Moziztam - 13 okom volt 1. epizód

Jelentem: nekiálltam.

És akkor egy dolgot rögtön az elején tisztáznék: rég volt már, hogy a Tizenhárom okom voltot olvastam, amit most kicsit üdítőnek is találok, ugyanis így érhetnek meglepetések. Emlékszem kulcsmomentumokra, érzésekre, meglepő módon itt-ott még mondatokra is, de sok mindent elfelejtettem. Ezért nem fogom tudni igazán összehasonlítani a könyvet és a filmet, nem tudok arról mesélni, mennyire hűséges az eredetihez. Viszont arról tudok, milyen élmény. 

Izgatottam ugrottam neki az első résznek, mert az eddigiek alapján rettentő bizakodó voltam - vagyok. És nem is csalódtam, bár azért az első rész alapján nem igazi szerelem még a sorozat. 

A szereposztással nincs gondom, legalábbis nagyrészt nincs. Hannah és Clay szerintem mindketten tökéletes választásnak bizonyultak, főleg Claynél éreztem azt, hogy ez a srác arra született, hogy egy tömegbe beleolvadó szereplőt játsszon, aki nem számkivetett, de nem is menő, csak úgy... van. Clay kedves, aranyos, cuki - de teljesen átlagos, és ezt jól hozza a sorozat is.

A mellékszereplőkkel kapcsolatban még kicsit bizonytalankodom. Hannah anyukájának szerepére tökéletes választás volt a Grace klinikából már ismert Kate Walsh, nem sok jelenete volt eddig, de azok ütöttek. Leginkább a diákoknál bizonytalankodom, és ezt sajnos már a beharangozókban is éreztem. Amilyen jó választás a két főszereplő, olykor annyira furcsák a többiek. Picit művinek érzem némelyiket. Hát, majd meglátjuk, változik-e még a véleményem. 

Ami a változtatásokat illeti, egy valamibe biztosan belenyúltak, de ez szükséges is volt. A sorozat határozottan a mában játszódik, és ez szépen át is jön. Okostelefonoznak, a háttérben emojikról beszélnek, és tényleg rettentő furcsának tűnik a kazettázás - de erre még magyarázatot is kapunk. 

Emellett jobban kidomborították a felnőttek szerepét a sorozatban, legalábbis így éreztem. A könyvben Clay jobban beburkolózik a maga kis világába, itt viszont jó sok jelenetet kapunk abból, mi történik közben az iskolában. Ez azért is lehet így, mert Clay nem tudja olyan hamar ledarálni a kazettákat, minden részben egy kazettát hallgat majd meg, így pedig valamivel "ki kell tölteni" a részeket. Ezt jellemzően két dologgal oldják meg: többet kapunk az iskolából és van jó pár visszatekintés Hannah és Clay kapcsolatára, azokon is túl, amik a kazetták miatt beugranak. 

Az iskolai részekben pedig komolyabban veszik Hannah öngyilkosságát, mint amennyire a könyvben érzékeltem. YA könyvre jellemző módon a felnőttek eltörpülnek benne, tényleg csak bábok a háttérben. Itt érzem a próbálkozást, még ha gyengécske is, hogy érezzük: ott vannak a felnőttek, próbálkoznak, csak nem igazán értik meg egymást a tinikkel. Végig érezni lehet ezt az óriási szakadékot, például amikor a tanár, akinek nyilvánvalóan fogalma sincs az emojikról, a modern kommunikációról magyaráz. Vagy ott van még Clay édesapja, aki még mindig kazettásmagnót hallgat. Ezzel a generációs szakadékkal próbálják magyarázni azt, hogy miért nem veszi észre senki, hogy mi történt, mi történik. Persze ezt csak az első rész alapján érzem, lehet, hogy ez a jövőben még változni fog. 

Ami pedig a visszatekintéseket illeti... annak ellenére, hogy hol a jelenben járunk, hol a múltban, és hol a kazetták konkrét tartalma miatt nézünk a múltba, hol csak azért, mert Clay elmereng, valahogy mindig sikerült megtalálni a kapcsolatot a múlt és a jelen és a jelen, a múlt és a kazetták között. Nem random dobálják be a dolgokat, ami szuper hír, mert ezt aztán jól el lehetett volna rontani. 

Számomra érzékelhető változás volt, hogy ez a sztori mintha rövidebb időt ölelne fel, mint a könyv. Lehet, hogy rosszul emlékszem, de úgy rémlik, ott Hannah induló konfliktusa sokkal korábbi, itt viszont valószínűleg kicsit sűrűbben történnek majd az események - ezzel elérve, hogy még drámaibb legyen a hatás, és még inkább érzékeljük, milyen helyzetbe került Hannah. 

Ezzel együtt muszáj megjegyeznem, hogy valahogy... lassúnak éreztem a történetet. Így, nézve is azt gondolom, hogy az ötlet szuper, de valahogy a könyvben jobban ütött, mintha ez csak kisebb hatású robbanótöltet lett volna, míg olvasás közben atombombaként éltem meg. Nem rossz, csak valahogy lassú, a lassúsága miatt pedig kevésbé éreztem sokkolónak a sokkoló eseményeket. (Igaz, nyilván a legsokkolóbb dolgok nem az első epizódban történnek.) 

Kíváncsian várom a folytatást, már meg is nyitottam.