Megcsókolva - Cassandra Clare novella Magnus és Alec első csókjáról

Ezt a novellát Cassandra Clare extraként osztotta meg, Magnus és Alec első csókjáról olvashatunk benne.
A novellát évekkel ezelőtt lefordítottam már, ez egy átolvasott, javított változat.

Megcsókolva


Magnus lakásának lépcsőházában álldogálva, Alec a névre meredt, ami a csengő alatt állt. BANE, azaz csapás. A név nem igazán illett Magnushoz – gondolta. Most, hogy már ismerte, semmiképp. Persze amennyire ismerhetsz valakit, ha egyszer elmentél az egyik bulijára, és aztán később megmentette az életedet, de nem igazán fáradtál azzal, hogy megköszönd neki. De pusztán a Magnus Bane név alapján ő egy toronymagas, széles vállú alakra gondolt volna, és a boszorkánymesterek hivatalos, bíborszín egyenruhájára. Olyasvalakire, aki tűzzel és fényekkel dobálózik. Nem Magnusra, aki sokkal inkább egy párduc és egy őrült tündér keverékének tűnt.

Alec vett egy mély lélegzetet, aztán kifújta. Nos, idáig már eljött; akár folytathatja is. Az egyetlen izzó, ami a plafonról csüngött, furcsa árnyakat vetett, miközben megnyomta a csengőt.

Egy pillanattal később egy hang visszhangzott keresztül a lépcsőházon. – KI SZÓLÍTJA A FŐ BOSZORKÁNYMESTERT?

- Öö – nyögte Alec. – Én vagyok. Mármint, Alec. Alec Lightwood.

Rövid csend következett, mintha maga a folyosó is meglepődött volna. Aztán egy koppanás hallatszott, és az ajtó kitárult, bejutást engedve neki a lépcsőkre. Felmászott a roskatag fokokon a sötétbe, ami pizza és por szagát árasztotta. A második emelet világos volt, az ajtó a végében nyitva állt. A bejáratnak Magnus Bane támaszkodott.

Ahhoz képest, amilyennek Alec első alkalommal látta, elég átlagosan festett. Fekete haja még mindig tüskékben meredezett, és álmosnak tűnt. Az arca, még a macska szemekkel is, nagyon fiatalnak tetszett. Fekete pólóján flitterekből kirakott EGY MILLIÓ DOLLÁR felirat virított a mellkasán. Mellé farmert húzott, ami mélyen a csípőjén lógott, elég lent ahhoz, hogy Alec elkapja a tekintetét, és inkább a cipőjét kezdje bámulni. Ami meglehetősen unalmas volt.

- Alexander Lightwood – mondta Magnus. Neki volt a leglélegzetelállítóbb akcentusa, valahogy dallamosnak hangzott a magánhangzóknál, de Alec nem ismerte fel, pontosan honnan származhat. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

Alec belesett Magnus mellett. – Van… társaságod?

Magnus keresztbe fonta a karjait, ami jót tett a bicepszének. – Miért akarod tudni?

– Abban reménykedtem, hogy bejöhetek, és beszélhetünk.

– Hmmm. – Magnus szeme végigpásztázta, a lábujja hegyétől a feje búbjáig. Az a szempár tényleg úgy ragyogott a sötétben, mint egy macskáé. – Hát rendben. – Hirtelen elfordult, és eltűnt a lakásban; egy riadt pillanat után Alec követte.

A padlásszoba máshogy nézett ki száz kavargó test nélkül. Hétköznapinak persze így sem lehetett nevezni, de így már olyan helynek tűnt, ahol valaki lakik. Mint a legtöbb padlás, egy nagy központi helyiségből állt, azt osztották kisebb részekre a bútorok segítségével. Jobbra négyszögbe rendezve kanapék és asztalok furcsa kollekciója feküdt, Magnus ezek felé intett Alecnek. A fiú leült egy aranyszínű bársony kanapéra, aminek a karfáján elegáns fa kacskaringók futottak.

– Kérsz egy kis teát? – kérdezte Magnus. Nem egy széken ült, helyette egy bojtos kereveten hevert, hosszú lábait Alec elé nyújtva.

Alec bólintott. Képtelennek érezte magát, hogy bármit is kinyögjön. Legalábbis semmit, ami érdekesen vagy legalább intelligensen hangzott volna. Mindig is Jace volt, akinek érdekes és intelligens beszólásai voltak. Jace a parabataija, és neki mindig csak erre a dicsőségre volt szüksége, csak ennyire vágyott: sötét csillagnak lenni valaki más szupernóvája mellett. De Jace ide nem jöhetett vele, ebben nem segíthette ki. – Persze.

A jobb keze hirtelen forróvá vált. Lenézett, és rájött, hogy egy papírpoharat tart a Joe, a kávé művészete nevű helyről. Chaira emlékeztető illat áradt belőle. Felugrott, és csak kis híja volt, hogy leöntse magát. – Az Angyalra –

– IMÁDOM ezt a reakciót – élcelődött Magnus. – Olyan eredeti.

Alec csak bámult rá. – Loptad ezt a teát?

Magnus figyelmen kívül hagyta a kérdést. – Szóval – kezdte. – Miért vagy itt?

Alec ivott egy kortyot a lopott teából. – Meg akartam köszönni – mondta, amikor levegőhöz jutott. – Azt, hogy megmentetted az életemet.

Magnus hátradőlt és a kezére támaszkodott. A póló felcsúszott lapos hasán, és ezúttal Alec képtelen volt máshova nézni. – Meg akartad köszönni nekem.

– Megmentetted az életemet – ismételte Alec. – De kába voltam, és nem hiszem, hogy megköszöntem neked. Tudom, hogy nem volt muszáj megtenned. Szóval köszönöm.

Magnus szemöldöke egész a haja vonaláig szaladt. – … Szívesen?

Alec letette a teáját. – Talán mennem kéne.

Magnus felült. – Miután ilyen messzire jöttél? Egészen Brooklynig? Csak hogy megköszönd? – vigyorgott. – Az azt jelentené, hogy mindez felesleges erőfeszítés volt. – Kinyúlt, és a kezét Alec arcára tette, a hüvelykujjával végigsimított az arccsontján. Az érintése olyan volt, mint a tűz, szikrák pattogtak a nyomán. Alec lefagyott a meglepetéstől – meglepődött a gesztuson, és meglepődött a hatásán, amit érzett. Magnus szeme összeszűkült, és elkapta a kezét. – Huh – mondta magának.

– Mi az? – kérdezte rögtön Alec, aggódva, hogy valamit rosszul csinált. – Mi történt?

– Te csak… – Egy árny mozdult meg Magnus mögött; a boszorkánymester elképesztő gyorsasággal megpördült, és felkapott egy kis, szürke-fehér cirmos cicát a padlóról. A macska a karjába vackolta magát, és gyanakodva méregette Alecet. Immáron két arany-zöld szempár meredt rá sötéten. – Nem olyan vagy, mint amire számítottam.

– Egy Árnyvadásztól?

– Egy Lightwoodtól.

– Nem tudtam, hogy ilyen jól ismered a családom.

– Évszázadok óta ismerem a családodat. – Magnus szeme Alec arcát fürkészte. – Na már most, a húgod, ő vérbeli Lightwood. Te –

– Azt mondta, tetszem neked.

– Mi?

– Izzy. A húgom. Azt mondta, tetszettem neked. Tetszettem neked, tetszettem neked.

– Tetszettem neked, tetszettem neked? – Magnus a macska bundájába rejtette a vigyorát. – Sajnálom. Már tizenkét évesek vagyunk? Nem emlékszem, hogy bármit mondtam volna Isabelle-nek…

– Jace is azt mondta. – Alec bedilizett; ez volt az egyetlen magyarázat arra, hogy jutott el idáig. – Azt, hogy tetszettem neked. Hogy amikor felcsöngetett ide, azt gondoltad, hogy én leszek, és csalódtál, hogy ő volt. Ilyesmi sosem történik.

– Soha? Hát, pedig kéne.

Alec megriadt. – Nem – úgy értem, Jace, ő… Jace.

– Ő maga a zűr – mondta Magnus. – De benned nyoma sincs fortélynak. Ez egy Lightwoodban igazi talány. Mindig cselszövő család voltatok, mint a Borgiák. De a te arcodon nincs hazugság. Az az érzésem, mintha minden, amit mondasz, őszinte lenne, mintha mindig csak úgy kiböknéd, amit gondolsz.

Alec előrehajolt. – Akarsz randizni velem?

Magnus pislogott. – Látod, erről beszélek. A kibökésről.

Alec beharapta az ajkát, és inkább nem felelt semmit.

– Miért akarsz randizni velem? – puhatolózott Magnus. Miau Ce-Tung fejét vakargatta, hosszú ujjai lesimították a macska fülét. – Nem mintha nem lennék totál kívánatos, de az, ahogyan kérdezted... úgy tűnt, mintha valamilyen fura rohamod lenne –

– Csak akarok – mondta Alec. – És azt hittem, tetszettem neked, és igent fogsz mondani, és megpróbálhatnám – úgy értem, megpróbálhatnánk… – A kezébe temette az arcát. – Talán hiba volt.

Magnus hangja gyengéd volt. – Tudja bárki is, hogy meleg vagy?

Alec feje felemelkedett. Úgy tűnt, mintha kicsit nehezen lélegezne, mintha épp futott volna. De mit tehetne? Tagadja? Amikor pont azért jött ide, hogy ennek az ellenkezőjét tegye? – Clary – mondta rekedten. – Az… az véletlen volt. És Izzy, de ő soha nem mondana semmit.

–  A szüleid nem? Sem Jace?

Alec arra gondolt, mi történne, ha Jace tudná, de rögtön félrelökte a gondolatot, amilyen keményen és gyorsan csak tudta. – Nem. Nem, és nem akarom, hogy tudják, különösen Jace.

– Szerintem Jace-nek elmondhatnád. – Magnus megvakarta Miau Ce-Tung-ot az álla alatt. – Darabokra hullott, mint egy puzzle, amikor azt gondolta, meg fogsz halni. Törődik –

– Inkább nem. – Alec még mindig hevesen lélegzett. A farmerja térdét dörzsölgette az öklével. – Még soha nem randiztam – mondta halkan. – Senkit sem csókoltam meg. Egyszer sem. Izzy azt mondta, tetszem neked, és azt hittem –

– Nem vagyok számodra antipatikus. De tetszem is neked? Mert ez a melegnek lenni dolog nem azt jelenti, hogy csak úgy ráveted magad bármelyik pasira, és jó lesz, mert nem lány. Még mindig vannak, akik tetszenek, és vannak, akik nem.

Alec visszagondolt az Intézetbeli szobájára, amikor kábult volt a fájdalomtól és a méregtől, és amikor Magnus megjött. Alig ismerte meg. Elég biztosan emlékezett, hogy a szüleiért akart ordítani, Jace-ért, Izzy-ért, de a hangja csak suttogás volt. Emlékezett Magnus kezére, ahogy megérinti, az ujjai hidegek voltak és gyengédek. Emlékezett, hogyan szorította Magnus csuklóját órákig, még akkor is, amikor a fájdalom elszállt, és tudta, hogy minden rendben lesz. Emlékezett, ahogy Magnus arcát nézte a felkelő nap fényében, a napfény aranyára, ami kihozta az arany szikrákat a szeméből, és a gondolatra, hogy milyen furcsán gyönyörű volt, a macska pillantásával és a bájával.

– Igen – mondta Alec. – Tetszel.

Nyíltan Magnus szemébe nézett. A boszorkánymester a kíváncsiság, a vonzalom és a zavar furcsa keverékével nézett vissza rá. – Olyan különös – mondta Magnus. – Genetika. A szemed, a színe… - Megállt, és megrázta a fejét.

– A Lightwoodoknak, akiket ismertél, nem kék szemük volt?

– Zöldszemű szörnyetegek – felelte Magnus, és vigyorgott. Letette Miau Ce-Tungot a földre, a macska pedig Alec felé indult, és a lábának dörgölőzött. – Miau kedvel téged.

– Az jó?

– Soha nem randizok olyannal, akit a macskám nem szeret – felelte Magnus könnyedén, és felállt. – Mondjuk péntek este?

A megkönnyebbülés óriás hulláma csapott át Alecen. – Tényleg? Randizni akarsz velem?

Magnus megrázta a fejét. – Abba kell hagynod, hogy a nehezen kaphatót játszod, Alexander. Ez nehezíti a dolgokat. – Vigyorgott. Olyan vigyora volt, mint Jace-nek – nem mintha hasonlítottak volna egymásra, de a vigyoruk egyformán ragyogott végig az egész arcukon. – Gyere, kikísérlek.

Alec követte Magnust a bejárati ajtóig, úgy érezte magát, mintha valami nagy súlyt vettek volna le a válláról – egy súlyt, amiről nem is sejtette, hogy cipeli. Természetesen elő kell állnia valami magyarázattal, hogy hova megy péntek este. Olyasmi kell, amiben Jace nem akar részt venni, valami, amit amúgy is egyedül csinálna. Vagy úgy tehetne, mintha beteg lenne, és kisurranhatna. Annyira elveszett a gondolataiban, hogy majdnem nekiment az ajtónak, aminek Magnus támaszkodott, és szemét összevonva bámult rá. 

– Mi az? – kérdezte Alec.

– Soha nem csókoltál meg senkit? – kérdezte Magnus. – Egyáltalán senkit?

– Nem – felelte Alec, remélve, hogy ez nem zárja ki őt a randizandók köréből. – Mármint... nem csókolóztam –

– Gyere ide. – Magnus megragadta őt a könyökénél, és közel húzta. Egy pillanatra Alec teljesen összezavarodott az érzéstől, hogy ilyen közel van valakihez, olyasvalakihez, akihez olyan régóta akart közel kerülni. Magnus magas volt és vékony, de nem csontos; a teste kemény volt, a karjai enyhén izmosak, de erősek; pár centivel magasabb volt Alecnél, ami szinte soha nem fordult elő. Tökéletesen összepasszoltak. Magnus ujjai már az álla alá csúsztak, felemelte az állát, és aztán csókolóztak. Alec akadozó zihálást hallott, ami a saját torkából tört elő, és aztán a szájuk sürgetően préselődött össze. Magnus, gondolta Alec kábultan, tényleg tudta, mit csinál. Az ajkai puhák voltak, és szakszerűen irányította Alecet, szinte felrobbantva a száját: az ajkak, fogak, nyelvek szimfóniája volt ez, minden mozdulat felébresztett egy idegvégződést, amiről Alec azt sem tudta, hogy létezik.

Megtalálta Magnus derekát az ujjaival, megérintette meztelen bőrét, aminek a bámulását előbb annyira próbálta elkerülni, végül felcsúsztatta a kezét Magnus pólója alatt. Magnus összerándult a meglepetéstől, aztán ellazult: a kezét végigfuttatta Alec karján, a mellkasán, a derekán, míg rá nem lelt a fiú farmerjának övtartójára, amit arra használt, hogy még közelebb húzza magához. A szája elhagyta Alecét, aki Magnus ajkainak forró nyomását érezte a torkán, ahol a bőr olyan érzékeny volt, hogy úgy tűnt, közvetlen összeköttetésben állnak a lába csontjaival, amik készültek feladni. Épp mielőtt a padlóra csúszott volna, Magnus elengedte. A szeme és a szája is csillogott.

– Most mát csókolóztál – mondta, és kinyúlt mögé, hogy kinyissa az ajtót. – Akkor pénteken?

Alec megköszörülte a torkát. Szédült, de közben nagyon is elevennek érezte magát – a vér úgy áramlott az ereiben, mint a forgalom a legnagyobb sebességnél, minden majdnem túl fényesnek tűnt. Ahogy kilépett az ajtón, megfordult és Magnusra nézett, aki bódultan figyelte őt. Alec kinyúlt, megragadta Magnus pólójának elejét, és magához rántotta a boszorkánymestert. Magnus odabotladozott, Alec megcsókolta, keményen, gyorsan, mocskosan és gyakorlatlanul, de mindenével, amije volt. Magához húzta Magnust, a keze kettejük közé szorult, és érezte Magnus szívét dobogni a mellkasán.

Megtörte a csókot, és visszahúzódott.

– Pénteken – mondta, és hagyta Magnust ellépni. Hátrafordult, elindult lefelé, Magnus pedig csak bámult utána. A boszorkánymester keresztbe fonta a karját a pólóján, ami gyűrött volt, ahol Alec megragadta, majd vigyorogva megrázta a fejét.

– Lightwoodok – mondta Magnus. – Mindig az övéké kell hogy legyen az utolsó szó.

Becsukta maga mögött az ajtót, Alec pedig átszelte a lépcsőfokokat, kettőt lépve egyszerre, a vére még mindig úgy énekelt a füleiben, mint valamilyen csodálatos muzsika.