Beharangozó - Lauren Nicolle Taylor: Nora & Kettle {Nyereményjáték}

Sziasztok!

A Nora and Kettle egy Pán Péter-feldolgozás, abból viszont a fülszöveg alapján különleges fajta. Egy nagyon is komoly, és nem túlságosan ismert 1953-as amerikai tragédia idejéből.
A posztban elolvashatjátok a fülszöveget, egy részletet a könyvből, valamint egy kis nemzetközi giveawayt is találtok.






Fülszöveg:



Mi van, ha Pán Péter csak egy hajléktalan gyerek volt, aki próbált túlélni, Wendy pedig teljesen jó okkal repült el?
A tizenhét éves Kettle-nek kijutott a csapásokból. Mint árva japán-amerikai, küzdenie kell, hogy normálisan élhessen a történelem egyik olyan eseményéne utóhatásában, amiről kevesen beszélnek. A japán-amerikaiak temetése néven elhíresült második világháborús események során, amikor több más mellett azokat a gyerekeket, akikben egy csepp japán vér is folyt, elzavarták az árvaházakból. De a dolgok végre jól alakulnak. Kettle búvóhelyet talál egy elhagyatott metróalagútban, emellett munkát és az Elveszett Fiúk nevű bandát.
A tizennyolc éves Nora kétségbeesetten próbál megszökni, a házukon kívüli világ megszólította a naiv és kiváltságos lányt. Erőszakos és irányításműniás polgárjogi ügyvéd apja próbál kártérítést kiharcolni a japán-amerikaiaknak. Nora csapdában van, elviseli a bántalmazásokat, hogy védje húgát, Frankie-t, és minden éjjel azt kívánja a csillagoktól, bár megváltoznának a dolgok.
Hónapokig egymás mellett éltek, az útjuk azonban mégsem találkozott. De amikor Norát majdnem megölik, a húgát pedig elrabolják, a világaik találkoznak - Kettle éppen barátját gyászolja, és dühösen rángatja ki a lányt az ablakán.
Mézszínű szemében Kettle szenvedést és szomorúságot lát. A fiúéban Nora a lehetőséget, hogy elrepülhessen.
Az 1953-ban játszódó Nora and Kettle két olyan tinédzser találkozásának története, akik elképesztő nehézségekkel néznek szembe. Találkozuásuk elkerülhetetlen, pusztító és végső soron gyógyító. Történetük események gyűjteménye.

>>> Goodreads <<<


Megrendelési linkek:




Exkluzív részlet


This is some medieval contest. Teeth gnash, men who smell much too much like men and… fish… grab at each other’s heads and hair, pull each other down and claw at each other’s necks. They are a desperate, scrabbling entity. I stand back from the jostling crowd, wondering whether I can do this. I bite my lip, lock my limbs, and decide it can’t be worse than anything else I’ve experienced. So I take a deep breath and await instruction.
“You don’t have to do this,” Kettle says as he edges into the throng from the western side.
Yes I do.
“I want to,” I say, trying to keep my voice low this time. Kettle chuckles at my attempt to sound like a boy, his blue eyes flashing with excitement.
Over the noise, he yells, ducking when a fist comes flying at his shoulder, “You’re small, fast, try to squeeze your way in.” He shoulders his way in and disappears. I hear him shouting underneath a tangle of arms, “If you don’t make it through, wait for me outside.”
He doesn’t think I’ll make it. It makes me more determined to prove him wrong. I test a foot on the edge. It instantly gets stepped on. I grimace.
Think.
I think about a slap coming toward me, my father’s palm aching to mark my cheek red. If I could have avoided it, ducked out of the way, what would I have done? How would I have done it?
Each man in this throe of clashing bodies becomes my father. And I’m surprised that instead of wanting to hurt them, all I want to do is get through, stand on the inside of the fence where he/they can’t get to me anymore.
There are small shadows of space opening up before my eyes, and I hurl toward them, I stop thinking, stop worrying, and just react. Under elbows, between bodies, over large legs trying to stomp on me. There are no walls to be thrown against. No one to protect. There is an escape, a way through for me to find.
The freedom tastes delicious, salty and hard-earned on my tongue.
I’m nearly there. The fence vibrates, ringing for me. Calling—You’re close, so close. My hand stretches to the wire and I grab at it, missing as my head suddenly jerks back. Someone’s fingers dig into my collar and pull me backward. The top button on my shirt presses into my neck and I can’t breathe, a strange cacking, gurgling noise coming from the back of my throat. I turn around to meet the owner of the hand. A small, twisted man, a skeleton almost. My cap tips back and he sees my face clearly, suddenly releasing me. “Sorry, ma’am,” he says. Then he’s scattered behind me like a spilled bag of bones, and I’m thrust forward.
The gate slides open and my feet don’t feel like they’re connected to the ground. I’m carried along, through the gap by a sea of muscled, grunting flesh and thrown into the clear, sea air.
The guard at the gate claps it shut and shouts at me, “Lucky last, eh?”
I made it. Me.


Linkek a szerzőhöz:




http://www.laurennicolletaylor.com/



Nyereményjáték



a Rafflecopter giveaway

Rendeld meg a képre kattintva!