Találkoztam Hugh Howey-val!

Sziasztok!

Csütörtök este jöttem haza a Mockingjay filmről - amiről még írok, ígérem -, és egy rettentő váratlan hír fogadott: Hugh Howey, A siló sorozat szerzője Budapesten van, és a magyar kiadója, a Könyvmolyképző Kiadó mondhatni last minute találkozót szervezett, péntekre. Na, rögtön izgatott lettem, mert valahogy minden mintha sorsszerű lett volna: pénteken általában nem vagyok Budapesten, de most pont úgy alakult a hetem, hogy fent voltam, ráadásul csak 3-ig dolgoztam a szokásos 4 helyett, így pont volt időm kényelmesen odaérni a 17:00-ra kiírt találkozóra.

Egy valamivel volt csak gond: jó szokásomhoz híven a köteteket épp kölcsönadtam, úgyhogy kapkodva kerestem meg az ismerősöket, hogy visszaszerezzem őket. Szerencsére sikerült, így másnap a teljes sorozattal, mind az öt résszel felszerelkezve indulhattam el reggel a vonathoz.

Az egész napom izgalommal telt. Mégsem találkozhat az ember minden nap egy ilyen híres és elismert íróval, akinek ráadásul még tényleg szereti is a könyveit! A siló ötödik részének olvasásával még adós voltam, még az elején jártam, amikor más könyvek miatt kénytelen voltam félbehagyni, de most gyorsan azt is befejeztem.

(Egyébként három részről írtam is értékelést: Holston, Megfelelő méret, Kivetve)

Nagy izgalmamban pedig még el is kezdtem utánaolvasni - így tudtam meg például, hogy Hugh-nak A siló jogaiért 7 számjegyű összeget ajánlottak, amit ő visszautasított, és egy 6 számjegyű összegben állapodtak meg, cserébe viszont megtarthatta az ebook jogokat. De az is a kutatás során tudatosult bennem, hogy ilyen fiatal, 1975-ben született, pont annyi idős, mint az idősebbik nővérem! Persze sok minden már amúgy is tudtam róla, például azt, hogy először novellának szánta A silót és magánkiadásban jelent meg ebookként az Amazonon. Meg azt is, hogy a filmes jogokat eladták, és jelenleg úgy áll a dolog, hogy Ridley Scott lehet a rendező. (Persze mint tudjuk, Hollywoodban semmi sem biztos.

Az Andrássy úti Alexandrába nagyon hamar meg is érkeztem, mert gondoltam, majd helyet foglalok nekem meg a többieknek, és szinte biztos voltam benne, hogy valaki már ott lesz a kiadótól, legrosszabb esetben is majd velük beszélgetek. Ehelyett az történt, hogy amikor a belépésnél megmutattam a hozott könyveimet a pénztárnál, mondták, hogy a szerző már itt is van, menjek csak fel. Bevallom, még soha nem jártam ebben a bizonyos Alexandrában, és megdöbbenve vettem észre, milyen gyönyörű a kávézó az emeleten. Kristálycsillár, zongora... Tényleg érdemes megnézni, ha még nem jártatok ott.

Amikor beléptem, az egyik pincér hölgy odajött, megkérdezte, jöttem-e valakihez, mire mondtam, hogy a dedikálásra érkeztem. Ő is elismételte, hogy a szerző már itt van, közben én a tekintetemmel már Szilvit kerestem a KMK-tól, vagy a kiadó vezetőjét, Katona Ildikót, de egyiküket sem láttam. Viszont az előbb említett pincérnő odavezetett Hugh Howey-hoz, aki - meglepetés! - egyedül ücsörgött, és épp egy croissant-t eszegetett. (Igen, ha azt gondoljátok, a pillanat belém égett, jól sejtitek. Még arra is emlékszem, mit ivott.) Mint kiderült, ő is korábban érkezett, de nagyon kedves volt, megkérdezte, leülök-e. Én meg leültem, és így történt, hogy olyan 10 perc, negyed órát kettesben ücsörögtem egy New York Times bestseller szerzővel.

Ritkán van alkalmam angolul beszélgetni, de szerencsére azért sikerült, visszanézve vicces, milyen témákat érintettünk. Érdeklődött, hogy mivel foglalkozom, beszélt arról, hogy meglepően magasnak találja a magyar nőket, aztán érdeklődött a tüntetésekről is. A legviccesebb pillanat az volt, amikor megjegyezte, hogy a kávézót éppen elhagyó nagyon csinos vörös hajú nő teljesen úgy nézett ki, mint valami híresség. Mire mondtam neki, hogy azért, mert tényleg az, egészen pontosan Orosz Barbara volt az, bár a neve akkor nem jutott eszembe. Éppen ezen mosolyogtunk, amikor befutott Szilvi, úgyhogy innentől már kicsit oldódott bennem a feszültség.

Nem sokkal később jött Lupi is, aztán Menta és Scheszti, aztán végül nagyobb asztalhoz települtünk - bár ott a megértést kicsit nehezítette az élő zongoraszó. Aztán nem sokkal később megérkezett Katona Ildikó is, nem sokkal később pedig Fummie, és tea és cappuccino mellett beszélgettünk mindenféléről, de tényleg mindenféléről. A kutyájáról, az utazgatásairól, arról, hogy ismerkedett meg a feleségével, akivel már 13 éve együtt vannak. Mesélt arról, min dolgozik éppen, és hogy úgy gondolja, egy írónak tényleg minden nap írnia kell, és nem szabad várni az ihletre. Viccesen megjegyezte, hogy Amerikában is szinte csak lányok jelennek meg a könyves eseményeken, úgyhogy mire befutott a találkozó első és egyetlen fiúja, már együtt mosolyogtunk.

Amikor pedig Kemese Fanni is megérkezett, megdöbbent, hogy milyen fiatalon író és gratulált neki, amiért nem adta fel, hiszen nagyon könnyű egy-egy ötletet félbehagyni. Érdeklődött, miről szól a könyve, mire az asztalnál ülők egyöntetűen a "dark" szót használták rá, miután tisztázódott, hogy egy amolyan disztópikus-posztapokaliptikus regényről van szó.

Utána még szóba kerültek a koncertek, a svéd metál - hála Fummie-nak -, Szilvi elmesélt egy vicces történetet is ezzel kapcsolatban... Utána pedig még a gazdagsággal kapcsolatos nagyon érdekes gondolait is megosztotta velünk.

Szóval összességében tényleg egy nagyon kötetlen találkozó volt, Hugh rettentően kedves, mindenkinek szó nélkül dedikált, fotózkodott sőt, a találkozó végén, a búcsúzásnál még puszit is kaptunk tőle!

Nagyon örülök, hogy lehetőségem volt találkozni vele, az biztos, hogy soha nem felejtem el, hatalmas élmény volt! A silót pedig olvassátok!

És akkor néhány kép az eseményről, és az egyik dedikált könyvem: