Breaking News

Cora Carmack: Inspire


Paranormális new adult, végre!
Cora Carmack: Inspire

Eredeti cím: Inspire
Oldalszám: 284
Sorozat: The Muse 1.
Függővég: van
Bechdel-teszt: átment
Moly link
Goodreads link (4,15)
Kalliope egyetlen célból él.
Hogy inspiráljon.
Halhatatlan múzsaként nincs is más lehetősége. Ez része annak, ahogy megalkották. Zenészek, festők, színészek - arra használják, hogy újabb szintre emeljék művészetüket, ő pedig arra használja őket, hogy túléljen. Egyik művésztől a másikig vándorol, sohasem marad elég ideig, hogy bárkihez is kötődjön. De csak egy dologra vágyik igazán: másmilyen életre - egy normálisra. Több ezer évet töltött el hazugságok között élve, de most már készen áll valami valódira.
Az édes, szexi és állhatatos Wilder Bell valóságosabbnak tűnik, mint bármi hosszú létezése alatt. És ami a legfontosabb... nem művész. Nem a képessége miatt akarja őt. De Kalliope nem kapcsolhatja ki a képességét, hogy befolyásolja az embereket, még azért sem, hogy megmentse egy férfi életét, akibe talán szerelmes. Mert kis adagokban képes segíteni, hogy valami gyönyörű születhessen, de a képességében ugyanúgy megvan a lehetőség a pusztításra, mint az alkotásra. Minél tovább marad, Wilder annál megszállottabbá válik. Már megtörtént korábban, és egyik halandó sem jöhet jól ki belőle.
A jelenléte zseniket inspirálhat.
De őrületet is hozhat.

Véleményem

Cora Carmack könyveit nagyon szeretem, úgyhogy az Insipre megjelenését is nagyon vártam. Már csak azért is, mert tudtam, úgy romantikus, hogy közben természetfeletti szállal is operál, méghozzá olyannal, ami hozzám közel áll. A görög mitológiát imádom, és az, hogy a könyv főszereplője egy múzsa, nagyon is kedvemre való volt. 

Sajnos ami a mitológiai részt illeti, eléggé vegyes érzéseim vannak. Egyrészt nagyon tetszett az alapötlet, és Kalli gondolatai is elég hihetőek voltak - az, ahogyan átokként éli meg az inspirálást nagyon passzol a görög mitológiához, ahol sokszor egyszerre átok és áldás valami. Másrészről viszont kissé kevésnek éreztem a tényleges mitológiát. Egy-két jelenettől meg gondolattól eltekintve nem igazán mászunk bele a mitológiai múltba, így hiába a paranormális romantika, inkább csak romantikát kaptunk, a természetfeletti szál csak egy eszköz, ami a romantikus könyvet bonyolítja. Nem igazán éreztem, hogy itt egy nagyon jól átgondolt világról van szó. Például Kalliopé elvileg az epikus költészet múzsája, mégis Cora Carmack darabszámra kezeli, múzsa, múzsa - tök mindegy, hogy mire, de inspirál. Így Kalli a könyvben divattervezőktől kezdve festőkön keresztül zenészekig mindenkit inspirál. Értem én, múzsa múzsa, inspirál, na de nem véletlenül voltak ezek kilencen, nem? Kalli maga verset ír egy jelenetben, még itt állunk legközelebb az igazi szerepéig. Elég erős jelenet is. (Bár jegyzem meg, vártam volna, hogy a padlóba karcolt szó érdemben visszatérjen, de nem tért.) 

De még nem is ez volt a "világgal" a legnagyobb bajom. Kalli többezer éves, napról napra regenerálódik, így nem öregszik - ez mind szép és jó. Viszont minden nappal gyűlik benne a kreatív energia, amit ki kell magából eresztenie, vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy át kell adnia másnak, különben visszacsapódik rá.

Na de képzeljünk el egy többezer éves múzsát, aki ennyire ideje él együtt a képességével. Már ismernie kellene minden rétegét a képességének, már nem kellene meglepődnie semmin. Ennek ellenére Kallinek csak most jut eszébe jegyzeket írni arról, hogy bizonyos dolgok hogyan hatnak az energiaszintjére. És többezer év alatt egyszer sem jutott eszébe, hogy megpróbáljon úgy élni, hogy nem kvázi játékbabája lesz egy pasinak, akit egy ideig inspirál, majd elhagy, hanem ehelyett beilleszkedik egy művészekből álló baráti körbe, és ennek is, annak is ad egy kicsit. Komolyan ennyire sötét lenne, hogy nem merült fel benne ez a gondolat eddig? Helyette sokkal járhatóbb út, ha prostituálja magát, persze. És én elfogadnám, ha mindig csak egy embert inspirálhatna, na de nyilván nem erről van szó. Nem tiszták a szabályok, nem tiszták a hogyanok, és az még egy dolog, hogy nekünk nem, az már rosszabb, hogy Kallinek sem. Hangsúlyoznám: többezer éve volt minderre! 

Emellett szintén zavaró volt számomra a mitológiai háttérben, hogy bár behozza az írónő, mégis hiányérzetem volt. Kalli egy-egy gondolatából tudjuk, hogy elvileg minden mitológiai lény létezik - Argus fia fel is tűnik, de Kalli elmondása alapján valóban léteznek az istenek is. Na, ennek ellenére egy-egy jelenettől eltekintve a világ teljesen hétköznapi, sehol semmi természetfeletti, Kallit kivéve. Így tulajdonképpen a regény maga olyan, mintha csak egy romantikus történet lenne - egyszerűen csak nem az az egyik szereplő tragédiája, hogy egyszer régen megerőszakolták, hanem az, hogy egyébként egy múzsa. 

Ilyen szempontból egyébként sokszor eszembe jutott a Twilight is. Van nekünk egy mit sem sejtő pasink, aki első látásra beleszeret Kallibe. Ezt még el is tudnám fogadni, hiszen egy múzsáról van szó, nyilván gyönyörű, meg jó érzést kelt mindenkiben. De a sztori alapja totál hasonló a Twilightéra, csak itt gimi helyett egyetemen vagyunk, vámpír helyett múzsa Kalli, és vérszívás helyett túltöltheti inspirációval az embereket, ezzel megőrjítve őket. 

Egyébként ha a mitológiai száltól eltekintünk, a sztori nem is lett volna rossz. Olyan átlagos, semmi nagy meglepetés, amolyan szokásos NA könyv. Kallit és Wildert szerettem együtt, és ezúttal a barátok helyett Wilder családja érdemel pirospontot a mellékszereplők közül. Imádtam például Wilder húgát. Meg amúgy is - Wilder családjának tragédiája jó volt, hihető volt, szemben a mitológiai szállal. Ott erős kérdőjelek maradtak bennem. 

Ráadásul reménykedtem, hogy Cora Carmack többé könyvéhez hasonlóan ez is olyan sorozat lesz, ahol minden rész külön sztori, más szereplőkkel, mondjuk más-más múzsákkal. (Bár tekintve, hogy az egyes múzsák konkrét szerepe szinte értelmét vesztette, nem lenne túl változatos.) De nem, ez bizony egy folytatásos sztori. A regény végén pedig irgalmatlanul gyorsan kapunk egy lezárást, és itt bizony nagyon is bejön a mitológiai szál. És csak az járt a fejemben, hogy miért csak a végén. És hát... persze, hogy függővég. Őszintén szólva inkább nevetségesnek éreztem a lezárást, mint hogy izgatni kezdjen. Persze, érdekel hogyan tovább, de valahogy... nem érzem kereknek ezt a sztorit. 

Nem mondom, hogy rossz volt, nagyon Cora Carmack volt, amivel nem lenne gond - csak hát most úgy érzem, inkább maradjon meg a realitás talaján, vagy ha mégsem, akkor kicsit jobban át kellene gondolnia a világot. Az alapötlet nagyon tetszett, a kivitelezésen - főleg a mitológiai részen - még lett volna mit gyúrni.

EGYNEK ELMENT


Nincsenek megjegyzések