J. A. Redmerski: Az örökké határa
J. A. Redmerski: Az örökké határa
Kiadó: Ulpius-ház
Oldalszám: 366
ISBN: 9789633831137
Fordító: Medgyesi Csilla
A fiú a hosszú utat választotta. A lány azt, amelyik sehová sem vezet. De a véletlen úgy hozta, hogy mind a kettő ugyanoda vitt…
Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad…
Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.
Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele…
Emlékeztek még az első részre? Arra, ahogyan Andrew és Camryn egymásra találnak a buszon, aztán együtt indulnak kalandra, miközben szép lassan egymásba szeretnek és szembenéznek az életük egyáltalán nem kicsi problémáival? Aztán arra, ahogyan könnyek közt olvastátok az utolsó egy-két fejezetet? (Én legalábbis igen.) Na, jelentem, jó, ha ezt felidézitek magatokban és eltárazzátok a nehéz időkre, konkrétabban szólva erre a könyvre, Az örökké határára, mert szükségetek lesz rá.
Az értékelés apróbb spoilereket tartalmazhat!
A történetet néhány hónappal az előző befejezése után indítjuk, Camryn és Andrew a babájukat várják, együtt vannak, szeretik egymást. Túl sokáig persze nem úszhatunk ebben a boldogságban, mert rögtön a sztori elején beüt a krach, el merem mondani, mert tényleg a sztori eleje, de ha valaki nem akarja olvasni, most forduljon el! SPOILER Camryn elveszti a babát. SPOILER VÉGE
Innentől kezdve pedig nem összetörik, hanem konkrétan hisztis lesz. Olvasás közben bevallom őszintén, nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Nem sajnáltam, nem gyászoltam vele, egyszerűen csak idegesített. Mert hol hisztis, hol úgy csinál, mintha nem történt volna semmi és mindenki mást hibáztat, aki nem, hol pedig olyan, mint aki mély depresszióba zuhant. Szerintem maga az írónő sem tudta eldönteni, hogy Camryn hogyan dolgozza fel magában ezt az egészet, ezért ide-oda kapkodott, és a különböző feldolgozási mechanizmusokból csippentgetett egyet-egyet. Egy kis düh, egy kis hiszti, egy kis depresszió, az meg nem árthat, ha belekeverünk egy kis szenvedélybetegséget is, nem igaz? Minél több komoly témát érintünk, annál mélyebb lesz a könyv! (Hát nem!)
Így végül Camryn érzései leginkább egy hatalmas katyvaszra emlékeztettek, de semmiképpen sem sikerült vele azonosulnom vagy vele bármilyen módon közösséget vállalnom. És ez már csak azért is szívás, mert az első részben kifejezetten szerettem. Így kell egy szerethető karakterből hisztiző, elviselhetetlen hősnőt csinálni.
A baba mellett egy másik problémával is küzdenek hőseink végig: nem akarnak belesüppedni a szürke hétköznapokba. És ezt már olyan kényszeresen teszik, hogy gyanítom, mindkettőnek szüksége lenne egy jó pszichológusra. (Bár nem csak ezért.) Félre ne értsetek! Imádtam az első résznek ezt a fajta az üzenetét arról, hogy az ember merjen spontán lenni, merjen felszabadulni, kiszakadni a mókuskerékből. Tényleg remek volt arról olvasni, hogy vannak, akik elég bátrak, hogy meg merik ezt lépni, és közben felszabadul a lelkük, egy időre a pillanatnak élnek és egyszerűen csak boldogok. De itt két-három oldalanként elkezd magában siránkozni Camryn, és ez már tényleg határozottan túl sok volt.
A fent emlegetett két problémával hőseink vajon hogyan küzdenek meg? Tipp? Hát persze, hogy kocsiba pattannak, aztán uccu neki! De ezzel ebben a kötetben két problémám is volt. Ez az utazás már egyáltalán nem arról szól, mint az első részben. Amivel alapból nem lenne probléma, de számomra minden pozitív felhangot kiirtottak belőle. Nem a felszabadulásról, nem is a tragédiák feldolgozásáról szólt - bár nyilván ez lenne a cél -, hanem kényszeres menekülésről. Így pedig egyszerűen képtelen voltam úgy élvezni az egészet, mint az első részben, mert csak az lebegett előttem, hogy talán mégsem pozitív példa az övék. Míg az első könyvet úgy tettem le, hogy: igen, itt van Camryn és Andrew, na ők aztán mernek élni és mernek tenni a boldogságukért, a másodikban már csak arra tudtam gondolni, hogy ezek megtört emberek, akik képtelenek megtalálni a helyüket a világban, így egyszerűen csak felveszik a nyúlcipőt és menekülnek. Csak ne kelljen egy helyben maradni, mert attól érezhetően rettegnek. Míg az elsőben az volt az üzenet, hogy egy kis spontaneitás csodás dolgokat hozhat az ember életébe, itt végig csak arra gondoltam, hogy na igen, de azért csak szükség van valami biztosra, valami állandóra. Számomra az első üzenetét teljesen tönkre vágta a folytatás. (Ami persze nem igaz, mert igyekszem olyan hamar elfelejteni ennek a könyvnek a létezését, amilyen hamar csak lehet.)
Azt írtam, hogy a kocsiba pattanós dologgal két gondom is volt, és akkor most jön a második. Az írónő nem tervezte ezt a könyvet, ez rettenetesen érezhető végig. Nem akarom ráhúzni, hogy csak a pénzért csinálta, de az biztos, hogy nem az volt az oka, hogy folytatást tervezett már A soha határa alatt is. Vagy kiadói nyomásra cselekedett, vagy rajongói kérésre vagy egyszerűen csak nem tudott elszakadni a saját maga által teremtett szereplőktől. Nem tudom, melyik, de akármelyik is történt, kár volt. Ebben a sztoriban semmi eredeti ötlet nincs, egyszerűen csak lemásolta az első részt. Nehezen feldolgozható tragédia? Pipa! Kettesben autókázás? Pipa! Csak az a varázslat veszett el útközben, ami az elsőben megvolt.
Ezek mellé még kaptunk egy sor apróságot, amitől én konkrétan a falra másztam. Az egyik ilyen Andrew és a legjobb barátnő állandó civakodása volt, nem tudok rá mit mondani, idegesített. Aztán van egy jelenet, amikor egy táborozásba keverednek - részleteket nem mondok -, mostanáig nem értem, hogy erre mi szükség volt. Határozottan ez volt a mélypont. Aztán ha még nem tiport volna minden pozitív benyomást agyon a szerzőnő, akkor még a biztonság kedvéért visszamegyünk oda is, ahol Camryn és Andrew összejöttek, és igen, borzalmas érzés. Nincs benne semmi nosztalgia, egyszerűen csak szomorú és fájdalmas. Amilyen az egész könyv. És jegyzem még, ezt még a szereplők is tudják! Ezután a végére még kapunk egy viszonylag cukros befejezést, egy csomó kiegészítő információval a közben megismert mellékszereplőkről. És ki hitte volna? Mindenki, aki úgy döntött, hogy kvázi "normális", letelepedett életet folytat, az elvált, meghalt, boldogtalan, sínylődik...
Na, ezzel még sikerült megfejelni azt, amiről nekem ez a könyv szólt. Kényszeresen az arcunkba akarja tolni mint ideális életvezetési formát ezt az egész "szedjük a sátorfánkat, aztán kerekedjünk fel!" dolgot. És míg az első részben ez olyasminek tűnt, ami néhány szerencsésnek - mint amilyen Camryn és Andrew - beválhat, mert ez az útjuk, mert nekik ez a szabad életforma rendeltetett, addig itt már úgy állítják be, mintha csak ez lenne a követendő példa, aki pedig nem így él, az egyszerűen hülye, szürke és unalmas. És pontosan ezért ez már nem kellemes érzést kelt az emberben, hanem leginkább ellenszenvet. Legalábbis részemről biztosan. Az első rész után kellemesen elgondolkodtam, hogy igen, egyszer milyen jó is lenne csak úgy elindulni és kalandozni. A második rész után pedig konkrétan hálás voltam a gyökereimért, pedig a cél érezhetően nem ez volt.
Szóval összességében ez a könyv nekem óriási csalódás volt. Igazi tartalom nélküli kényszerfolytatás. Camrynt megutáltam, Andrew ugyan pozitív karakter maradt, de sokkal közömbösebb lettem vele kapcsolatban, mint az első részben, ahol imádtam. Voltak apró momentumok, amelyeket kifejezetten utáltam, de minimum nem szerettem. Az első részből maradt happy endes buborékomat teljesen kipukkasztotta ez a könyv, az üzenet elrontása miatt pedig nagyon haragszom. Semmitmondó, unalmas és felesleges történet.
(Azért csak szeretnék mondani valami jót is a végén: tetszett Camryn ruhája meg ahogyan rábukkantak.)
EGYNEK ELMEGY
Nincsenek megjegyzések