Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek {Értékelés}

Hogy mondja Ron? Fájni fog, de élvezni fogod!

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Eredeti cím: Me Before You
Kiadó: Cartaphilus
Oldalszám: 488
Fordító: Lányi Judit
ISBN: 9789632662787
Sorozat: -
Nézőpont: E/1
Függővég: nincs
Bechdel-teszt: átment
Moly link
Goodreads link (4,29)
Megrendelési link
Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait…
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes…
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?



Az első mondat:


"Amikor a férfi kijön a fürdőszobából, a lány már ébren van."

Véleményem


Ezt a könyvet már régen ajánlották nekem, többen is. De bevallom őszintén, fenntartásokkal kezeltem, ugyanis majdnem minden ajánlást kísért az "úgy fogsz sírni rajta" felkiáltás, vagy valami hasonló, én pedig ugyan szeretem az érzelmes könyvet, nagyon hangulatban kell lennem, hogy mazochista módon önként nekiálljak egy ilyen történetnek.

Aztán jött a film, és a szereposztást imádtam. Láttam a forgatási fotókat, de még mindig kibírtam. Aztán megjött a poszter, ezen a ponton már biztos voltam benne, hogy olvasni fogom a könyvet is még a film előtt. És végül beütött a krach: megnéztem az előzetest. Végem volt. Biztosan tudtam, hogy bőgni fogok, de azt is, hogy olvasnom kell. Rögtön félredobtam volna mindent, ide nekem a könyvet felkiáltással, de várnom kellett még rá néhány napot. Viszont csak eljutottam az olvasásig, és valóban: sírtam. Nagyon. De igazából nem maga a sírás az, ami a legmaradandóbb volt számomra a történetben.



Ha nagyon felszínesen nézzük a regényt, akkor azt hihetnénk, hogy ez egy újabb tragikus szerelmi történet, amolyan Nicholas Sparks-féle kötelező sírós románc. És bizonyos szempontból igaz, van románc is és van sírás is. De nincs nagy rózsaszín cukormáz, és ami a végén jön, nem simán megríkat, hanem összetör. 

Louisa egy teljesen átlagos lány, aki egy szerencsétlen körülmény miatt munkanélküli lesz egy kisvárosban. Aki már belevetette magát a munkakeresés nehéz világába, főleg ha nagyon szüksége lenne rá, az tudja, milyen kétségbeejtő lehet a helyzet. Nincs olyan állás, amit szeretnél, nem felelsz meg nekik, neked meg a munka nem felel meg... Louisa is pont így jár, mígnem utolsó esélyként talál rá a lehetőség, hogy egy súlyosan mozgáskorlátozott férfi mellett legyen ápoló-társalkodó. 

Az, hogy kik között szövődik majd románc, már ezen a ponton egyértelmű. De nem véletlenül használtam a majd szót - ugyanis egyáltalán nem a meglátni és megszeretni esetével állunk szemben, szó sincs instant szerelembe esésről, sőt... A regény nagy részében két teljesen különböző ember összecsiszolódásáról van szó, akik nagyon jó hatással vannak egymásra. Eleinte teljesen közömbösek, sőt egymás agyára mennek. Aztán szép lassan szövetségesek lesznek és egyre inkább megértik egymást. És pontosan ezt a lassú folyamatot volt hatalmas élvezet figyelemmel kísérni. Nagyon különleges helyzet, amibe a két főszereplőnk kerül. Egyikük egy balesetnek köszönhetően kénytelen együtt élni a tudattal, hogy másoknak kell gondoskodniuk róla, hiába volt annak előtte igazi kalandor. A másikuk pedig ápolónak kényszerül, és olyan munkát kénytelen végezni a gazdagok világában, amire soha nem számított. Egyikük számára sem ideális a helyzet, és pont ez a kényelmetlenség az, ami miatt nehezen indul a kapcsolatuk. 



A jó hír, hogy mindkét főszereplőhöz nagyon könnyű érzelmileg kötődni külön-külön is. Louisa életében a megszokás az úr, elfogadta, hogy egy kis városban él kispolgári életet. Tulajdonképpen azért is olyan könnyű azonosulni vele, mert valószínűleg a legtöbben így vagyunk vele. Nincs különösebb gond az életével, és még boldognak is nevezhető. Vidám és barátságos, és megvannak a jobb és rosszabb pillanatai, ahogy mindenkinek. De Will rádöbbenti, hogy több is lehet az élet - kalandok, utazás, önfelfedezés, önfejlesztés, új helyek, új barátok, új élmények... 

Will eleinte ellenszenves kicsit, de ezt az ember bizonyos szinten hajlamos megbocsátani a sajnálat miatt. (Meg amiatt, hogy útközben azért nagyon jókat lehet nevetni a beszólásain meg Louisa bénázásain.) Aztán csak elérte nálam azt a pontot, amikor már haragudtam rá. És tudjátok, mire döbbentem rá én is Louisával együtt? Hogy pontosan ez volt a cél. Mi, olvasók is másként kezeljük Willt a balesete miatt - ha egy egészséges pasi viselkedett volna úgy, ahogy Will az elején, rövid úton megutáltuk volna. Így meg nagyrészt sajnáltuk. És pont a haragja és a megkeseredettsége szülte viselkedése döbbent rá minket előbb-utóbb, hogy mi is csak olyanok vagyunk, mint mindenki - máshogy kezeljük. 



Ez volt az egyik érdekes kérdés számomra a könyvvel kapcsolatban. Egyáltalán képesek vagyunk-e nem ösztönösen reagálni arra, ha valaki más? Ez egy nagyon nehéz téma, ami mindig felmerül amikor kisebbségekre kerül a szó - legyen szó a rasszizmusról, vagy épp arról, hogyan reagálunk egy meleg pár vagy egy mozgáskorlátozott, esetleg vak ember látványára. Ugyanis a helyzet az, hogy baromi nehéz nem ösztönből reagálni, és megbámulni vagy túlkompenzálni. És ez nem feltétlen rosszindulat kérdése, sokszor kifejezetten kellemes érzések szülik ezeket a reakciókat: mondjuk megnézel egy meleg párt, hogy milyen cukik, mert ritkábban látsz két férfit kézenfogva sétálni, és örömmel tölt el, hogy felvállalják magukat. Vagy mondjuk látsz egy mozgáskorlátozottat, és ösztönösen segítenél neki, és már ugrasz is félre, hogy jobban elférjen, vagy odapattansz mellé, hogy segíts neki. Abszolút pozitív érzések szülik ezeket a reakciókat, mégis másként kezeljük őket. 
Az én édesapám vak és mozgáskorlátozott volt, szóval higgyétek el, tudom, miről beszélek. És azután kezdtem megfigyelni magamon is a tipikus tüneteket. Pont ezt éli meg negatívan Will is - nyilván több más mellett, hiszen egyértelmű, hogy az életét gyökeresen megváltoztatta a betegsége. 

Jojo Moyes ezeket a dolgokat nem mismásolja el. Benne vannak a könyvben a fenti tünetek, és a rájuk adott válasz is Will részéről. Nagyon reálisan kezeli Will betegségét. Azért, mert van romantikus szál, még nem lesz minden csupa móka és kacagás. Pontosan le van írva, milyen mellékhatásai vannak Will bénultságának, és kifejezetten fájdalmas erről olvasni, és végiggondolni, milyen lehet mindezzel együtt élni. Amikor etetni kell, amikor rettegni kell a láztól, mert a tested nem tud mit kezdeni a helyzettel, amikor rettegni kell a felfekvéstől, és gyógytornászra van szükség, hogy egyáltalán legyen normális keringésed, és marokszám szeded a gyógyszereket... 

Nagyon nyomasztó lehetne ez az egész, és helyenként épp annyira nyomasztó is, amennyire kell lennie. De egészen jól megtalálta a regény az alap középutat, ami mellett nem válik konstans szenvedéssé a helyzet.

És tudjátok, mi teszi igazán izgalmassá az alaptörténetet? Will, aki elveszítette a korábbi életét, a megkeseredett, dühös, csalódott, magába fordult, morcos Will tanítja meg az alapvetően életvidám Louisát élni. Ironikus, nem igaz? 

Ráadásul nem csak Will és Louisa kapcsolata van a középpontban. Kisebb részben, de megismerjük Will családjának nehézségeit is, és Louisa otthoni élete is fontos téma - nem csupán Will-Louisa jelenetek sorozata az egész könyv. (Bevallom, Clark pasijától és nővérétől néha a falra másztam.)



Szóval nem, ez nem a rózsaszín, csókokkal és lányos-romantikus vagy akár szexi jelenetekel teli történet. Viszont talán pont ettől értékelődik fel minden kedves mondat, ajándék, figyelmesség és közös élmény annyira. Így válhat igazán belsőségessé és romantikussá sok olyasmi, amitől elsőre nem is ezt a hatást várnánk: mondjuk egy családi vacsora vagy egy borotválkozás. 

Hol jön be a sírás? Nos, ez erősen spoileres, nem árulhatom el. A cselekmény szempontjából jön egy nagy csavar, ami talán nem is annyira meglepő, mégis... sokkoló. És felvet egy másik óriási kérdést, ami igen megosztó, és az olvasó maga is rágódhat rajta jó ideig - olvasás közben és után is. Ennél többet nem mondok. 
Viszont az egészen egyértelmű már a történet elejétől, hogy ez a könyv nem lesz full happy end, nem tehetjük fel a rózsaszín napszemüveget. Tele van megoldandó problémákkal és nehézségekkel, és amilyen az élet - nem mindenre születhet megoldás. És pont ettől voltak olyan ambivalens érzéseim, amikor befejeztem a könyvet: haragudtam és megértettem egyszerre. 

Nagyon sok mindent tudnék még írni, de ahelyett, hogy az én már így is hosszúra nyúló értékelésemet olvasnátok még tovább, szerezzétek be a könyvet! Az biztos, hogy hidegen nem hagyhat. Ez a regény rengeteg gondolatot ébreszt, elborzaszt, megmosolyogtat, fáj és életre ösztönöz. Arra, hogy tegyél valamit, mert soha nem tudod, meddig van még rá alkalmad. 

NAGYON AJÁNLOM

A filmelőzetes

 

Rendeld meg a képre kattintva!