Marie Lu: The ​Young Elites – Az ifjú kiválasztottak {Értékelés + Nyereményjáték}

Marie Lu: The ​Young Elites – Az ifjú kiválasztottak

A blogturnéról




A Könyvmolyképző Kiadó elhozta Nektek, a Blogturné Klub 5 bloggere pedig örömmel mutatja be Marie Lu, a nagysikerű Legenda trilógia írónőjének új sikersorozatát, a The Young Elitest. Az írónő ezúttal a komor jövő helyett egy, a középkori Olaszország mintájára felépített, fantasztikus világ hasonló sötét korszakába kalauzol el Benneteket, különleges képességű fiatalok közé.
Tartsatok velünk, olvassátok el az értékeléseket és a regényhez tartozó extrákat. Vegyetek részt a játékban, ahol a kiadó által felajánlott 3 példányt nyerhetitek meg, ha helyesen válaszoltok a kérdésekre.   


Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 368
Fordító: AncsaT
ISBN: 9789634571056
Sorozat: Válogatott ifjak 1.
Kezelhető-e standalone-ként? Nem
Nézőpont: váltott E/1
Függővég: nincs
Bechdel-teszt: átment
Moly link
Goodreads link (3,92)
Megrendelési link
Van ​ki gyűlöl minket, akasztófára való zsiványként gondol ránk.
Van ki retteg tőlünk, démonnak tart, máglyára vetne mindannyiunkat.
Van ki bálványoz minket, az istenek gyermekeinek vél.
De egy sincs, ki ne hallott volna rólunk.

Elegem van belőle, hogy kihasználnak, bántanak, aztán félrelöknek.

Adelina Amouteru túlélte a vérlázat. Egy évtizede már, hogy a halálos betegség végigsöpört az országon. A fertőzöttek többsége meghalt, és sok gyereken, aki túlélte, furcsa nyomot hagyott a betegség. Adelina fekete haja ezüstössé vált, a szempillája kifehéredett, és csak egy szabálytalan forradás maradt ott, ahol korábban a bal szeme volt. Durvalelkű apja szerint ő egy malfetto, irtóztató, utálatos teremtmény, aki szégyent hoz a családjukra, és a boldogulásuk útjában áll. De a pletykák szerint, a láz túlélői közül néhányan nem csak forradásokkal lettek gazdagabbak – úgy tartják, néhányan rejtélyes hatalomra tettek szert, és bár a kilétük titokban maradt, úgy kezdték emlegetni őket, hogy a kiválasztott ifjak.

Teren Santoro a királynak dolgozik. Az Inkvizíció fejeként az ő feladata felkutatni a kiválasztott ifjakat, hogy elpusztítsák őket, mielőtt még ők pusztítják el az országot. Veszélyesnek és bosszúszomjasnak tartja a kiválasztott ifjakat, de lehet, hogy a legsötétebb titkot maga Teren rejtegeti.

Enzo Valenciano a Tőr Társaságának vezetője. A kiválasztott ifjaknak ez a titkos társasága kutat a hozzájuk hasonlók után, hogy előbb találjon rájuk, mint az Inkvizíció. De Adelina személyében a Tőrök olyasvalakire bukkannak, aki olyan hatalommal rendelkezik, amihez hasonlót még nem láttak.

Adelina hinni akar benne, hogy Enzo az ő oldalán áll, és Teren az igazi ellenség. Hármójuk sorsa szorosan összefonódik, és noha eltérő célokért küzdenek, mindhármuk harca nagyon is személyes. Egy dologban viszont mindannyian egyetértenek: Adelina olyan képességekkel rendelkezik, amik nem valók erre a világra. A szívében bosszúra szomjazik a sötétség. És ég benne a vágy, hogy elpusztítson mindenkit, aki az útjába áll.

Most én jövök! Én használok ki másokat! Én fogom bántani őket!

De függetlenül attól, mit gondoltak róluk, a nevüket mindenki ismerte. A Kaszás. Magiano. A Széljáró. Az Alkimista. Az ifjú kiválasztottak.

Az első mondat:


"Nálunk négyszázan haltak meg."

Véleményem


Bevallom őszintén, kicsikét bajban vagyok. Marie Lu-ról és erről a sorozatáról annyit jót hallottam, ráadásul ismerősöktől is, hogy felkészültem rá: eldobom majd tőle az agyam. És kicsit értem is, miért ez az őrület, de bevallom, nekem maradt hiányérzetem.

A sztori elképesztően jól indul. 

Adott nekünk egy világ, ahol végigsöpört egy rejtélyes vírus, amiben a legtöbben meghaltak. Akik viszont nem, azok úgynevezett malfettók lettek és furcsa jeleket viselnek magukon, amelyekből nyilvánvaló: ők bizony túlélők. Ez önmagában még dicsőség is lehetne, csakhogy ebben a társadalom megvetik a malfettókat. Közülük is pedig leginkább azoktól rettegnek, akik a gyógyulásukkal együtt valamilyen különleges képességre is szert tettek. Olyasmi képességeket képzeljetek el, mint az X-Menben, csak azoknál egy fokkal kevésbé sci-fiset és inkább istenes-fantasyet. Azaz nincsenek lézerszemek, ellenben van, aki a szelet irányítja, más a tüzet, a harmadik az állatok nyelvén ért és még sorolhatnám. 

Egyébként ha már a világról beszélünk, muszáj azt is hozzátennem, hogy kifejezetten tetszett, ahogyan a szerző megmagyarázza a képességek működését. Ez mindig nehéz ügy, mert amikor a főszereplőnek gyakorolnia kell, akkor igen nehéz új módokon szemléltetni, hogy lesz egyre ügyesebb és hogyan fejlődik a technikája. Itt kaptunk is egyfajta magyarázatot a képességek létezésére (igaz, azért mivel vallásos, azért nem teljesen 100%-os), a működési elvet is megismerjük, emellett pedig mivel erősen érzelemközpontúak a képességek, ez is segítette a leírásokat. (Értem ez alatt, hogy a képesség irányításához valamiféle érzelem is szükségeltethet, például gyűlölet, félelem vagy éppen öröm.)

Így tehát az, hogyan bontakoznak ki a képességek, kifejezetten tetszett, igaz, kicsit furcsállottam, hogy a képességek ilyen kis skáláját ismertük meg - no de ez majd a folytatásban, ahogy egyre több új szereplő tűnik fel, nyilván másként lesz. 

Emellett nagyon tetszett a világban ez a megosztottság, és az is, hogy magyarázatot is kapunk rá kicsit. Korábban írtam egy cikket arról, hogyan születnek a disztópiák, és hogy milyen ritka, hogy a születési körülményeket le tudjuk vezetni - nos, itt le tudjuk. Adott egyrészt a vírus. Másrészt a hatalmi játszmák a trónért, amelynek szerves érdeke az Inkvizíció megléte is - vagyis tudatosan irányítják a szegény, beteg, kétségbeesett népet úgy, hogy a kétségbeesésük és a félelmük pusztító gyűlöletként irányuljon a malfettókra. Ez nem nehéz, mert viszonylag könnyű megmagyarázni, miért ők a hibásak a képességeikből fakadóan. Lehet beszélni az istenek átkáról. Ott a féltékenység is, mint kulcsmomentum. Emellett pedig mindig utálni azt, aki más. Szépen láthatjuk, hogyan lehet játszani a "néppel", hogyan lehet ide-oda hajlítani a népakaratot némi manipulációval akár egyik, akár másik irányba. 

Szóval részemről a világ nyerő lett, kifejezetten tetszett az egész.

És akkor térjünk vissza az indításra, amit emlegettem, mert az ráadásul különösen izgalmasra sikerült. Adott a főszereplőnk, Adelina, aki maga is malfetto - és a nyitójelenetben épp egy börtönben ücsörög, a kivégzésére vár. Aztán visszaemlékezésből megtudjuk, pontosan mi is juttatta oda, és innentől indul időben tovább egyenesen a sztori - persze folyamatosan megszakítják visszaemlékezések, amelyek "segítik" Adelinát.

Forrás: https://littleschemer.deviantart.com/art/The-White-Wolf-511965528


A tulajdonképpeni főszereplőnk tehát ő, de azért fontos megjegyezni, hogy más nézőpontkarakterek is vannak, akik szintén nagyon fontos szereplők. És itt jön be az én problémám. Ugyanis a könyv elejét nagyon élveztem, de ahogy haladtam előre, úgy veszítette el egyre többször az igazi figyelmem. Mármint... nyilván figyeltem, de míg a sztori eleje sodort magával, addig a kibontakozó történet már inkább csak úgy elvolt.

És emiatt leginkább a karaktereket és a köztük lévő kapcsolatok, vagyis mindezek hiányosságait okolom. 

Adelinát egyszerűen képtelen voltam megkedvelni. Persze kicsit világosságot gyújtott a fejemben az írónő azzal, hogy elmesélte, hogyan született a könyv - miszerint Adelina először mellékszereplő volt (ez indokolja Enzóék szemszögeit), de aztán rájött, hogy érdekes, nem feltétlenül jó szereplőről izgalmasabb írni és úgy már működött a dolog. Nos, szeretném rögtön leszögezni, amit más szerintem sokszor elmondtam: én nem különösebben szeretem a főgonoszokat. Sosem értettem igazán, miért rajong valaki Voldemortért vagy Bellatrixért, és halvány magyarázatot is egyedül Loki adott - de azt az óriási lázat sem értem teljesen. 

Szóval ott volt nekünk Adelina, aki nekem olyan... meee karakter lett. Hol elhittem, hogy lehet még jó belőle, hol nem. Ráadásul azt sem tudom igazán eldönteni, hogy most sajnáljam-e, mert irányítják a képességei, mint valami Venom-szerű parazita, vagy mégsem. Mindezek mellett pedig még a cselekedeteit sem tudtam mindig indokolni, és viszonylag gyakran volt olyan érzésem, hogy "Ez hülye, a vesztébe rohan", olyan szituációkban, ahol mindez borítékolható volt. És ezt sokszor még megspékelte teljesen felesleges önsajnáltatással, olyan helyzetekben is, amikor ráadásul totálisan jó alapja volt másoknak nem megbízni benne vagy segíteni neki. 

És sajnos ugyanezt éreztem Adelina kapcsolataiban is. Valahogy minden érzelmi szál elsikkadt nekem kissé. Félreértés ne essék, nem full romantikát vártam, bármennyire szeretem is a romantikus sztorikat. Meg tud fogni egy jó barátság, egy érdekes ellenséges viszony, egy hiteles családi kötelék... Na mármost, volt itt nekünk egy szerelmi szál, ami ááá, kategória. Kicsit a végére meg tudott mozgatni, de nem úgy istenigazából. Aztán volt egy mostanra a disztópiákban lassan már kliséssé váló húgmegmentős szál - viszont kifejezetten érdekes, hogy úgy kéne ezért szorítani, hogy túl sokat nem látjuk együtt a sztori elején a két testvért, amikor pedig visszaemlékezésekben mégis felbukkan a húgica, az egész kapcsolatot átitatja az irigység, így pedig inkább kötelességszerűnek tűnt a mentés, mint magával ragadó érzelmi köteléknek. A barátságok frontján itt-ott elkezd alakulni valami, de mivel a szituációból fakadóan alapból nagy a távolság a szereplők között, ez sem fogott meg igazán. 

Annyit azért hozzá kell tennem, hogy azok a szereplők, akiket Adelina mellett kapunk, végső soron sokkal izgalmasabbak voltak számomra, mint Adelina maga. 

Enzo viszonylag sokáig képes volt megmaradni egy kicsit rejtélyesnek és egyértelműen veszélyes is volt - nagyjából a könyv feléig. Még akkor is érdekelt, mi történik vele és a háttértörténete folyamatosan életben tartotta a figyelmemet, de kicsit elpuhult számomra, ami pedig a végén történt... Hát, mondjuk úgy, kiakadtam. 

Aztán ott volt még Raffaele, akivel még nem nagyon tudok mit kezdeni. Elég nagy utat járt be az érzelmi skálámon, és még mindig nem tudom biztosan, hova tegyem végső soron. Viszont rá is igaz, ugyanúgy, mint Enzóra, hogy nagyon érdekes a háttértörténete, és neki még a képessége is külön megfogott, rengeteg lehetőség van benne. 

Hozzájuk társul Teren, aki határozottan a kedvenc szereplőm lett, mert szerintem ő az, aki igazán meg tudja mozgatni az embert érzelmileg - még ha nem is feltétlenül pozitívan. Teren erős, mégis úgy érezzük, a rossz oldalon áll. Érzelmi, meggyőződésbeli és vallási alapon. Kifejezetten izgalmas benne, hogy az öngyűlölet és a kiválasztottságtudat egyszerre bugyborékol benne. Gyakorlatilag akárhányszor felbukkant, tele voltam kérdőjelekkel, és próbáltam összetenni a hogyanokat. Hogyan lett ilyen? Hogy tud együtt élni magával? Hogyan tudja azonosítani ezt a hitet azzal, ami ő maga? És még sorolhatnám. 

Épp ezért volt számomra kifejezetten érdekes az, hogy bár eredetileg mellékszereplő volt Adelina, végül őt emelte főszereplővé az írónő. A képessége valóban nagyon érdekes és voltak is benne lehetőségek, de nekem mégsem volt az igazi. Lehet, hogy jobban csíptem volna Adelinát, ha megmarad egy nagyon érdekes mellékszereplőnek.

A cselekmény egyébként izgalmas, bár nem egyenletesen. A sztori eleje csillagos ötös, aztán érdekesen indul a testvériséges rész, utána kicsit leül. Itt is van egy-két érdekesebb momentum, de igazán nem győzött meg a középső rész. Főleg, hogy egy idő után az volt az érzésem, hogy a kiképzés, semmi, kiképzés, semmi, kiképzés sémát követjük nap nap után, amíg nem jött egy újabb akciójelenet. Aztán a könyv vége megint nagyon izgalmas lett, el kell ismernem, hogy ezen a részen több olyan fordulatot is képes volt hozni az írónő, amire abszolút nem voltam felkészülve és tényleg, igazán megleptek - ami azért sajnos ritkább, mint szeretném.

Ó, és muszáj még szót ejtenem az utolsó részéről a könyvnek, ami valamiféle epilógus. Na, ezzel aztán tényleg nehéz volt mit kezdenem, egy teljesen új dolog jött be, ami megint csak nagyon izgalmasnak és érdekesnek ígérkezik, és hatalmas kérdőjeleket vet fel, hogy hogyan szövődik majd egybe az első rész szereplőivel és eseményeivel. És annyira azt kiabálja, hogy olvassam tovább, anélkül, hogy függővég lenne.

Szóval összességében nagyon vegyesek az érzéseim. Egyrészt nagyon tetszett a háttértörténet, és azt is kifejezetten izgalmasnak találtam, hogy mer sötétebb lenni, mint a legtöbb YA, emellett nem operál epikus szerelmi szállal. Ezzel együtt pont ez a sötétség nyomta rá nekem kicsit a bélyegét a könyvre, mert így sem a szereplőket, sem a köztük lévő érzelmi kötelékeket nem találtam igazán magával ragadónak, a főgonoszokkal meg még mindig nem nagyon tudok azonosulni. Ezzel együtt a cselekmény izgalmas és fordulatos, csak sajnos az érzelmi hiányérzet rányomta a bélyegét nálam mindenre. Úgy érzem, elég megosztó könyv lesz, annak megfelelően, ki mit vár tőle. 


Olvass bele a képre kattintva!


https://konyvmolykepzo.hu/reszlet/7733_az_ifju_kivalasztottak-20180328_133549.pdf?ap_id=Deszy


Nyereményjáték


Mostani játékunkban a fantasy regények férfi főszereplői jutnak rivaldafényhez. Minden állomáson találtok egy nevet, a ti dolgotok pedig annyi, hogy a Rafflecopter megfelelő dobozába beírjátok, hogy melyik könyvben szerepel (elég a címet megadnotok). Ha velünk tartotok megnyerhetitek a kiadó által felajánlott három nyereménypéldány egyikét! 
Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére, hogy a megkapott értesítő levélre válaszoljanak, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

Mather


A turné menetrendje


04.19. Kelly & Lupi Olvas
04.21. Sorok között
04.23. Deszy könyvajánlója
04.25. CBooks
04.27. Spirit Bliss
Marie Lu: The ​Young Elites – Az ifjú kiválasztottak {Értékelés + Nyereményjáték} Marie Lu: The ​Young Elites – Az ifjú kiválasztottak {Értékelés + Nyereményjáték} Reviewed by Deszy on 4/27/2018 Rating: 5

Nincsenek megjegyzések:

.

Üzemeltető: Blogger.