Mert keserű - A Hamuváros Tündérek Udvara jelenete Jace szemszögéből

Arra gondoltam, hogy a Magnus és Alec első csókját bemutató Megcsókolva novella után egy újabb Árnyvadász kiegészítőt porolunk le Clary születésnapja alkalmából. 

A Mert keserű Clary és Jace kapcsolatának egyik legjellegzetesebb jelenetét mutatja be, ami tuti toplistás lenne bárki listáján - még úgy is, hogy azóta újabb 3 kötet íródott A végzet ereklyéi sorozatba, nem beszélve a kiegészítőkről és azokról a jelenetekről a Gonosz fortélyok sorozatban, amelyekben Claryék megjelennek. 

A Mert keserű a Hamuváros Tündérek udvara jelenete, de egy csavarral: Jace szemszögéből. Az én szívemhez pedig nem csak azért áll közel, mert imádom ezt a jelenetet, hanem azért is, mert emlékeim szerint ez az első fordításom - vagy legalábbis az első 3-ban biztos benne van. Fontos azonban megjegyezni, hogy a fordítást már akkor a Hamuváros hivatalos fordításához igazítottam, így a párbeszédes részek Kamper Gergely munkái.

Most elővettem a fordítást és leporoltam kissé. 




Mert keserű


„De szeretem,
mert keserű,
és mert a szívem.” 
– Stephen Crane


– Azt tudom, hogy nem hagyom itt a húgomat az Udvarban – jelentette ki Jace –, és mivel úgysem tudhat meg semmit, sem tőlem, sem tőle, megtehetné nekünk azt a szívességet, hogy elengedi.

A Királynő mosolygott. Gyönyörű és egyben elborzasztó mosoly volt. Bájos nőnek tetszett, rendelkezett azzal az emberfeletti bájjal, amely a tündérek sajátja volt - a szépsége sokkal inkább hasonlított a kemény kristályéhoz, mint egy emberéhez. A Királynőről képtelenség volt megmondani a korát: a külseje alapján lehetett tizenhat vagy akár negyvenöt is. Jace feltételezte, akadnak, akik egyenesen vonzónak találnák – végtére is, haltak már meg emberek a Királynő szerelméért –, de ő a mellkasában csak hidegséget érzett tőle, mintha túl gyorsan merült volna jeges vízbe. – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy csók kiszabadíthatja?

Clary válaszolt, zavartan: – Azt akarja, hogy Jace csókolja meg magát?

Ahogy a Királynő és az udvaroncai nevettek, a jeges érzés Jace mellkasában egyre fokozódott. Clary nem érti a tündéreket, gondolta. Próbálta elmagyarázni neki, de erre nem létezett kielégítő magyarázat. Akármit akart is a Királynő tőlük, az nem csupán egy csók volt tőle. Azt mindenféle műsor és mutatvány nélkül követelhette volna. Ő arra vágyott, hogy pillangóként leszorítva és a szárnyaikkal vergődve lássa őket. Jace úgy gondolta, ezt teszi a halhatatlanság: eltompítja
az érzékeket és az érzelmeket. Az emberek heves, kontrollálatlan, szánalmas reakciói olyanok voltak a tündéreknek, mint a friss vér a vámpíroknak. Valami élő. Valami, amik nekik maguknak nem adatott meg.

– Minden bájod ellenére – mondta a Királynő, és közben lenéző pillantást küldött Jace felé (a szemei zöldek voltak, mint Claryéi, mégis egészen mások) – a csókod nem szabadítaná ki a lányt.

– Megcsókolhatom Meliornt – javasolta Isabelle vállvonva.

A Királynő megrázta a fejét. – Az sem. Sőt, senkit nem érdemes megcsókolni az Udvarból.

Isabelle védekezőn tartotta fel a kezét. Jace meg akarta kérdezni, mégis mire számított. Meliorn-t megcsókolni egyáltalán nem zavarta volna Isabelle-t, így a Királynőt nyilvánvalóan nem érdekelte. Persze feltételezte, hogy kedves, amiért felajánlotta, de legalább Iznek jobban kellett volna tudnia. Neki már volt dolga tündérekkel.

Talán nem is arról van szó, hogy a tündérek gondolkozásmódját ismerje az ember, töprengett Jace. Talán annak az ismerete is szükségeltetik, hogy milyen, amikor emberek pusztán a kegyetlenkedés kedvéért kegyetlenkednek. Isabelle meggondolatlan volt, és néha hiú, de sosem volt kegyetlen. Hátradobta fekete haját és összeráncolta a homlokát. – Senkit nem csókolok meg közületek – jelentette ki határozottan. – Csak hogy tudjátok.

– Ez aligha tűnik szükségesnek – mondta Simon, és előre lépett. – Ha csak egy csókról van szó…

Tett egy lépést Clary felé, aki nem mozdult el tőle. A jeges érzés Jace mellkasában folyékony tűzzé változott. Ökölbe szorította a kezeit az oldalán, ahogy Simon gyengéden a karjaiba vonta Claryt, és lenézett az arcára. Clary a kezét Simon derekán pihentette, mintha már milliószor csinálta volna. Talán csinálta is, amennyire Jace ezt tudhatta. Azt tudta, hogy Simon szereti a lányt. Azóta tudta, hogy együtt látta őket abban a hülye kávézóban, ahol a másik fiú épp készült kipréselni a ’Szeretlek’ szót a száján, miközben Clary idegesen pillantgatott körbe a helyiségben, zöld szeme pedig végigpásztázott mindent. Nem érdekled, mondén fiú, gondolta akkor Jace elégedetten. Szívódj fel. Aztán hirtelen meglepték a saját gondolatai. Mit érdekelte őt, hogy ez a lány, akit alig ismert, mit gondolt?

Olyan volt, mintha egy egész élet eltelt volna azóta. Már nem csak egy lány volt, akit alig ismer: Clary volt. Az egyetlen dolog az életében, ami jobban számított, mint bármi más. És attól, hogy néznie kellett, ahogy Simon ráteszi a kezét, oda, ahová csak akarja, egyszerre érzett hányingert, gyengeséget és gyilkos dühöt. A késztetés, hogy odalopózzon és szétszedje őket, olyan erősnek bizonyult, hogy alig tudott lélegezni.

Clary hátralesett rá, vörös haja a vállára hullt. Nyugtalannak tűnt, és ez már önmagában is elég rosszat jelentett. Nem bírta elviselni az érzést, hogy Clary sajnálatot érez iránta. Gyorsan félrenézett, elkapta a Királynő pillantását, ami élvezettől csillogott. Erre vágyott. A fájdalmukra, a gyötrődésükre.

– Nem – mondta a Királynő Simonnak, hangja olyan volt, mint egy kés lágy szeletelése. – Nem is ezt akarom. 

Simon vonakodva ellépett Clarytől. A megkönnyebbülés úgy kúszott Jace ereiben, mint a vér, nem is hallotta tőle, mit beszélnek a barátai. Egyetlen pillanatra csak arra tudott gondolni, hogy nem kell bámulnia, ahogy Clary Simonnal csókolózik. Aztán Clary úszott a figyelme középpontjába: a lány hirtelen elsápadt, Jace képtelen volt nem azon töprengeni, vajon mi jár a lány fejében. Csalódott, hogy Simon már nem csókolja? Megkönnyebbült, ahogy ő? Arra gondolt, ahogy Simon megcsókolta a lány kezét korábban, aztán el is hessegette az emléket, még mindig a húgát bámulva. Nézz fel! – gondolta. – Nézz rám! Ha szeretsz, akkor rám nézel.

Clary keresztbe fonta a két karját a mellkasán, ahogyan akkor szokta, amikor fázik vagy feldúlt. De nem nézett fel. A beszélgetés még mindig folyt körülöttük: ki kit fog megcsókolni, mi fog történni. Reménytelen düh gyűlt a mellkasában, és mint általában, egy szarkasztikus megjegyzés formájában tört a felszínre.

– Hát, pedig én nem csókolom meg a mondént – mondta. – Inkább itt rohadok az örökkévalóságig.

– Az örökkévalóságig? – kérdezte Simon. A szemei nagyok voltak, sötétek és komolyak. – Az szörnyű hosszú idő ám.

Jace visszanézett a másik srác szemébe. Simon valószínűleg jó ember, gondolta. Szerette Claryt, gondoskodni akart róla és boldoggá akarta tenni. Valószínűleg tökéletes pasija lenne. Elméletileg pont ezt kellene akarnia a testvérének. Jace tudta ezt. De képtelen volt anélkül Simonra nézni, hogy ne akarjon meggyilkolni valakit.

– Tudtam – mondta aljasul. – Meg akarsz csókolni, igaz?

– Eszem ágában nincs. De ha…

– Ezek szerint igaz, amit mondanak. A lövészárokban nincsenek hetero férfiak.

– Ateisták, seggfej – Simon már vörös volt. – A lövészárokban nincsenek ateisták.

A Királynő volt az, aki végül félbeszakította őket. Előrehajolt, így hófehér nyaka és melle kivillant mélyen dekoltált ruhájának nyakkivágása fölött. – Bár rendkívül jól szórakozom, a csók, ami kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik – mondta. – Az, és nem másik.

Simon vörös arca hirtelen elsápadt. Ha a csók, amire Clary a legjobban vágyik nem Simoné, akkor… Az, ahogyan a Királynő Jace-re nézett, majd Jace-ről Claryre, megválaszolta a kimondatlant.

Jace szíve hevesebben kezdett dobogni. A szeme találkozott a Királynőével. – Miért csinálja ezt?

– Én azt hittem, szívességet teszek nektek – mondta. – Az undor nem mindig csökkenti a vágyat. És nem is mi döntjük el, hogy arra vágyunk-e, aki a leginkább megérdemli. És mivel a szavaimat átszövi a varázslat, te is tudhatod az igazságot. Ha nem vágyik a csókjára, nem lesz szabad.

Jace érezte, hogy az arcába szökik vér. Homályosan tudatában volt, hogy Simon azzal érvel, Jace és Clary testvérek, és hogy ez nem helyes, de ez őt cseppet sem érdekelte. A Királynő ránézett, a szemei olyanok voltak, mint a tenger vihar előtt, és Jace csak meg akarta köszönni. Csak annyit akart mondani, köszönöm.

És ez volt a legveszélyesebb az egészben – gondolta -, miközben körülötte a társai arról vitatkoztak, Clarynek és Jace-nek meg kell-e tennie, meg arról, ők mi mindent tennének meg, hogy kijussanak az Udvarból. Hagyni, hogy a Királynő neked adjon valamit, amit akarsz – igazán, igazán akarsz -, annyit jelent, hogy a hatalmába kerít téged. Hogy lehet az, hogy csak ránézett Jace-re és tudta? – tűndötött. Hogy ez az, amin folyamatosan járt az esze, amit akart, ami miatt zihálva és verítékben úszva ébredt fel az álmaiból? Hogy amikor belegondolkozott, igazán belegondolt, hogy soha többé nem csókolhatja meg Claryt, annyira meg akart halni, megsérülni vagy elvérezni, hogy felment a padlásra, és órákig edzett egyedül, míg úgy kimerült, hogy mindenre képtelen kidőlt. Reggel tele volt sérüléssel, horzsolásokkal és vágásokkal, a bőrét mindenfelé felsértette, és ha meg kellett volna neveznie neveznie a sérüléseit, mindnek talált volna egy közös nevet: Clary, Clary, Clary.

Simon még mindig beszélt, valamit mondott, megint mérgesen. – Nem kell megtenned, Clary. Ez csak trükk…

– Nem trükk – szakította félbe Jace. A saját hangja nyugodtsága őt magát is meglepte. – Teszt. – Claryre nézett. A lány harapdálta az ajkát, a keze a haját tekergette. A gesztusai olyan jellegzetesek voltak, annyira részei Clary személyiségének, hogy összetörték Jace szívét.

Simon épp Isabelle-lel vitatkozott, amíg a Királynő visszaőgyelgett, és úgy nézte őket, mint egy ravasz, vidám macska.

Isabelle ingerültnek hangzott. – Különben is, kit érdekel? Csak egy csók.

– Ahogy mondod – mondta Jace.

Clary végül felnézett, a nagy, zöld szempár rajta állapodott meg. Jace felé lépett, és mint mindig, a világ többi része megszűnt létezni, csak ők ketten voltak, mintha egy megvilágított színpadon állnának egy üres előadóteremben. Clary vállára tette a kezét, úgy fordította, hogy ránézzen. Abbahagyta az ajkai harapdálását, az arca kipirult, a szeme ragyogó zöld. Jace érezte a feszültséget a saját testében, mivel vissza kellett fognia magát, hogy ne rántsa magához és ne használja ki ezt a lehetőséget, bármilyen veszélyes, bármekkora hülyeség és bármennyire nem bölcs döntés, és megcsókolja őt, ahogy már soha nem gondolta, hogy megcsókolhatja az életben.

– Csak egy csók – mondta, és hallotta az érdességet a saját hangjában, kíváncsi volt, Clary is hallotta-e.

Nem mintha számított volna – úgyis képtelen lett volna elrejteni. Túl sok volt. Soha nem akart ennyire ezelőtt. Mindig akadtak lányok. Az éjszaka sötétjében azt kérdezgette magától, a szobája üres falait bámulva, vajon mi teszi Claryt ennyire mássá. Gyönyörű, de más lányok is gyönyörűek. Okos volt, de akadtak más okos lányok is. Clary megértette, nevetett, amikor ő is nevetett, átlátott a védelmen, amit maga köré húzott. Nem volt valóságosabb Jace Wayland annál, mint akit a lány szemében látott, amikor ránézett.

Mégis, ezt talán megtalálhatta volna valahol máshol is. Az emberek szerelmesek lesznek, szakítanak és továbblépnek. Nem értette, ő vajon miért nem tud. Nem értette, miért van az,  hogy még csak nem is vágyik rá, hogy továbblépjen. Csak azt tudta, hogy akár a Pokolnak, akár a Mennynek tartozik ezért a lehetőségért, gondoskodik róla, hogy számítson.

Lenyúlt és megfogta a lány két kezét, összefűzte az ujjait az övéivel, és a fülébe suttogott. – Ha gondolod, csukd be a szemed, és gondolj Angliára – mondta.

Clary szorongva lehunyta a szemeit, a szempillái rezes vonalak a sápadt, törékeny bőrével ellentétben. – Soha életemben nem jártam Angliában – mondta, és a lágyság meg a bizonytalanság a hangjában majd megőrjítette. Soha nem csókolt meg egy lányt sem anélkül, hogy tudta volna, ő is akarja, általában jobban, mint ő maga. És most itt volt Clary, neki meg fogalma sem volt róla, akarja-e. Végigcsúsztatta a kezét a lány karján, a pólója nyirkosan tapadós ujján át a válláig. A szeme még mindig csukva volt, de megremegett és nekidőlt – éppen csak, de ez is elég volt jóváhagyásul.

A szája lecsapott Claryére. Aztán megtörtént. Az összes önkontroll, amit elmúlt pár hét során gyakorolt, eltűnt, mint a víz, ami a törött gáton robban át. Clary karjai a nyaka köré fonódtak, ő pedig magához húzta; lágy volt és engedékeny, de meglepően erős, mint senki más, akit eddig a karjaiban tartott. A kezét a hátára csúsztatta, hogy jobban magához húzza. Clary lábujjhegyre állt, és olyan vadul csókolta, ahogy ő tette vele. A nyelvét végigfuttatta Clary ajkain, kinyitotta vele a száját az övé alatt. Sós és édes íze volt, mint a tündérvíznek. Még szorosabban hozzátapadt, beletúrt a hajába, próbálta pusztán a szájával elmondani neki neki azokat a dolgokat, amiket soha nem mondhat ki hangosan: Szeretlek. Szeretlek és nem érdekel, hogy a húgom vagy. Ne legyél vele, ne akard őt, ne menj vele! Legyél velem! Akarj engem! Maradj velem! Nem tudom, hogyan éljek nélküled.

Jace végül lecsúsztatta a kezét Clary derekára, és magához húzta őt, elveszett az érzésekben, amelyek spirálként áramlottak végig az idegein, a vérén és a csontjain, és ötlete sem volt, mit fog tenni vagy mondani ezután; hogy olyasmi lesz-e, ami után nem tettethet többé és nem szívhatja vissza. De hirtelen egy nevetés lágy sziszegését hallotta – a Tündér Királynőét – a fülében, és ez visszarántotta a valóságba. Elhúzódott Clarytől, mielőtt túl késő lett volna. Lehámozta a lány karját a nyakáról, és hátralépett. Olyan érzés volt, mintha felvágta volna a saját bőrét, de megtette.

Clary csak bámult rá. Az ajka nyitva, a karja még mindig kitárva. A szeme vadan csillogott. Mögötte Isabelle tátotta a száját, Simon úgy festett, mint aki mindjárt elhányja magát.

Ő a testvérem – gondolta Jace. A húgom. De a szavak semmit sem jelentettek. Akár idegen nyelven is lehettek volna. Ha volt is valaha bármi esély, hogy egyszer majd úgy gondoljon Claryre, mint a húgára, ez – ami most történt köztük –, ezer darabra robbantotta szét, mintha csak egy meteorit lett volna, ami a földbe csapódott. Próbált olvasni Clary arcában – ugyanezt érzi ő is? Úgy nézett ki, mintha semmire sem vágyna jobban, mint megfordulni és elfutni. Tudom, hogy érezted, üzente neki Jace a szemével: félig keserű diadal volt, félig könyörgés. Tudom, hogy te is érezted. De Clary arcán nem volt. Átkarolta és úgy ölelte magát, ahogy akkor szokta, amikor feldúlt vagy fázik. Végül elkapta a pillantását róla.

Jace úgy érezte magát, mintha egy ököl a szívét markolászná. A Királynő felé pördült. – Ez megfelelt? – követelte a választ. – Jól szórakoztak?

A Királynő pillantása különleges volt, titkos és csak ketten osztoztak rajta. Figyelmeztetted a lányt velünk kapcsolatban – mintha a pillantás ezt üzente volna. – Hogy mi megsebezzük, összetörjük, ahogy te összetörsz egy gallyat az ujjaid között. De te, aki azt gondoltad, érinthetetlen vagy – te vagy 
az, aki megtört. – Remekül szórakoztunk – felelte. – Bár azt hiszem, annyira nem jól, mint ti ketten.
Mert keserű - A Hamuváros Tündérek Udvara jelenete Jace szemszögéből Mert keserű - A Hamuváros Tündérek Udvara jelenete Jace szemszögéből Reviewed by Deszy on 8/23/2017 Rating: 5

Nincsenek megjegyzések:

.

Üzemeltető: Blogger.