Breaking News

Blogolni márpedig nehéz

A hét elején gondolkoztam, hogy meg kéne valamikor írni ezt a bejegyzést, aztán végül olyan rohamosan közeledett a 10.000 like, hogy úgy döntöttem, legyen ez az első ünnepléshez kapcsolódó bejegyzés.

Valamikor hétfő-kedd ültem a munkahelyemen, kaptam valamilyen kommentet - ne kérdezzétek, pontosan mit, mert arra már nem emlékszem -, és egyszerűen csak azon kezdtem gondolkozni, hogy te jó ég, ez a blogolás bizony sok nehézséghez vezet. (A konkrét eset valamilyen beszólás volt szerény személyemet illetően.)

Szóval két okból írom most meg ezt a bejegyzést. Nem azért, hogy sajnáltassam vagy fényezzem magam vagy bármelyik bloggert.

Egyrészt azok miatt akarom megírni, akik az évek során értetlenkedtek, hogy mit is csinálok, és miért van az, hogy "ingyen könyvekkel dobálnak minket a semmiért".

Másrészt pedig azokért, akik nem rég kezdtek blogolni vagy mostanság szeretnének elkezdeni, és úgy érzik, velük van a baj, mert nem megy minden egy csettintésre, mások bezzeg milyen könnyedén...



Mert leírom: blogolni nehéz.

És most itt nem a dolog mechanikájára gondolok, mert az valójában pofon egyszerű. Két perc alatt létre lehet hozni egy új blogot, ennyi idő alatt kb. fogyasztható formába is tudnék hozni egy új oldalt, valamilyen beépített sablonnal. Még külön regisztrációt se nagyon igényel már egy blog létrehozása, hiszen ha valakinek van Gmail fiókja, már tolhatja is neki. És a bejegyzésírás technikája se különösebben bonyolult, minimális szövegszerkesztő tudással abszolválható.

Ez mind könnyű. Na de akkor miért a poszt címe? 

Amikor az ember nagy fordulópontokhoz érkezik, az életében, a karrierjében, a hobbijában, akármikor, hajlamos visszatekinteni és kicsit kiértékelni a helyzetet. 

Ahhoz, hogy ez az oldal itt legyen, bizony rögös út vezetett. Ha valaki mostanában rátalál a blogra, nagy eséllyel csak azt látja, hogy sok a bejegyzés, sok a követő, van valamilyen benyomása a designról, a bejegyzésekről, aztán dönt, hogy érdekli-e. Ez sokszor még egy perc sincs. Ennyi idő alatt hoz döntést az ember.

És igazából abszolút nem érdekli, mi van mögötte. Miért is érdekelné? Lényegtelen. 

Viszont pont azért, mert olyan természetesen ott van minden, olyan, mintha ez valóban természetes lenne. Csettintésre jönnek a követők, fél perc alatt születnek az új bejegyzések, mi ebben a nehéz? 

Ha meg az ember leírja, kemény munka van mögötte, röpködnek a kommentek, hogy a blogolás hobbi, hogy lehet rá munkaként tekinteni? Mert nyilván ha valamiben munka van, ahhoz negatív felhang társul, mintha az ember a hobbijáért nem dolgozhatna... 



Sokszor kapok kérdéseket azzal kapcsolatban is, mit tanácsolok kezdő bloggereknek. És ezekkel elég nagy bajban vagyok, főleg ha a karakterszámban is korlátozott Ask.fm-en érkeznek. 

Mert mégis mit lehet erre mondani? Puffogtathatnék mindenféle tanácsokat, és meg is tettem már, minden bizonnyal a jövőben is meg fogom, valójában azonban minden blogger a maga egyedi útját járja. 

Pont ez az, ami a legrémisztőbb és legnehezebb ebben az egészben. Lehetnek az embernek blogger ismerősei, barátai, hűséges olvasói - rengeteg támogatást nyújtanak, sok szeretetet. De a nap végén az ember mégiscsak egyedül van, amikor leül megírni a bejegyzéseit. 

És tudjátok, hogy ez sokszor milyen istentelenül félelmetes? 

Régóta blogolok, sokkal régebben, mint amennyi idős ez az oldal, és még sokkal régebben annál, amióta aktívan vezetem is ezt a blogot. 

Évek kellettek, míg képes voltam ténylegesen megnyitni. Véleményt nyilvánítani könnyű és egyben nagyon nehéz. A közösségi oldalak miatt azt a korszakot éljük, amikor mindenki kommentelhet, mindenki leírhatja a véleményét, dobálózhat a sértéseivel, vagy épp kifejezheti, ha valami tetszik neki, sokszor akár névtelenül. 

De amikor az ember blogolni kezd, az ennél többről szól. Évek kellettek, amíg fel mertem vállalni ezt a felelősséget, és még a mai napig sokszor nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Mert legyünk őszinték! Egyik blogger sem mindenható. A nagy részünk még csak nem is szakmabeli. Egyszerű amatőrökként dobálózunk a véleményünkkel, befolyásoljuk az embereket, és sokszor talán nem is érezzük, mekkora felelősség ez. 

Viszont amikor mégis... Akkor minden egyes mondat leírása egy örökkévalóságnak tűnik. Abban a fél órában, egy órában, amíg a virtuális papírra vetjük a véleményünket - és nem, a fentiek miatt nem vagyok hajlandó kritikának hívni -, mintha egy világ súlya nehezedne a vállunkra. Felelősségünk van az olvasóink felé, legyenek akár meglévők, akár jövőbeliek. (Tudjátok, ami egyszer felkerült az internetre, az bizony ott is marad.) Felelősségünk van a kiadók felé, a szerzők felé, egymás felé. És ez bizony hatalmas teher, amit sokszor fel sem vesz az ember, amikor belevág. 

Ez a teher volt az, ami sokáig igazi gát volt bennem. Egyszerűen nem tudtam magamra venni ezt a felelősséget. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy az én véleményem - ami nyilvánvalóan nem szakmai - befolyásolni fog másokat. Mi van, ha nekem valami tetszik, aztán az, aki megbízik bennem, elolvassa és utálja? És mi van, ha valamit utáltam, és más sem olvassa el, ezzel pedig kihagy egy könyvet, ami élete olvasmánya lehetett volna? 

Na ugye, hogy nem is olyan egyszerű ez, amilyennek tűnik? 

És még nehezebb a felismerés, hogy egyszerűen nem lehet mindenkinek megfelelni. Teszel valamit, ami egy embernek tetszik, a másiknak nem. Kapsz egy dicsérő kommentet, majd ugyanerre egy olyat, ami közli, hogy romlott az oldal színvonala. Mégis mit lehet ezekkel kezdeni? Bizonytalan terep az egész. 

És akkor még a dolgok egyszerű mechanikájával nem is foglalkoztunk. Nyilván mind szeretünk olvasni, ez adott, enélkül könyves blog nincs. Viszont recit olvasni mindig kicsit más, főleg, ha az embernek határidői vannak. De tegyük fel, még csak nem is recikről van szó. 
Akkor is képzelje bele magát mindenki abba a helyzetbe, amikor még általános meg középiskolában megkapta a leckéjét, hogy írjon fogalmazást erről meg arról. Ugye, hogy nem volt könnyű? És ráadásul azt "csak" a tanár néni látta, ezt meg ki tudja, hányan? 

Képzeljétek el, milyen zavarba ejtő, amikor kiderül, olyanok is olvassák, akikről nem is képzeltétek volna. Amikor egy régi tanárotokkal találkoztok, aki közli, hogy olvasta a véleményed erről vagy arról, te meg rögtön azon töröd a fejed, hogy ugye semmi olyat nem írtál, ami... És mit ne mondjak, az sem könnyű, ha egy korábban értékelt könyv szerzőjével találod szemtől szembe magad, főleg akkor, ha különösebben nem tetszett a könyve. 

Tovább megyek. Akadnak helyzetek, amikor még személyes találkozásra sincs szükség ahhoz, hogy az életedet befolyásolja a blogolás. Elég egy gonosz komment, hogy rosszul induljon a napod. Elég egy szerencsétlenül megfogalmazott mondat, hogy az internet népe őrjöngve forduljon ellened, és istenkáromlónak nevezzen vagy épp arról papoljon, hogy "fejed a seggedbe dugtad". (Az előbbi konkrét idézet volt.) Olyan emberek alkotnak véleményt rólad, akikkel még soha nem találkoztál. 

Ha elítélnek, lehülyéznek, elküldenek a francba, az könnyen rátelepszik az emberre a hétköznapokban is. 

Persze emellett megvan a másik oldal. A kedves kommentek, a visszatérő olvasók, a kérések, kérdések, a lelkesedés, amik ellensúlyozzák a fentieket, és ha szerencséd van, utóbbiból van több. 

De ettől még a felelősség ott van, és átszövi a mindennapjaid. 



Nehéz feladat véleményt alkotni, és még nehezebb nyilvánosan felvállalni. Lehet álnevek mögé bújni - nekem mondjuk ez sosem volt stílusom -, de még az álnevek sem rejtenek el. Mert álnéven vagy nem, de a nap végén ott ülsz a képernyő másik oldalán, és olvasod a hozzászólásokat. 

Úgyhogy azoknak, akik nem értik: próbáljátok ki! Akár teher nélkül, egyszerűen olvassatok el egy könyvet, és próbáljátok meg leírni, mit gondoltok. Aztán ismételjétek ezt meg egy másik könyvvel. Meg még eggyel. És még eggyel. Ugye, hogy nem is olyan egyszerű? 

És azoknak, akik most bontogatják a szárnyaikat: készüljetek fel rá, hogy nem lesz egyszerű. De hé! Legalább vigasztalhat a tudat, hogy senkinek sem volt az. Ha látsz egy blogot, amit sokan ismernek, követnek, tudd, hogy valószínűleg az sem két perc eredménye. És lehet, hogy ami félelmetesen könnyűnek tűnik, mint egy csettintés, valójában kemény munka eredménye. Senkinek se repül a sültgalamb a szájába - vagy hogy kedvenc kritizálóink példájával éljek, senkinek se repülnek az ingyen könyvek az ölükbe. Mindennek megvan az ára. Azoknak a bizonyos nem ingyen lévő ingyen könyveknek is. 

3 megjegyzés:

  1. Mindenkinek meg van a joga véleményt nyílvànitani. És ne törôdj a negatív kommentelôkkel. Amúgy én szeretem a blogod és az íràsaid! Tetszik,hogy naponta vannak bejegyzések, és hogy a megfilmesítésekkel is foglalkozol.

    VálaszTörlés
  2. Őszinte és igaz szavak. Nagyon inspiráló,motiváló hatása van ennek a bejegyzésnek. De eljön az a pillanat (legalábbis nálam így volt),amikor már a negatív kommentekből is tudsz erőt meríteni,mert senki nem reagál. Amikor ,,csakazértis" beleadod magad a következő bejegyzésedbe. Hajrá!

    VálaszTörlés
  3. Minden tiszteletem a tiéd és a társaidé, nekem nem lenne sem időm, sem energiám egy blogot fenntartani. Hiába imádok olvasni, ha egyszerűen nem érzem magamban az elhivatottságot, hogy megosszam másokkal a véleményem. Csak így tovább, és légy büszke magadra, hogy létrehoztál valamit, amit sok emberről nem mondható el!

    VálaszTörlés