek óta ücsörög a telefonomon olvasásra várva. Megkaptuk, akkor voltak olyanok, amiket jobban vártam. Aztán nem maradt csak az, de meggyőztem magam, hogy éppen akkor angolul akarok olvasni. Aztán jött a következő adag recenziós könyvem, és az Unwindot megint hátra soroltam. Mindig akadt fontosabb, mindig akadt más...
Természetesen magam előtt sem tagadhattam, nem véletlen a dolog. Nem egyszerűen azért kerülgettem a könyvet, mint a forró kását, mert disztópia volt és könnyebb történetre vágytam. Persze ez is benne volt, de önmagában disztópia mivolta miatt még nem vártam volna szinte az utolsó pillanatig. Az ok a téma volt: a szétbontás. És nem is csupán azért, mert az alapötlet borzalmas, hanem azért is, mert nagyon is személyesen érint a kérdés. 

Aztán a turné időpontja közeledett, nekem pedig szembe kellett néznem a könyvvel szemben támasztott minden félelmemmel. Szembe is akartam nézni velük, egyszerűen azért, mert kíváncsi voltam. De ettől még nem lett könnyebb. 
Aztán már a könyv olvasása közben, és amióta letettem, folyamatosan egy újabb kérdés miatt éreztem kicsit kényelmetlenül magam. Az motoszkált a fejemben, hogy én mégis hogyan fogok erről a könyvről véleményt írni. Meg tudnám tenni, hogy eltávolodom tőle, és pusztán olyan könyvként értékelem, mint bármelyik másikat. De ezt nem akarom - amellett, hogy ez a blog könyves blog, személyes blog is. Az én benyomásaim, az én életem is befolyásolják azt, hogy hogyan vélekedek egy történetről - a legkevésbé objektívan, mert nem is ez a cél. Az értékeléseim belőlem táplálkoznak, így picit a blog arcul köpésének érezném, ha mesterségesen eltávolodnék a történettől, amikor én magam nyilvánvalóan nagyon nem távolról éltem át olvasás közben. Így végül úgy döntöttem, bevállalom, és beleviszem ebben az értékelésbe a személyes vonalat - a történetemet, a meggyőződésemet, ami még egy szállal ehhez a történethez kapcsol. Hogy ez kit mennyire befolyásol majd abban, hogy elolvassa-e a könyvet vagy nem, nem tudom.

Valójában hosszú oldalakon keresztül tudnék a regényről írni, annyi gondolatot és érzelmet keltett bennem. 

Az alaptörténet szerint egy olyan világban élünk, ahol az életet a fogantatástól számítják, épp ezért az anyák számára tiltott az abortusz. Ám amikor egy gyerek eléri a tizenhárom éves kort, a szülei egészen tizennyolc éves koráig dönthetnek az utólagos abortusz mellett. Az élet törvénye él, az életet kioltani nem lehet. Mm ahogy az energiamegmaradás törvénye is szól (tudjátok, az energia nem vész el, csak átalakul, átadódik), úgy ebben a világban az élet törvénye úgy tartja, hogy a fiatalok szétbontása alkalmával az élet nem vész el, csak átalakul - hiszen ebben az esetben az adott tinédzser testének 100%-át újrahasznosítják, élő szervdonorokká válnak. És igen, a történet legalább olyan borzasztó, mint amilyennek így elsőre hangzik. 

A regény főszereplői ilyen bontásra ítélt fiatalok, közülük is leginkább három főszereplőt, nézőpontkaraktert kapunk (bár időnként mások fejébe is bepillanthatunk): Connor, Lev és Risa mind más úton ítéltetnek bontásra, mindegyik történet érdekes a maga módján, ám a végkifejleten nem változtat. Ha ők hárman nem tudnak elrejtőzni tizennyolcadik születésnapjukig, szétbontó táborba kerülnek. A regény során mindhárman menekülnek, különböző vagy épp hasonló úton járnak, mi pedig velük együtt menekülünk és izgulunk, szorítunk, hogy túléljék. Közben pedig megtapasztaljuk ennek a végtelenségig elkorcsosult társadalomnak minden szörnyűségét. 

Ha csak és tisztán a technikai részleteket nézem, minden tiszteletem a szerzőé. Szerintem ez egy nagyszerűen megírt regény: adott egy zseniálisan egyedi alapötlet, ami garantáltan gondolatébresztő, hozzá egy jól átgondolt világ, kapunk tőle egy sor érdekes fő- és mellékszereplőt, rengeteg akciót és izgalmat, hihetetlenül jól összeszőtt fő- és mellékszálakat, sok meglepetést és fordulatot, és még a stílus is nagyon jó volt. Ráadásul a borzalmat még egy-egy különleges elemmel is fokozza - például valóságos meglepetéscikkekkel a legváratlanabb pontokon, amik azért is húsbavágóak, mert azt ordítják az arcunkba, hogy bármilyen valószerűtlennek tűnik egy ilyen világ, valójában nem is az. 

És ezek közül tényleg mindegyik adott. A főszereplők közül Connort imádtam a leginkább. A sztori elején megismerünk egy kicsit felelőtlen, igazi bajkeverő srácot, akinek előbb jár a keze, mint az agya, aztán miután menekülnie kell, a rengeteg nehézség, és a Risával, ezzel a rendkívül okos és ravasz lánnyal kibontakozó kapcsolata segít neki, hogy használja az agyát. A jellemfejlődése elképesztő - végig megvan benne a karizma, a tökösség, de azt premier plánban nézhetjük végig, hogyan válik érett vezetővé. (Ami persze nem garancia a túléléshez.)
A másik szereplő, akinek elég erős jellemfejlődését láthatjuk, Lev. Lev egész más úton jár már a születése óta, mint Connor (nem, nem fogok spoilerezni, ezt ki kell... hát, ha nem is élvezni, de valami olyasmi). És még ha nem is pont olyan erős a fejlődése, mint Connornak, mert nem annyira az előrehaladást, mint inkább az eltérést érzékeljük, attól még ez is nagyon szép. 
Risa talán az, aki a legkevesebbet változik, de ettől még nem kevésbé szerethető. Ő a két srác mellett az ész hangja, a két lábban a földön a típus. És imádtam, hogy hogyan változik az emberek róla alkotott véleménye a helyzetnek megfelelően - hol a zongoratehetsége menti meg, hol pont azzal nem tudnak mit kezdeni. Ezekért az apróságokért határozott pirospont jár. 

A mellékszereplők közül hármat emelnék ki. Hayden nem szerepel túl sokat, de azokban a jelenetekben kifejezetten megkedveltem.
Aztán ott van nekünk Roland, aki pont a másik véglet - az első pillanattól kezdve ellenszenves, a hataloméhsége elképesztő, bár az kétségtelen, hogy a manipulációban nagyon jó. 
És végül az Admirális, akiről már tényleg nem akarok különösebben szót ejteni, mert nagyon spoileres lenne, de zseniális karakter, szintén nagyon szerettem. 

És akkor én ezzel a konkrétumoknak véget is vetnék, és áttérnék a kicsit nagyobb képre. Ez az alapötlet, és az egész kidolgozása ugyanis két fő vitatott kérdéscsoport köré épült: abortusz - igen vagy nem, és transzplantáció - igen vagy nem. Ezekkel együtt pedig egy sor olyan filozófiai kérdés merül fel, amelyekre már nagyon régen keresik az emberek a választ, de sosem fogjuk megtalálni. (Ennek ellenére persze a végtelenségig vitázunk, és akár háborúkat robbantunk ki miattuk, mint ahogy ebben a könyvben is történik.) 
Mikor kezdődik az élet? A fogantatás pillanatában, a születéskor vagy máskor? Mi számít még életnek? Ha az ember egy darabkája tovább él másban, akkor tovább él ő maga is? Ha szétszedsz egy asztalt, felhasználod minden lábát egy másik asztalhoz, és aztán később az asztallapját is, akkor valójában a korábbi asztal még létezik? (Vagyis ebben az esetben: ha egy ember minden darabkája él még, egymástól függetlenül, más testében, akkor ő maga él még?) Aztán ott van pont ennek az ellentéte, a klasszikus kérdés: az Argó hajó megvan, de korhad. Minden évben kicserélik egy-egy lécét a fedélzeten és még ahol kell, hogy ne romoljon tovább az állapota. Eltelik néhány év, és már nem marad egyetlen léc sem az eredeti hajóból. A hajó még az Argó, vagy már nem?

Az abortusz témába nem mennék bele, ennél sokkal jobban is érinti a könyv a transzplantáció kérdését. És pont ez a téma volt az, amiért a könyvet mindig félve becsuktam, akárhányszor megnyitottam a fájlt. Egy olyan történet, amiben a szereplők gyakorlatilag vágóhídra szánt állatok, akikre nem személyekként, csak bizonyos testrészek hordozóinként tekintenek, nem festhet pozitív képet a transzplantációról. Egyszerűen nem működik az, hogy benne vagy egy csomó bontásra ítélt fiatal fejében, akiknek a szerveire hajtanak, anélkül, hogy elfogadnák őket önálló individuumként, akiket megillet a döntés joga és mindenek felett az élethez - a valódi élethez - való jog, és közben ne arra gondolj: ez szörnyű!
Én pedig kérdés nélkül támogatom a transzplantációt (a jelenlegi formájában), nem is vélekedhetnék másként. Nem vagyok vallásos, így semmilyen dogma nem tiltja számomra a transzplantációt - nem érzem úgy, hogy ez beavatkozás valamilyen nagyobb isteni tervbe, sőt, ha már felebaráti szeretet, nem hiszem, hogy létezne önzetlenebb dolog, mint hogy az ember a saját szerveivel mások életét menti meg, amikor neki már nincs rájuk szüksége. 

Általános iskolás voltam, amikor édesapámnál vesebetegségét diagnosztizáltak, és dialízisre kezdett járni. Évekig járt a kezelésekre, de még én, a magam általános iskolai naivitásommal is pontosan tisztában voltam vele, hogy az életében megállíthatatlanul pörögnek a homokszemek. Röviden összefoglalva: a vese nem szűri ki a méreganyagokat, és bár mesterségesen képesek szűrni a vért, a technológia még nem tart ott, hogy az összes méreganyagfajtát képes legyen a gép megszűrni. Így tehát bizonyos méreganyagok - olyanok is, amelyek egy normális ember számára nem azok - csak gyűlnek és gyűlnek. És ha elérik a halálos szintet... Nos...
Hetedikes voltam, amikor érkezett a telefon: találtak egy megfelelő vesét, irány Budapest, mehet az átültetés. (Vagyis jelen esetben a beültetés, hiszen nem az egyik veséje helyére került egy másik, hanem egyszerűen kapott egy harmadikat is.) Akkor, az a vese az életét mentette meg. Azóta sajnos már nincs velünk, de soha nem felejtem el, milyen érzés volt a lassú lemondás, azután pedig a hirtelen jött remény. 
Szóval igen: a transzplantáció életeket ment, és mindig is a tudomány egyik csodájaként fogok tekinteni rá. 

Az Unwind egy szélsőséges és undorító társadalmat fest le, ahol a transzplantációhoz könyörtelenül áldoznak fel embereket, akaratukon kívül egyszerűen csak élő donorokként tekintenek rájuk. És ez nem normális, sőt... Kevés borzalmasabb dolgot tudok ennél elképzelni. És összességében nyilvánvalóan negatív érzéseket hagy bennünk a történet: a szervátültetés valamilyen morbid dologként marad bennünk a végén, és erre csak rásegít az, hogy sok esetben az Unwind világában nem is életmentő műtétekről van szó. (A történet egy pontján elhangzik, hogy az egyik szereplő szemére azért van szükség, mert valakinek a haverja olyan barátnőt szedett össze, akinek nem tetszik a szeme színe...)

És csak egy-egy mondat erejéig hangzik el az, ami szerintem legalább olyan fontos, mint ennek a szélsőséges világnak az elítélése. Még a történet elé kiemelt kis részlet is ez, bár akkor nem biztos, hogy annyira átjön, mint amennyire szeretném.

"Természetesen, ha több szervdonor lett volna, a bontásra sosem kerül sor… de az emberek szeretik megtartani, ami az övék, még a haláluk után is."

Ez volt az első pont, ahol kicsordultak a könnyeim olvasás közben. (Egyébként nem az utolsó, egy ponton konkrétan zokogásban törtem ki, és pár percre le kellett tennem a könyvet.) Ez az a mondat, amit szeretném, ha mindenki tovább vinne magával az Unwind olvasása után. Borzalmas világ ez, elképesztően szerethető szereplőkkel, rengeteg gondolatébresztő elemmel, de számomra a fenti idézetben van a lényeg.  

(És csak egy apróság, amivel nem teljesen tudtam dűlőre jutni a világgal kapcsolatban. Teoretikus értelemben tök jó a szervi emlékezet ötlete - a szervvel együtt megkapod a korábbi tulajdonos egy-egy emlékét is. A valóságban ez nagyon nem így működik. Még amikor a kamionsofőr ujjai emlékeztek egy-egy kártyatrükkre, az még esetleg belefér. Mielőtt bárkinek tévképzetei lesznek a könyv miatt: a transzplantáltak bizonyos esetekben észrevesznek magukon változásokat, egy-egy szokásuk változik, esetleg rá se bírnak nézni egyes ételekre, amiket korábban talán imádtak. De ezek szélsőséges esetek, és senki sem tudja bizonyítani, hogy a változásokat valóban a szerv maga, és nem valami más váltotta ki. És még ha vannak is ilyesmik, azok semmiképpen sem olyan konkrét emlékek, mint ebben a történetben. Apukám például hihetetlenül rákattant a zsíros kenyérre - szerettünk azon viccelődni, hogy talán azért, mert szerette a zsíros kenyeret az, akitől a vesét kapta. De ki tudja, könnyen lehet, hogy egyszerűen csak megszerette a zsíros kenyeret.)

Ha azt kérdezitek jó-e a történet, érdemes-e megvenni: nagyon is. Ahogy már írtam, zseniális az alapötlet. Rengeteg húsbavágó jelenetet kapunk, megspékelve egy végig borongós hangulattal. Végig fáj, mintha minket magunkat is szét akarnának szaggatni, mert annyira nehéz elviselni ezt a szörnyű világot. Ahol semmi sem olyan, aminek lennie kellene - az anyák nem szeretik a gyerekeiket, és egyszerűen továbbgólyázzák őket - jó esetben. Rossz esetben pedig később ítélik őket a létező legborzalmasabb halálra. Kapunk egy sor szuper karaktert, rengeteg izgalmat. Korábbi értékeléseimben már emlegettem, hogy imádom, amikor egy több szálon futó sztoriban a történetek jól vannak összefűzve, összetalálkoznak itt is, ott is, sokszor nem is sejtve, éppen hogyan befolyásolják egymást. Ez ebben a könyvben is megvan. Nem folytatom tovább, valószínűleg tíz oldalnál sem állnék meg, ha nagyon belelendülnék. Lehetne itt értekezni annyi mindenről, ami megjelenik a könyvben: az emberi önzés és önzetlenség, a barátság és az árulás, a hit és a vallás kérdése és kapcsolata (jelentem, minden tévhit ellenére a kettő nem ugyanaz), transzplantációról, abortuszról, életről és halálról...
De azt szeretném kérni mindenkitől, aki a kezébe veszi a könyvet, hogy egy valamit sose felejtsen, bármilyen borzasztónak érzi is, amit olvas: „Ha több szervdonor lett volna, a bontásra sosem kerül sor.”

NAGYON AJÁNLOM


konyvmolykepzo.hu/reszlet/6427_unwind.pdf?ap_id=Deszy



Blogturné extra


Én ezúttal egy nagyon egyszerű extrával készültem. Nem hoztam mást nektek, csak egy linket. 
Egy linket, amire érdemes rákattintani és körbenézni:


Nyereményjáték


A történetben a bontásra ítélteket elviszik egy helyre, ahol minden szervüket külön tárolóeszközökbe teszik, amelyeket majd később más emberek kapnak meg. Nektek most pont fordítva kell tennetek.
Szétbontottuk az egyik szereplőt, a darabjait a különböző állomáson találjátok. Ha összerakjátok a képet, megkapjátok a szereplő nevét, amit be kell írnotok a rafflecopterbe.

Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A nyertesnek 72 óra áll rendelkezésére válaszolni az értesítő levélre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.



a Rafflecopter giveaway


A blogturné menetrendje


06/09. Deszy könyvajánlója

Nincsenek megjegyzések