Ruta Sepetys: Tengerbe ​veszett könnyek {Interjú + Nyereményjáték}

Ruta Sepetys: Tengerbe veszett könnyek

A blogturnéról

December 7-től a Blogturné Klub tagjai is vízre szállnak Ruta Sepetys Tengerbe veszett könnyek című alkotásával. Az írónő másik könyve már nagy sikert aratott nálunk a maga turnéján, most pedig az épp a napokban a Goodreads Choice Awardsot nyert kötet történetében merülünk el nagy izgalommal. Ha már a legjobb YA a Goodreads olvasók szerint, a mi listánkról sem hiányozhat.
És ha velünk együtt merültök el Ti is a könyvben, még akár a Maxim által felajánlott 3 könyv egyikét is elnyerhetitek.

Eredeti cím: Salt to the Sea
Kiadó: Maxim
Oldalszám: 420
Fordító: Bozai Ágota
ISBN: 9789632617602
Sorozat: -
Moly link
Goodreads link (4,38)
Megrendelési link

A háború a végéhez közeledik Kelet-Poroszországban. Több ezer kétségbeesett menekült
igyekszik a szabadság felé. Viszik magukkal a szenvedés és megpróbáltatás terhét, remélve, hogy egy jobb élet vár rájuk. De vannak páran, akik rejtegetnek valamit…
Három élet, három sors keresztezi egymást: Joanáé, a szép és segítőkész litván nővéré, aki súlyos bűntudattal küzd; Floriané, a titokzatos fiatalemberé, aki mindenáron szeretné eltitkolni valódi kilétét, és Emiliáé, a várandós lengyel lányé. Egyetlen közös van bennük: menekülniük kell. Joana, Florian és Emilia úti célja a kikötő, ahol a Wilhelm Gustloff hajóra akarnak feljutni, amely civileket és sebesült katonákat menekít a front elől. A biztonság felé megtett minden lépéssel egyre erősebbek, bátrabbak és egyre jobban bíznak egymásban. A szerelem, az összetartozás és az emberség érzéseibe kapaszkodnak. De ezzel együtt egyre sebezhetőbbé is válnak.
Már úgy tűnik, hogy közel járnak a szabadsághoz, amikor megtörténik a tragédia. Nem számít sem nemzetiségi hovatartozás, sem kultúra, sem rang; a fedélzeten lévő mind a tízezer embernek – felnőtteknek, gyerekeknek – ugyanazért kell harcolni: a túlélésért.

Az első mondat:

"A bűntudat egy vadász"

Értékelés hamarosan!

Blogturné extra

Hogy hallottál először a Wilhelm Gustloffról? Miért akartad elmesélni a történetét?

Az első regényemet írtam, és a családom Európába látogatott. Az apám egyik unokatestvére megszólalt: "Ruta, szereted a rejtett történelmet. Szereted a történelmi titkokat. Van neked egy sztorim." Aztán kimondta azt a két szót: Wilhelm Gustoff. Kiderült, hogy a 2. világháború végén a hajót megtorpedózták a szovjetek, és a pusztítás eltörpítette a Titanic és a Lusitania tragédiáit együttvéve. És valahogy még sosem hallottam erről.

Aztán felhívtam az unokatestvérem, hogy: "Beszippantott. Írni akarok erről." Mire azt felelte: "Be kell vallanom. Jegyem volt arra a hajóra."

És ez tényleg elkezdett foglalkoztatni. Az utazás napján a sors közbeszólt, és az apám unokatestvére nem jutott fel a Wilhelm Gustoffra. És ennek eredményeképpen túlélte. Segített rájönnöm, hogy néha nem az számít, hol vagy, hanem hogy hol nem. Ő inspirálta ennek a történetnek a megírását.

A könyv tele van a te litván örökségeiddel. Mennyi került be a családod tapasztalataiból és örökségéből a Tengerbe veszett könnyekbe?

Sok családi örökség került bele. Egy menekült lánya vagyok. Az apám elmenekült Litvániából és Lengyelországon és Ausztrián keresztül megszökött. Amikor megérkezett Németországba, menekülttáborokba került. Az édesapám kilenc évig élt túl táborokban. Olyan volt, mint Joanna karaktere. Az apám unokatestvére is megszökött Litvániából, de ő nem jutott el Németországig. Németország és Oroszország között, a kelet-poroszországi részen elkapták, és csak a vízen át tudott elszökni.

Úgyhogy sok minden bekerült a családi történelmünkből. Egészen odáig, hogy a bátyám és a nővérem kihívnak dolgokra.

Figyelembe véve a mély személyes kötődésed, és a tényt, hogy ez a tragédia eddig rejtve maradt, milyen volt a kutatási folyamat?

A kutatás hihetetlen volt. Imádom a történelmi kutatásokat. Olyan, mintha detektív lenne az ember. Embereket kérdezhetek meg és vadászhatok a legutolsó részletekig, felfordíthatom a köveket, és benézhetek alájuk. Ami nehéz volt, hogy ennyire kis százalék élte csak túl: a több, mint 10.000 emberből csupán 900.

Szerencsére volt valaki, aki készített egy rövid dokumentfilmet róla, és egy fantasztikus újságíró, Cathryn Prince, aki egy nem is olyan régen írt egy könyvet Halál a Balti-tengeren címmel. Annyi kutatást végeztek a túlélőkkel, mielőtt még eltávoztak volna, hogy erre tudtam támaszkodni.

De elutaztam valószínűleg fél tucat különböző országba, mert a túlélők Svédországba, Dániába, Angliába, Lengyenországba, Németországba, az Államokba és Dél-Afrikába mentek. Tényleg próbáltam annyit megkeresni a túlélők családjai közül, amennyit tudtam.

Milyen volt elutazni a családokhoz és túlélőkhöz, és beszélni velük? Szívesen beszéltek veled, vagy kicsit inkább igyekeztek távol tartani magukat a tragédiától?

Mindkettő. Voltak, akik úgy érezték, semmi értelme - hogy próbálták elmesélni a történetet, de a világ elfeledkezett róluk. Ami pont olyan, mint az első regényemnél. Az emberek nem hitték, hogy a világot érdekli. Én meg azt mondtam: "Az embereket érdekli. Tudniuk kell, mi történt."

Aztán volt mások, különösen az utasok gyerekei, akik kétségbeesetten szerették volna, hogy az emberek megismerjék a történetüket.

Miért ezt a négy karaktert választottad nézőpontkarakternek a történetben?

Az volt az ötlet, hogy előállok ezzel a négy szereplővel, akikre vadásztak, és akiket kísértett a tragédia, a hazugságok és a háború. Direkt ártatlan fiatalok.

Amikor kutatni kezdtek, rájöttem, hogy a kultúrától és az országtól függően az emberek teljesen máshogy tekintettek a történetre. Egy litván utasnak van egyfajta látásmódja. Egy német utasnak egy másmilyen, mint mondjuk egy lengyelnek, vagy valakinek, aki a kelet-poroszországi területről érkezett. A megfigyeléseik és a beszámolóik mások voltak, annak megfelelően, hogy honnan jöttek, és ezt szerettem volna megjeleníteni.

A hajó maga német volt, de litvánok, lettek, észtek, horvátok és sok más nemzetiség képviseltette magát a hajón. És eszembe jutott, hogy talán pont azért nem törődtek a sztorival, mert a hajó német volt. A németek maguk nem akarnak beszélni róla, mert nem érzik helyesnek, hogy áldozatként gondoljanak magukra ebben a helyzetben.

Akkor miért meséled a történet egy részét egy náci katona szemszögéből?

A náci katonával nem az volt a cél, hogy egy szimpatikus nácit mutassak be. Más irányból akartam megközelíteni. Körül akartam járni a láthatóság témáját. Azt mondják, az emberi tekintet a leghatalmasabb eszköz a világon. Hogy ha valaki igazán beléd lát, létezel. Kíváncsi voltam, milyen lehet egy kölyöknek, akit senki se lát igazán. Senki sem akarta, ide-oda adogatták. A németek kétségbeestek, mindenkit elfogadtak, de ezt a gyereket csak tologatták. És aztán hirtelen kiválasztották, láthatóvá vált, és még ha csak a saját fejében is.

Ez a harmadik történelmi fikciós regényed. Mit gondolsz, miért vonzanak az ilyen történetek? Miért térsz vissza mindig hozzá?

Vonzanak a történelmi sztorik, különösen ezek az alulreprezentált történetek, mert tetszik a gondolat, hogy hangot adhatunk valakinek, aki elveszítette az esélyt, hogy elmondja a történetét vagy soha nem is gondolta, hogy esélye lesz elmesélni.

Néha úgy gondolják az emberek, nem tudom, talán hogy bizonyos történeteket el kell felejteni. De én azt tartom, nem, nem kéne.

Amikor a Tengerbe veszett könnyeket írtam, belebotlottam a tökéletes példába, miért is nem kéne. Amikor múzeumokban kutattam, láttam palackba zárt üzeneteket, amiket az ilyen menekülthajókról dobtak le az evakuáció során. Ezek az emberek kétségbeesetten szerették volna, hogy valaki megismerje a történetüket, hogy valaki írjon valamit. Sok esetben még csak alá se írták, csak kidobták a fedélzetről abban reménykedve, hogy valahol célba ér.

Ez mindig megindít. Arra gondolni, hogy volt 9343 ember a hajón, és mindnek megvolt a története. 9000 palack himbálózik a vízen. És én nagyon szeretném összeszedni és megtalálni őket.

Miért fikcióként meséled el a történeteket, miért nem a valóságot? És a fikción belül is, miért YA?

Nagyszerű kérdés, mert az ilyen történeteknél adná magát, hogy ne a fikcióhoz húzzak. De amikor ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy nem fikciós történetet írnék, kiragadnék egy-két embert, egy-két történetet. De amikor fikciót írok, folytathatok ilyen széles kutatást, több száz emberrel találkozhatok, és ezt a rengeteg tapasztalatot összegyúrhatom. Ahelyett, hogy csak egy családra fókuszálnék. Vagy akár csak egy emberre. Ötvözhetem őket. A fikcióban sokkal széleskörűbben tudom megmutatni a korszakot és az emberi tapasztalatokat.

És hogy miért pont tinédzsereket célzok - ez személyes választás. Az a teóriám, hogy a könyvek, amiket fiatalokként olvasunk, mély benyomást tesznek ránk. Egészen odáig, hogy évtizedekkel később, már felnőttként még mindig imádni fogjuk azokat a könyveket, amiket 14 évesen olvastunk. Vagy kevésbé magányosság tették a világot számunkra, vagy azonosulni tudtunk egy szereplővel, vagy átsegített minket egy nehéz időszakon, esetleg valamilyen leckét tanított nekünk valamiről, amiről korábban nem tudtunk. Valamiféle igazságérzetet és empátiát ébresztett fel bennünk.

A fiatal olvasók mély gondolkodók és mély érzők. És megtiszteltetés, hogy nekik írhatok. Hogy a történelemnek ilyen fontos részeiről mesélhetek, és tini olvassák, hogy még ilyen fiatalon magukévá tegyék a történelemnek ezeket a rejtett darabkáit. Van egy álmom, hogy ezzel hozzáteszünk egy-egy fejezetet a történelemkönyvekhez.

Megtiszteltetés és kitüntetés, hogy fiataloknak írhatok. Néhányan lesajnálóan azt mondják: "olyan szerző vagy, aki fiataloknak tetsző fikciót ír". Nem, én YA fikciót írok, ami a felnőtteknek is tetszhet.

Mit szeretnél, az olvasók mit vigyenek magukkal a Tengerbe veszett könnyekből, különösen a mostani menekültválság tükrében?

Szeretném, ha az olvasók megértenék, hogy amikor a nehézségeket elismerik, akkor tehetünk egy lépést, hogy helyreállítsuk az emberi méltóságot. Tudjuk, milyen ártalmas, amikor dehumanizálunk embereket, és kollektív dolgokként beszélünk róluk. De amikor felismerjük a szenvedést és a nehézséget, akkor a leghatalmasabb ajándékot használhatjuk, amink van, az empátiát. Azt mondhatjuk: "Ismerem ezt a történet. Úristen, sajnálom, együtt érzek veled." És ezt mondani valakinek, aki egy fél világra van tőled és sosem találkoztál vele. Na ez az a hatalom, amit megtapasztalunk a könyvek által.

Úgyhogy azt szeretném, hogy az olvasók tudják, hogy amikor valaki más szenvedéseiről olvasunk, épp azon dolgozunk, hogy helyreállítsuk az emberi méltóságot. Ha csak egy ember számára is meg tudjuk ezt tenni, tettünk valami jót. Vége a játéknak. Kész.

Az interjú forrása

Nyereményjáték

Ezúttal egy nagyon egyszerű, lájkolós játékkal készültünk nektek, mert semmiképp sem szeretnénk elvonni a figyelmeteket a könyv témájától. Nem mindig a játéké a főszerep, van, amikor el kell merülni a komolyabb témákban. Mi most ezt tesszük, reméljük, Ti is velünk tartotok.

a Rafflecopter giveaway