Énekesmadarak ​és kígyók balladája: Értékelés #1 - Az első benyomások

Arra gondoltam, írok nektek egy felvezető bejegyzést, mielőtt jönne az értékelésem az Énekesmadarak és kígyók balladája - a.k.a. az új Hunger Games könyv - kapcsán.

Jelenleg nagyjából a könyv harmadánál járok, úgyhogy ennek megfelelően kezeljétek, amit most írok, illetve fontos, hogy nem fogok spoilerezni. Ó, és még muszáj megjegyeznem, hogy én angolul olvasom a könyvet első körben.

Csapjunk is bele!

Az Énekesmadarak és kígyók balladája az idei év egyik legnagyobb dobáda, a YA kategóriában biztosan, de szerintem összességében is toplistás. A Hunger Games trilóga könyvek és adaptációk tekintetében is rendkívül sikeres volt, ráadásul évek teltek el az új kötet és a régi trilógia megjelenése között, így nyilván nagy várakozás övezte. 

Viszont azért Suzanne Collins ilyen körülmények között sem félt kockázatni. A főszereplőjének ugyanis a fiatal Snow elnököt választotta. Ez elég meredek választás, hiszen így gyakorlatilag olyan főszereplőt kapunk, akiről a benyomásaink nem pozitívak, és gyakorlatilag egy leendő főgonosszal kéne együtt végigjárnunk az utat.

Én a magam részéről nem vagyok nagy rajongója az antihősös sztoriknak, és a főgonoszokért sem tudtam soha rajongani, legjobb esetben is inkább csak elismerem, hogy jó karakterek, de a lázat körülöttük sosem értettem igazán. (Na jó, értem a motivációkat, ezzel együtt engem nem mozgatnak meg.)

Ezért is féltem nekiállni ennek a könyvnek, ugyanis nem igazán tudtam elképzelni, hogyan fogom így magam igazán beleélni a sztoriba.

És akkor erre még rájön az alapkockázat és félelem, amit egy régebben lezárt sorozat folytatása jelent, ugyanis nem mindig jó ötlet felmelegíteni azt a bizonyos közmondásos káposztát. 

Azt is hozzá kell tennem, hogy engem Az éhezők viadala annak idején még a disztópialáz elején kapott el, amikor még a film sem volt, és az egész zsáner újnak hatott a számomra. Mostanra annyi ilyen olvastam már, hogy nálam már abszolút lecsengett ez a disztópialáz, kicsit besokalltam, és már tényleg csak a nagyon-nagyon kecsegtető köteteknek állok neki ebben a zsánerben. 

Szóval jö nagy adag félelemmel ugrottam bele az új könyvbe.

Az elején ez a félelmem tartotta is magát, annak ellenére, hogy igazából egy egészen más karaktert kapunk, mint amilyen a felnőtt, már hatalma csúcsán járó Snow elnök. 

A kötet kezdetén ugyanis Coriolanus (nagyon remélem, jól írom a nevét :D) egy szegény árva, aki próbál kitörni nehéz helyzetéből. Én meg úgy éreztem, ez kicsit erőltetett - talán túlságosan is rá akar játszani Collins az olvasó szánakozására annak érdekében, hogy elfogadjuk Snow-t főszereplőként.

De ahogy haladt előre a történet, szerencsére ez az érzésem egyre inkább eltűnt, és valóban úgy éreztem, Snow bizony megáll önálló főszereplőként, ahogy magának a történetnek sem érzem kényszeresen az előzményszagát. 

Abszolút felidézte bennem azt az élményt, amit az első Az éhezők viadala kötet olvasása ébresztett bennem, és valóban olyan kicsit. Nem pontosan ugyanazt jelenti ugyanis a viadal, ahogyan azt megismertük - vannak ismerős elemek, de mivel még csak a 10. viadalnál járunk, nagyon sok szempontból még csak kialakulóban van az a keretrendszer, amit mi viadalként megismertünk. Tehát ez a viadal még eléggé kezdetleges a Katniss korában lévőhöz képest. Másrészt teljesen más ízt ad az egésznek, hogy mindezt egy mentor, méghozzá egy kapitóliumi mentor szemszögéből követhetjük.

Ez a regény tényleg a másik oldal, de nem annyira sarkosan, mint amennyire számítottam rá, Snow elnökkel a főszerepben. Legalábbis egyelőre.

Ugyanis nagyjából a regény harmadánál már belecsaptunk a viadalba, és messze még a könyv vége. Rendkívül kíváncsi vagyok, hogy mi várható még a további kétharmadban, és hogy vajon meddig haladunk majd az időben a fiatal Snow-val. Eljutunk odáig, hogyan lett elnök? Vagy már az elnöki napjaiba is belecsapunk?

Egyékbént ez is egy jó nagy adag feszültséget ad, de leginkább persze a történéseken kívül az tartja folyamatosan feszültségben az olvasót, hogy tudja, mi lesz majd. Elég érdekes érzés úgy elköteleződni egy főszereplő és mentoráltja mellett, hogy ott lebeg végig az érzés, hogy ennek nem lesz jó vége...

Ezzel együtt sokkal-sokkal jobban élvezem az olvasást, mint gondoltam volna. És egyszerre tudom szeretni ezt a történetet önállóként is, és imádom minden egyes utalást, előkészítést, kikacsintást, ami összeköti az eredeti trilógiával.

Folyt. köv.

Az Énekesmadarak és kígyók balladája fülszövege:

A ​becsvágy hajtja.
A küzdelem élteti.
De a hatalomnak megvan az ára.

Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házra nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából.

Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja ugyanis, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együttérezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával… és mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése-e a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül.