Elértük a 10 milliót - Kis Oscar-beszéd

Bevallom, amikor leültem megírni ezt a bejegyzést, kicsit úgy éreztem magam, mintha egy Oscar köszönőbeszédre készülnék. 

Ennek ellenére úgy éreztem, muszáj megírnom ezt a bejegyzést, mert hát... mégsem érjük el minden nap a 10 MILLIÓT - és ahogy a párom felhívta rá a figyelmem, ez egy Magyarországnyi ember... lenne, ha minden látogatás külön ember lenne, ami persze nincs így. De attól még durván hangzik. 

Nem is tudom, hol kezdjem, mert mindenféle eltúlzott szerénytelenség nélkül mondom: sosem gondoltam, hogy eljutunk addig, hogy meg kell majd írnom ezt a bejegyzést. Most tényleg? Ki számít rá, hogy elindít egy blogot 19-20 éves fejjel, aztán ez lesz a vége? Főleg, hogy eléggé rögösen indult ennek a blognak az élete.

Sokszor kapok kérdést arra vonatkozóan, mit tanácsolok, hogyan érdemes kezdeni, és hogyan gyűjtsék össze friss bloggerek az olvasókat? 

Na, ez az a kérdés, amire sosem tudok egyenes választ adni. Mert kisebb-nagyobb megszakításokkal, de én már általános iskolában kísérleteztem azzal, hogy saját oldalam legyen (helló, G-Portál mánia!), aztán Merengőzni kezdtem, volt rajongói oldalam, míg végül... nos, kikötöttem itt, és koránt sem merem kijelenteni, hogy ez az út vége. 

Ráadásul kifejezetten izgalmas ez a mérföldkő most, hogy az elmúlt néhány hónapban-egy évben kisebb-nagyobb válságokat éltem meg a blog életében. Most, hogy itt a nyár, bár nagyon fáradt vagyok, hosszú volt az évad, hosszúak voltak a megjelenési időszakok, de tele vagyok ötletekkel és motivációval. És kicsit olyan, mintha a felfelé vezető úton ez a mérföldkő lenne az a bizonyos utolsó löket, hogy IGEN, VÁGJ BELE - IGEN, CSINÁLD! 

Egyébként pont a válságaim közepette gondolkoztam sokat a blogon. Hogy milyen érzés blogolni. Hogy akarok-e kilépni a könyves blogolásból. Hogy mennyire szétválasztható Deszy, a blogger és Deszy, a hétköznapi ember. Nehéz - és sokszor kissé skizofrén - kérdések ezek. Amire viszont biztosan rádöbbentett: elfelejtettem nem bloggernek lenni. 

Ez viccesen hangzik, de az elmúlt 9-10 évben eljutottam odáig, hogy ma már egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne legyek blogger. Vagy valami ilyesmi. Nem tudom elképzelni, hogy ne úgy nyissak meg egy izgalmas hírt, hogy eszembe ne jusson, erről írni kéne. Nem tudok úgy a kezembe venni egy könyvet, hogy ne akarjam megosztani veletek az élmény legalább egy icipici részét. Nem tudom elképzelni, hogy ne legyen a reggeli rutinom része a Facebook oldalam végiggörgetése és a hozzászólások elolvasása, és ne úgy menjek haza munkából, hogy ugyanezt teszem. 

Bloggernek lenni életstílus, kinek-kinek mennyire és hogyan. Én mindenesetre úgy érzem, ezt most már a magamévá tettem. 

Még ha mindig érnek meglepetések is. 

Mert hogy ha valaki blogolni kezd, akkor egy valamire garantáltan számíthat: sosem fog unatkozni. Lesznek meglepetések, mindig-mindig meg tudnak lepni az olvasók, a kiadók, a szerzők, a trollok, az új trendek - hol negatív, hol pozitív értelemben. 

Ennek megfelelően pedig vannak rosszabb és jobb napok. Van, amikor csupa örömöt hoz a blog. Máskor meg valahogy mintha mindenki csak beszólogatna.

De hogy megéri-e? 

Meg. 

Szerintem legalábbis határozottan. Számtalan szép emlékem kötődik a bloghoz, rengeteg lehetőség, ismerősök, barátok, munka és szerintem még soha nem tanultam annyit, mint amennyit ezen az úton, amire ráléptem akkor, amikor úgy döntöttem: blogger leszek.

Blogger leszek annak ellenére, hogy a család, a barátok, az ismerősök csak legyintettek. Vagy nem értették, mi ez, vagy nem vették komolyan, vagy csak egyszerűen nem érdekelte őket. És most 10 millió látogatásnál járunk. 

Ezzel együtt ha már Oscar beszédet emlegettem, meg kell köszönnöm nekik is. Mert minden bizonnyal idegesítő lehet, amikor azt mondom: "Posztot kell írnom." Vagy amikor a váratlan, szuper híreknél kapát-kaszát eldobok, hogy megosszam veletek. Vagy amikor lopva mindig rálesek arra, mi történik éppen a netes világban. Vagy amikor kényszeresen fotózom a könyveimet, kávémat és váratlan helyzetekben elindulok élő videózni. Vagy amikor egész nap elő se bújok a szobából, mert határidős olvasásom van. 

És meg kell köszönnöm a rendkívül támogató munkahelyemnek, ahol nem szólnak rám, ha az üres perceimben csekkolom a híreket és akár még posztot is írok. 

No meg persze Nektek, amiért itt vagytok velem az úton. Talán el se hiszitek, hogy mennyit jelentenek a visszaigazolásaitok. Önmagában már a látogatásaitok után felfelé csúszó látogatásszámok is nagyszerűek, ugyanígy a lájkok, de a rengeteg komment, az élet a Facebook oldalon (még ha nem is válaszolok mindig minden kommentre, higgyétek el, olvasom őket), a megosztások, a csoporthoz csatlakozás és minden aktivitásotok hozzátesz minden egyes napomhoz. 

Szóval köszönöm! Köszönöm, hogy itt vagytok, a jobb és a rosszabb napokon is. Akkor is, amikor 7 bejegyzés van egy nap, és akkor is, amikor napokig nincs egy sem. Ez tényleg nagyon sokat jelent! 💓

Azt hiszem, egy Oscar beszéd is itt zárulna, mert már hatszor lezenéltek volna, és most jönnének be, hogy lerángassanak a színpadról. Úgyhogy Deszy jobbra el... 

Na jó, még valami: egy hét ünneplés vár ránk, reményeim szerint tetszeni fognak nektek a bejegyzések és egy-két meglepetéssel is készülök.