13 emlékezetes idézet Ron Weasley-vel!

Sok mindent lehet mondani Ronról, de azt biztosan nem, hogy szűkölködött a vicces-komikus jelenetekben. 

Most összegyűjtöttem néhányat Ron legjobb pillanatai közül.

Harry fojtott hangon beszámolt barátainak Piton hirtelen jött játékvezetői ambícióiról.
– Ne játssz! – vágta rá gondolkodás nélkül Hermione.
– Jelents beteget! – mondta Ron.
– Színlelj lábtörést! – javasolta Hermione.
– Tényleg törd el a lábad! – melegedett bele Ron.

Bár nem ment neki a jóslástan, a múltra azért szépen ráhibázott:

– Én inkább azt szeretném tudni, hogy valaki miért akarta eldobni – felelte Harry. – És arra is kíváncsi lennék, hogy miért kapott Denem „Önzetlenül az Iskoláért” Különdíjat.
– Akármiért – legyintett Ron. – Talán volt neki harminc R. B. F.-e vagy megmentett egy tanárt az óriás tintahaltól. De az is lehet, hogy ő ölte meg Myrtle-t… Azért biztos az egész iskola hálás lehetett…

– Boldog karácsonyt – szólt ásítva Ron.
Harry gyorsan kikászálódott az ágyból, és belebújt a köntösébe.
– Neked is boldog karácsonyt – felelte. – Nézd! Ajándékokat kaptam!
– Miért, mire számítottál, kiütésekre? – kuncogott Ron, és rápislogott saját, Harryénél jóval nagyobb ajándékkupacára.

– Várj csak – ráncolta a homlokát Harry. – A tanári asztalnál az egyik szék üres… Hol van Piton?
(…)
– Lehet, hogy beteg – vetette fel reménykedve Ron.
– Vagy felmondott – találgatott Harry –, mert megint nem bízták rá a sötét varázslatok kivédése tantárgyat.
– Az is lehet, hogy kirúgták! – lelkendezett Ron. – Hiszen mindenki utálja…
– De az is lehet – szólalt meg egy hűvös hang a hátuk mögött –, hogy csupán szeretné megtudni, miért nem a délutáni vonattal érkeztetek.
Harry megpördült a tengelye körül. Perselus Piton állt előttük, a maga sárgásfakó bőrű, görbe orrú, ösztövér valójában.

– Szerintetek menjünk, és kérdezzük meg Hagridot a dologról?
– Az lenne csak a vidám látogatás – dörmögte Ron. – Szia, Hagrid, mondd csak, nem szabadítottál ránk mostanában valami vérszomjas, szőrös izét?

– Megpróbálkozott egy felejtésátokkal, de a pálca visszafelé sült el – magyarázta fojtott hangon Ron.
– Ejnye, ejnye – csóválta a fejét Dumbledore. Hosszú, ezüst bajsza alatt mosoly bujkált. – A saját vermébe esett, kedves Gilderoy?
– A vermembe? – hökkent meg Lockhart. – Nincs nekem semmiféle vermem. A fiúknak viszont van egy mély alagútjuk. Odalent laknak.

– Lupin nagyon jó tanár – szólt elismerően Hermione. – Csak azt sajnálom, hogy én nem állhattam ki a mumus ellen.
– Neked milyen alakban jelent volna meg? – kérdezte vigyorogva Ron. – Fogadnék, hogy mint egy dolgozat, amire tízből csak kilenc pontot kaptál!

Ron értetlenül nézett a távozó Ernie után.
– Miféle Cedric?
– Diggory – világosította fel Harry. – Biztos ő is benevez a tusára.
– Még csak az kéne, hogy az a bájgúnár legyen a Roxfort bajnoka! – szólt fintorogva Ron, miután a tömegen átfurakodva végre elérték a lépcsőt.
– Diggory egyáltalán nem bájgúnár – méltatlankodott Hermione. – Csak azért utálod, mert a csapata legyőzte a Griffendélt. Úgy tudom, nagyon jó tanuló – egyébként pedig prefektus.
Hangsúlya elárulta, hogy ezt perdöntő érvnek tartja. Ron azonban készen állt a válasszal.
– Azért vagy úgy oda érte, mert jóképű – jelentette ki fitymálóan.
– Nem szokásom a külsejük alapján megítélni az embereket! – csattant fel sértődötten Hermione.
Ron erre csak köhögött egyet, de az furcsamód úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „Lockhart”.

– Úgy látom, kétszer is vízbe fogsz fulladni – mondta Hermione.
– Tényleg? – Ron megvizsgálta a szöveget. – Az egyiket ki kéne cserélni arra, hogy agyontapos egy megvadult hippogriff.

– Gyere gyorsan, Ron, nekünk kell felkísérni az elsősöket!
– Ja, tényleg! – kapott észbe a fiú. – Hé! Hé! Hahó! Tökmagok!
– Ron!
– Mi bajod? Olyan kis törpék…

– Különben is, minek vacakolsz azokkal a könyvekkel? – kérdezte Ron, miután visszabicegett az ágyához.
– Kiválogatom azokat, amelyeket érdemes magunkkal vinnünk, ha majd elindulunk horcruxokat keresni.
– Ja persze – csapott a homlokára Ron. – El is felejtettem, hogy mozgókönyvtárnak álcázva megyünk levadászni Voldemortot.

– (…) Látod, milyen jó hasznát vettem az önoltónak. Dumbledore tudta, hogy… – Ron fülig elvörösödött, és fixírozni kezdett egy fűcsomót a lábánál. – Tudta, hogy le fogok lépni tőletek.
– Nem – rázta a fejét Harry –, azt tudta, hogy vissza akarsz majd jönni.

– Ne mondjátok, hogy nem hallottatok Nyiszi nyusziról…
– Elfelejted, hogy mi muglik között nőttünk fel – emlékeztette Hermione. – Egészen más meséket hallgattunk gyerekkorunkban! A Hófehérke és a hét törpét, a Hamupipőkét…
– Az mi, valami betegség? – tudakolta Ron.