Cynthia Hand: Amikor búcsúzunk {Nyereményjáték}

Hú, de fájt ezt olvasni

Cynthia Hand: Amikor búcsúzunk

A blogturnéról



A Maxim Könyvkiadó jelenteti meg Cynthia Hand: Say Goodbye - Amikor búcsúzunk  című könyvét. A szerző az Angyalsors trilógiával már nagy sikert ért el az olvasók körében, legújabb önálló kötete egészen más, komolyabb témájú. Kövesd végig a hét állomásos blogturnét, mert a végén, ha minden kérdése jó választ adsz, megnyerheted a három nyereménykönyv egyikét. 



Eredeti cím: The Last Time We Say Goodbye
Kiadó: Maxim
Oldalszám: 420
Fordító: Loósz Vera
ISBN: 9789632616681
Sorozat: -
Függővég: nincs
Bechdel-teszt: átment
Moly link
Goodreads link (4,08)
Megrendelési link
Alexis egy középiskolás kitűnő tanuló, akit felvettek a híres MIT egyetemre, matematika szakra. Öccse öngyilkossága óta azonban semmi sincs rendbe a családjában. Anyja egyfolytában sír és azt mondja, hogy véget ért az élete. Apja még a tragédia előtt elhagyta őket egy fiatalabb nőért. Alexis pedig dühös, ugyanakkor magát hibáztatja öccse, Ty haláláért, néha pedig az az érzése, hogy öccse szellemként követi őt. Alexis pszichológusa, Dave azt javasolja a fiúnak, hogy kezdjen el naplót írni, hátha így könnyebben meg tud birkózni öccse öngyilkosságával. És ahogy Alexis papírra veti fájdalmát, kétségeit, emlékeit, úgy tárul fel az olvasó előtt a múlt, a jelen és a jövő.

Az első mondat:


"Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy az írás ötlete, vagyis hogy mindezt leírjam, nem tőlem származott."

Véleményem


Ezzel a könyvvel tegnap turnéztam volna, de végül csúsztam vele egy napot. És csak részben okozta ezt az, hogy egész nap voltam számítógépközelben, mert eltökéltem, hogy akármilyen későn, de mindenképpen megírom. Már nem volt sok hátra a könyvből, a vonaton is olvastam - de milyen jó, hogy nem ott fejeztem be, mert nem tudom, hogy értem volna haza. 

Ugyanis amikor befejeztem, percekig zokogtam. Nem tudom jobban leírni, ami történt. Az egész könyv a gyászról szól, és végig voltak olyan gondolatok, amik akár a saját fejemben is megfordultak anno, de egészen a legvégéig nem akadtam ki annyira. Persze, nyilván az ember eszébe idézi kicsit a saját a gyászát is, de viszonylag jól kezeltem. 


Aztán jött a vége. Először csak könnyeztem, aztán folytak a könnyeim, és egy pillanatra le is tettem a könyvet - ilyenkor képzeljétek magatok elé, hogy leveszem a szemüvegem, törölgetem a szemem, visszateszem a szemüvegem... Aztán befejeztem, és sírtam. Majd nekiálltam a köszönetnyilvánításnak, és végem volt. Akik ismernek, azok tudják, hogy azok közé tartozom, akik elolvassák az ajánlást, az utószót és a köszönetnyilvánítást is, utóbbin sokszor nagyon jókat mosolygok, ha kellően frappáns, érdekes, megható szöveget sikerül írni, vagy éppen ismerős nevekbe botlok. 
Most azonban elolvastam a köszönetnyilvánítást, és már az első sor kiütött. Aztán olvastam tovább, és amikor eljutottam az utolsó bekezdésig, képtelen voltam tovább tartani magam. 

Ha azt mondom, hogy ez már nem patak volt, hanem folyó, akkor nem túlzok. Ölemben a laptop, szemüveg le, már nem is tartogattam fél kézzel, hanem letettem, és zokogtam. Egyrészt a szereplőkért, másrészt az írónőért, és mindenkiért, akinek ezt a gyászt, vagy ehhez hasonló gyászt ismernie kell - és mivel ember vagyok, és pont az a szép az irodalomban, hogy olvasás közben alkotó és olvasó egyesül, így magamért is. Eszembe jutottak a régi emlékek, és sirattam azt a fájdalmat, amit mindenkinek át kell élnie az életben. 

Aztán reggel elmeséltem édesanyámnak, és sírtam. Aztán amikor a kezembe akadt az ebook olvasó, felolvastam neki a köszönetnyilvánítás egy részét, és megint sírtam. 

A gyász. Már maga a szó is nagyon furcsa, és miközben ezt gépelem, kicsit fel is fedezem magamban a főszereplőt. Ő a számokkal teszi valóságossá az életét, én meg a szavakon lovagolok ugyanígy, mint ahogyan a történetben a irodalom tanárnő is tette. 

Ez a könyv a gyászról szól, a bűntudatról, a fájdalomról, a búcsúról... Alexis elveszítette az öccsét, és még csak nem is betegségben, balesetben. Az öccse öngyilkos lett. És ilyenkor a családnak nem csak egy szeretett ember elvesztésével kell megküzdenie, hanem a bűntudattal is. A rengeteg "Mi lett volna, ha" kérdéssel. Mi lett volna, ha felhívom? Mi lett volna, ha korábban észreveszem? Mi lett volna, ha aznap hamarabb hazaérek? Mi lett volna, ha nem hagyom ott őket? 

Az öngyilkosok családtagjai számára ez maga lehet a pokol, elképzelni sem tudom, mit élhetnek át ilyenkor. Illetve... ez a könyv pont erről szól. Egyrészt arról a gyászról, amit - ahogy azt Lex maga is megállapítja a könyvben - előbb-utóbb mindenkinek át kell élnie. Elveszítjük a szüleinket, a testvéreinket, a barátainkat, az élet elkerülhetetlen hozadéka, hogy sok mindent veszítünk, és a legfontosabbakat is. 

Másrészt a bűntudatról, és arról, hogyan lehet kikeveredni egy ilyen mély szakadékból. Lex egyedül van - az öccse meghalt, az apja már korábban lelépett, az anyja pedig használhatatlan. (És bár nem tudom hibáztatni, néha azért én is megmondtam volna neki, hogy gondoljon a lányára, és próbálja összeszedni magát, még ha nem is könnyű.) Lex pedig ott áll ennek az egésznek a közepén a maga veszteségével és bűntudatával, és a végtelenül racionális matematikus agyával.

Félelmetes gondolatai vannak a halálról, annyira reálisan látja a halált és az öccse halálát, sokszor már félelmetesen mechanikus leírásokat kapunk - van egy a könyv végén, ahol egyszerű tényfelsorolást kapunk tőle, és olyan volt, mintha az én bensőmben is ott lenne az a lyuk, amivel Lexnek együtt kell élnie. 

Szóval nem szépítem: ez a könyv tele van bánattal és megbánással, boldog emlékekkel, melyeket elhomályosít a gyász. De eközben van benne egy csipetnyi remény is, cél, küzdeni akarás. Olyan érzés, mintha mi magunk is ebben a helyzetben lennénk. Tudjuk, hogy fel kell bukkanni a mélyből, a racionális énünk tudja, de egyelőre nem jöttünk rá a hogyanra. 

A hogyant pedig Alexisszel együtt találjuk meg. Cseppet sem könnyű utazás, sőt... De megéri. 


És hogy ne csak az érzesekről beszéljek, hanem kicsit a racionális blogger is előkerüljön a gödör aljáról:

Nagyon tetszett a regény furcsa felépítése. Alexisnek azt javasolja a terapeutája, hogy írja le, mit érez. Írja le a Tyjal kapcsolatos elsőket és utolsókat, mindent, amire emlékszik. Ez önmagában nem túlságosan megrázó, olyan tanács, amivel újra meg újra találkozik az ember. Írd ki magadból! Eleinte még azt sem éreztem túl nagy csavarnak, amikor a terapeuta megkérte, hogy válasszon valakit, akihez írja. Adta volna magát valami... Aztán a könyv végén ez az egész értelmet nyer, és a legváratlanabb módon csapódik le. 

Másrészről nagyon tetszettek az álmos részek. Álmokban fájdalomról írni valójában elég klisés dolog. Ezzel együtt nagyon igaz. Nem tudom, ki hogyan éli meg a maga gyászát, de nekem néha még a mai napig vannak ilyen álmaim. Na jó, nem pont ilyenek, hiszen az én gyászomba nem keveredik ekkora adag bűntudat. De annyira igaziak voltak az álmok. Egyértelmű volt a jelentésük, nem kell hozzá pszichológusnak lenni, hogy megértsük őket. Mégis elhittem, mert a gyász ilyen. Sokszor álmokban csapódik le az a fájdalom, amit napközben nem lehet ép ésszel bírni. 

A mellékszereplők kérdése is nagyon érdekes, hiszen hiába kapunk egy sor mellékszereplőt, tulajdonképpen leginkább két emberről szól a sztori: Alexisről és Tyról. Tyról úgy, hogy már nem is él... Persze ott van a két szülő, akik közül egyik sem lehet igazi útmutató Alexis számára. Aztán ott vannak a régi barátok, akiket Lex eltaszít. Ty barátai és Ashley. (Majd kiderül.) És persze Sadie és Seth a szomszédból. Valamilyen úton-módon mind bekapcsolódnak Lex gyászába. 
És persze ott van Steven. Szeretném leszögezni, hogy ez nem egy romantikus történet. De tinilányként Lexnek is megvan a maga szerelmi élete, ő pedig maga Steven. És végtelenül fájdalmas nézni, hogyan taszítja el magától őt is Alexis. A fiú csak próbálkozik, csak próbálkozik... 

Nem fogok elspoilerezni semmit. Ez a könyv egy olyan út, amit mindenkinek végig kell járnia. Már csak azért is, mert igazán sok gondolatot és érzést feléleszt, én már most legalább egy órát beszélgettem róla, vagy legalább közvetetten róla - hiszen a téma az öngyilkosság volt, amit számomra mindig is nehéz volt megérteni. Sokat olvastam már róla, újra meg újra előkerül, de valószínűleg soha nem lehet róla eleget beszélni. Mi visz rá egy embert? Meg lehetne-e akadályozni? Hajlam vagy nem hajlam? Gyengeség vagy bátorság? (Én egyébként hajlok rá, hogy mindkettő.) 

Mindenesetre rettentő érdekes könyv. Nem könnyű, nem egy lightos románc, de a hatása... 

NAGYON AJÁNLOM

U.i.: Imádtam Lex matekos gondolatait, még ha néha kifejezetten dilisnek is tűnt bizonyos helyzetekben az alapján, ami elhagyta a száját. De pont ettől volt olyan üdítő.



Nyereményjáték


A közeli hozzátartozók elvesztése és későbbi elengedésük súlyos lelki problémát okoz a fiatalabb  korosztály életében is. Számos könyv jelent meg az utóbbi években, melyek ezt a témát dolgozzák fel. A blogturné minden állomásán találtok egy-egy képet, illetve könyvborító részletet, ami alapján ki kell találnotok, ki a főszereplő és kit veszített el.
Minden állomás megfejtését a rafflecopter doboz vonatkozó sorába kérjük beírni.
A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésre jelentkezni a megküldött e-mailre. Ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz!


A csatáknak ára van, főleg, ha áruló kerül a közelbe. Hárman voltunk, de már csak... Ki vagyok és kit veszítettem?


a Rafflecopter giveaway

A turné menetrendje


12.05 Kelly és Lupi olvas
12.07 MFKata gondolatai
12.09 CBooks
12.11 Zakkant olvas
12.13 Deszy könyvajánlója
12.15 Dreamworld
12.17 Könyvszeretet

Rendeld meg a képre kattintva!