Karen Fortunati: The ​Weight of Zero – Semmi súlya {Értékelés + Nyereményjáték}

Karen Fortunati: The ​Weight of Zero – Semmi súlya

A blogturnéról




Október elején jelenik meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában a Semmi súlya című regény. A Blogturné Klub négy bloggere mutatja be nektek Cath küzdelmét a bipoláris zavarával, és természetesen a turné végén ti is nyerhettek belőle három példányt.


Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 384
Fordító: Cseh Réka Zsuzsanna
ISBN: 9789634574163
Sorozat: -
Nézőpont: E/1
Függővég: nincs
Bechdel-teszt: átment
Moly link

Goodreads link (4,24)
Megrendelési link
Bipoláris ​zavar – olyan, mint egy halálos ítélet.
A tizenhét éves Catherine Pulaski tudja, hogy Semmi eljön érte. Semmi, a Catherine bipoláris zavarából születő pusztító depresszió egyszer már majdnem győzedelmeskedett felette: ekkor akart először öngyilkos lenni.
A bipoláris zavar egy életre szól. Soha nem múlik el. Talán pillanatnyilag hat a gyógyszer, de Semmi vissza fog térni. Csak idő kérdése.
Így hát Catherine egy régi balettcipős dobozban gyógyszereket gyűjtöget, és arra készül, hogy kioltja az életét, még mielőtt Semmi újra élőhalottá változtatja. De még mielőtt megtenné, rövid bakancslistába kezd.
A bakancslista, a család támogatása, az új barátok és egy újfajta kezelés együttesen elkezdi lebontani Catherine elszigeteltségének falait. A probléma csak az, hogy a terv már olyan régen megszületett a fejében, hogy a jövő talán már nem is létezik a számára.
Ez a történet a veszteségről, a bánatról és a reményről szól, valamint arról, hogy a szeretet különféle formái – az anyai szeretet és a romantikus, plátói szerelem – milyen hatással vannak egy fiatal nő küzdelmére a mentális betegségével és a kezelés stigmájával.
Sosem leszek normális.
A mánia nem zavar. Inkább az ellentéte, Semmi akaszt ki. Halálra rémülök tőle.
Aki még soha nem érezte így magát, az nem tudja megérteni, milyen, amikor az érzelmek szabadságra mennek. Az érthetetlen, kimondhatatlan súly reménytelensége.
Mégis mennem kellene előre.
Élni, még ha tudom is, hogy előbb vagy utóbb vissza fog térni.
Magánzárka Semmi fekete tundrájában.
Ez nem élet.
Szóval van egy tervem.
A remény ott lapul, ahol a legkevésbé számítasz rá.
Őszinte és életigenlő írás egy máig tabutémának számító betegségről. Utat mutathat a mentális betegségekkel élő tinédzsereknek és szeretteiknek.
Képet nyújt egy ismeretlen, rémítő világról.
Kövesd Cath sorsát és éld át a reményt!

Az első mondat:


"Felsorakoztatom az üvegeket az éjjeliszekrényemen."

Véleményem


Nem tartozom azok közé, akik minden sokkoló, komoly témát feldolgozó YA könyvért odavannak. Érdekes módon imádom, hogy foglalkoznak a YA regények olyan igazán mélyenszántó problémákkal, mint az öngyilkosság, a mentális betegségek, a bullying vagy éppen a rasszizmus. De valahogy engem nem mindig szólítanak meg úgy ezek a könyvek, mint amekkora hype-ot látok körülöttük. 

Szokták ezeket a könyveket "érzékenyítő" olvasmányoknak is nevezni. És esküszöm, amikor ezt a könyvet olvasni kezdtem, és nem igazán szippantott be, egy ideig gondolkoztam rajta, hogy vajon itt van-e a kutya elásva. Vajon nem vagyok elég érzékeny? 

Aztán tovább olvastam a könyvet, és valahogy... egy ponton, valamikor, amikor végre megéreztem, hogy még ha csak behúzott kézifékkel is, de Cath a harc jeleit mutatja, ott átkattant bennem valami. És végre magával ragadott ez a történet.

Úgyhogy végül arra jutottam, hogy lehet, nem az érzékenységemmel van a baj, hanem azzal, hogy túlságosan máshogy látom a világot, mint ezek a szereplők nagyon sokszor. És bár érdekes az ő fejükön keresztül gondolkozni, sokszor pontosan ez távolít el tőlük. 

Minél többet pörgött az agyam, annál inkább arra jutottam, hogy nagyon sokszor a távolságtartásom nem is annyira a szereplőre és a problémájára vonatkozik, hanem arra, ahogyan azt a nyakunkba kapjuk. 

Két dologgal nem nagyon tudok mit kezdeni:
- Ha túl sok a megoldandó óriási probléma a könyvben, és ráadásul nagyon egyértelműen. Egyrészt mert a rengeteg probléma sokszor hihetetlenné teszi a sztorit - amellett, hogy sokszor a hangsúlyokat is elrontja -, másrészt ilyenkor sokszor azt érzem, hogy a könyv arcbamászósan nevelni akar. Én meg nem leckét akarok, hanem egy jó könyvet.
- Ha a főszereplő hibát hibára halmoz, mégis úgy akarja beállítani a szerző, hogy valójában a főszereplő teljesen ártatlan és csak elszenvedője a többi ember gonoszságának. 

Szóval félve álltam neki ennek a könyvnek, aztán kifejezetten jót nevettem a végén: ugyanis nagyjából mindkét dolgot felvonultatja ez a könyv, de tudjátok mit? Nem zavart - mert minderre van oka, és mindezt jól teszi.

Ezzel együtt nem mondom, hogy helyenként nem voltam távolságtartó a szereplővel. Nem tudom, mennyire volt ez tudatos a szerző részéről, de időnként én magam is úgy éreztem magam, mintha bipoláris lennék, és váltogatnák egymást a mániás hullámaim. Az egyik pillanatban imádtam mindent, ami a szereplővel történt, keblemre öleltem volna a friss barátság, a bajtársiasság és az új szerelem csodáját... a következőben meg megint hátrébb léptem kicsit, mert Cath annyira lemondó volt az életével szemben. 

És itt álljunk meg egy pillanatra! Nem rossz az életem, de igenis voltak olyan nehézségek az életemben, amikkel szembe kellett néznem. A küzdeni akarásomat és a hitemet abban, hogy élni érdemes, mindig megtartottam. Nem nevezném magam a végletekig optimistának, még csak abban sem hiszek, hogy az élet mindig minden körülmények között megőrizendő (racionális keretek között például támogatnám az eutanáziát), ezzel együtt igenis életigenlő a magatartásom. És még ha szeretek is halogatni dolgokat, abban sosem volt bennem kétely, hogy a nehézségeket - előbb vagy utóbb - meg kell oldani és kész. 

Cath nem ilyen. 

A történet egészen depresszíven indul. Adott nekünk Cath, a főszereplőnk, aki bipoláris zavaros. Már túl van egy öngyilkossági kísérleten, diagnosztizálták a betegségét és rendszeres kezelésre jár. Épp egy új gyógyszert kapott és új csoportterápiára kell járnia, amikor a történet indul. És Cath döntésre jut - illetve majdnem döntésre. Kiválaszt egy D-napot - ez a döntése napja. Amikor nagy eséllyel úgy fog dönteni, hogy bekapkodja a precízen összegyűjtött mindenféle gyógyszerét és elbúcsúzik az életétől. Addig azonban van még egy-két dolog, amit szeretne megvalósítani.



Így tehát a történet alatt végig Damoklész kardjaként lebeg az olvasó feje fölött ez a bizonyos gyógyszeres doboz és a D-nap - nem tudhatjuk, hogy a történet vajon hová fut ki. Cath-nek sikerül megoldania a problémáit vagy végül feladja? 

A történetnek ez a fajta vezetése egyébként kifejezetten tetszett, és valóban végig fenntartja a feszültéséget ez a kérdés. 

Ezzel együtt Cath hozzáállása időnként nagyon antipatikus volt nekem. Próbáltam megérteni, tényleg nagyon próbáltam. És ebben egyébként érezhetően az írónő is meg akart adni nekem minden támogatást. Végig Cath fejében tartózkodunk, minden gondolatát, bizonytalanságát, félelmét, hazugságát és rossz döntését ismerjük. Mindennek az okát értem, ezzel együtt nem mindig értettem egyet Cath-tel, így pedig nagyon nehéz volt nem egyre jobban és jobban eltávolodni tőle és a sztorijától - főleg, hogy nem lehettem biztos benne, jó vagy rossz vége lesz-e.

Mégis valami mindig visszarántott. Kicsit olyan lehettem, mint egy pórázon vezett kutya. Cath mindig hagyta, hogy eltávolodjak tőle, aztán a kapcsolatai és a remény szikrái pórázként visszarántottak. 

Egyrészt nagyon tetszett Cath és az édesanyja viszonya. Kifejezetten imádtam, hogy kaptunk végre egy anyát, aki... nos, igazán anyukás. Nem tökéletes, sőt. Fáradt, túlhajszolt, lehet, hogy néha túl gyorsan kérdez, túl szigorú vagy épp túl engedékeny, túl figyelmetlen vagy épp túl figyelmes, egyszer pedig még úgy istenigazából ki is fakad. De végig érezni, mennyire akarja, hogy Cath jobban legyen, mennyire szereti a lányát. Végig jót akar, és küzd, sokszor még Cath helyett is. Mindezt úgy, hogy nem válik belőle tökéletes anyuka. Helyette tökéletesen megjeleníti, milyen nehéz a szülőnek egy ilyen helyzetben, meg úgy általánosságban, mennyire nehéz egy családtagnak, akinek a szerette beteg és extra odafigyelésre szorul.

Aztán semmiképp sem szeretném kihagyni az értékelésből Cath és a pszichológusa kapcsolatát sem, mert ezt is hihetetlenül jónak találtam. Nem sokat tudunk meg a kérdéses dokiról, de nagyon szimpatikus volt. Keményen megmondja az igazat, nem próbál elhallgatni semmit - ezzel együtt nem egyszer voltak olyan pillanatai, amikor szívem szerint adtam volna neki egy nagy pacsit. (Az előző doki engedélyét viszont tutira elvenném.)

Természetesen tinikről lévén szó, nagy hangsúlyt kap a szerelem és a barátság is a történetben, mindkettőből újakra tehetünk szert. Ez már csak azért is nagyon jó, mert nulláról élhetjük végig Cath-tel mindkettőt, az eurófiától az aggodalmaskodásig. 

Cath új barátsága - nem fogok spoilerezni, kivel - volt az, ami kevésbé ragadott magával, valahogy nem nagyon tudtam mit kezdeni csajjal. Mindig féltem, mit várhatok tőle, azzal együtt, hogy örültem ennek a szálnak és annak, hogy Cath barátra lelt. Ráadásul kifejezetten érdekes kórképet kapott ez a mellékszereplőnk, én nagyon szívesen olvasnék még róla, mert bár nem mindig voltam oda érte, kíváncsi lennék a történetére. 

Emellett persze több kisebb barátság is születik a sztoriban, ezek közül Cath és Nonni barátságát imádtam talán a legjobban. Sokszor nagyon jókat mosolyogtam Michael túlpörgött nagyiján, aki mindenhol ott van, mindenbe beleüti az orrát és ami a szívén, az a száján. Igazán üdítő volt, minden jelenetét imádtam, szívem szerint jól megölelgetném és vennék neki pár új pletykaújságot. Nagyon kellett ez a kis nevetés a történetbe. 

Aztán persze ott a romantikus szál... És óóóó, annyira cuki! De az benne a legjobb, hogy nem álomszerű. Senki sem álompasi, mindenkét fél tök átlagos, ha lehet, még kicsit defektesebb is, mint az átlag. De nagyon aranyos jeleneteik vannak, és egyébként a kapcsolatukon keresztül tök átlagos és mindenki számára ismerős problémák jönnek elő: találkozás családdal (imádtam Michael családját!!!), őszinteség a kapcsolatban, a nagy elsők... (Apropó, ha olvassátok a könyvet, érteni fogjátok, mire gondolok: de egy nagy elsőt baromira hiányoltam.)

Emlékeztek még a két dologra, amit írtam korábban? Nos, a főszereplőnk itt is hibát hibára halmoz, de ez csak az elején zavart. És a sok probléma? Na, abból itt van dögival - na de hogyne lenne, amikor csoportterápiára jár a főszereplő? Nanáhogy!

Ó, és van itt még egy dolog: a remek történet mellett egy remek iskolai projekt is előkerül mellékszálként. Nagyon tetszett, ahogy belefűzte az írónő ezt a szálat a könyvbe, és annak is nagyon örülök, hogy erről olvashattam - bevallom, még sosem gondolkoztam el rajta, hogy vajon a második világháborúban hogyan bántak a színesbőrű katonákkal, még inkább, ha nőből voltak. Remek ötlet volt ezt behozni, és ily módon még inkább.

Összességében azt tudom mondani, hogy kicsit nehezen indult be a kapcsolatunk Cath-tel és ezzel a könyvvel, de a végére egyszerűen nem tudtam letenni, tudnom kellett, mi lesz. És a betegséggel kapcsolatos tanulságok és hogyan is szépen kikerekedtek a történet végére.

NAGYON AJÁNLOM



Olvass bele a képre kattintva!


https://konyvmolykepzo.hu/reszlet/7996_semmi_sulya-20180921_150118.pdf?ap_id=Deszy



Nyereményjáték


Történetünk főszereplője bipoláris zavarral küzd, de nem csupán erről a pszichés betegségről olvashattunk az elmúlt évek során. A feladatotok nem más, mint a leírások alapján kitalálni, hogy melyik könyv főszereplőjéről van, és a könyv címét beírni a rafflecopter dobozba.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)


Mostani könyvünk egy nagyon színes, mentális problémákkal küzdő lány összeütközését meséli el egy főzni imádó fiúval, akinek a nyakába szakadtak a kisebb testvérei. Ebből a könyvből megtudjuk, milyen az ha a megfelelő emberrel, a megfelelő időben „ütközöl”.


A turné menetrendje


09/24 – Könyvvilág
09/26 – Sorok Között
09/28 – Hagyjatok! Olvasok!
09/30 – Sorok Között
10/02 – Deszy könyvajánlója
10/04 – Hagyjatok! Olvasok!
Karen Fortunati: The ​Weight of Zero – Semmi súlya {Értékelés + Nyereményjáték} Karen Fortunati: The ​Weight of Zero – Semmi súlya {Értékelés + Nyereményjáték} Reviewed by Deszy on 10/03/2018 Rating: 5

Nincsenek megjegyzések:

.

Üzemeltető: Blogger.