Moziztam - A számolás joga

Azok közé az emberek közé tartozom, akik minden évben izgatottan várják az Oscart. És sokan, különböző okokból nem értik. Szidjuk az Oscart, mert túl begyöpösödött, túl kiszámítható, nem elég fekete, nem elég a nő és még sorolhatnám...

Ezzel együtt én kitartok mellette, és ennek igazából két oka van, amit ha nagyon akarnék, talán egy szóra is leszűkíthetném: inspiráció. 

Imádom nézni, ahogy a nyertesek - legyenek fehérek, feketék, amerikaik vagy nem - örülni tudnak. Persze, mindig bővelkedünk semmitmondó pillanatokban, megjátszott hálában, mindig van benne valami mű - de mindig ott van valami igazi is, és ezek a pillanatok kárpótolnak minden másért. Amíg vannak olyan beszédek, mint amilyet Graham Moore produkált - és amit képtelen vagyok megnézni pityergés nélkül, még huszadszorra is -, addig igenis szeretni fogom az Oscart. (És ez sokszor nem is társul azzal, kinek szurkoltam - bár nyilván még jobb, ha olyan produkál ilyesmit, akit még szeretek is.)

A másik ok pedig az, hogy minden évben találok legalább egy olyan filmet, amit nem néztem volna meg, ha nincs az Oscar - és úristen, mit veszítettem volna. Ott volt A szív bajnokai és A segítség példának okáért, vagy tavaly a Spotlight, hogy csak három példát említsek. Pedig ezek a filmek megérdemlik, hogy minél többen megnézzék őket, én meg kevesebb lettem volna, ha nem ismerem meg ezeket a sztorikat. (Mondhatnám a Kódjátszmát is, ami szintén zseniális film, de azt Benedict Cumberbatch miatt úgyis megnéztem volna.)

Így hát minden évben úgy ugrom neki az Oscar előtti időszaknak, hogy erre várok: legalább egy olyan filmre, ami nyomot hagy bennem, ami megmozdít bennem valamit, és ami a kedvenceim közé emelkedik. 

Örömmel jelentem, idén hamar sikerült ezt megtalálnom, rögtön az első film (na jó, második a magyar kisfilm után), amit emiatt megnéztem, betalált. És így már remélem, érthető, miért lett ilyen hosszú a bevezető, amikor ez a bejegyzés valójában nem az Oscarról, hanem Az elszámolás joga című filmről szól. Ha minden más Oscar-jelölt filmet utálni fogok is, már ezért megérte.



És ha már szóba került A segítség, ha valaki azt a filmet szerette, annak bátran ajánlom ezt is, mert szerintem szeretni fogja. 

A történet az űrháború idején játszódik, amikor is Amerika és Oroszország mindent bedobva próbálják egymást beelőzve meghódítani az űrt. A főszereplőnk három színesbőrű nő, akik a NASA-nál dolgoznak. Mindhárman kenik-vágják a matematikát, még ha a fókuszuk más is. Katherine (Taraji P. Henson) igazi matekzseni, bárkit leköröz a tudásával és a hatékonyságával. Dorothy (Octavia Spencer) a vezetői képességeit csillogtatná meg, ha engednék neki. Mary (Janelle Monáe) pedig igazi mérnök, ezt még a közvetlen kollégái is elismerik - csak a papírja hiányzik. Mindhármuknak útját állják az előítéletek - mert feketék és mert nők. Hatszor akkora utat kell megtenniük ugyanazért az elismerésért, de erős nők, akik képesek és hajlandóak harcolni azokért a jogokért és lehetőségekért, amik alanyi jogon megilletnék őket. 





Ez a film egyszerre küzd a rasszizmus és a szexizmus ellen, és te jó ég, milyen jól csinálja. Úgy játszott az érzelmeimmel, mintha csak a szívemen zongorázna. Ha kell fájdalmas és megdöbbentő, ha pedig az kell, akkor megnevettet. Ez a kettő végig jelen van, és ennek köszönhető az, hogy úgy képes az üzenetét kommunikálni, hogy közben nem válik teherré. Megráz, elgondolkoztat és elborzaszt, hogy mikkel kell szembenéznie ezeknek a nőknek. Ezzel együtt viszont nem kíván annyira a lelkedbe gyalogolni, hogy ne érezd a reményt és az inspirációt, és hogy ne töltsön el valami elképesztő megkönnyebbüléssel, amikor Kevin Kostner odamegy, hogy leverje azt a táblát a falról. 

Úgy gondolom, az ilyen filmek képesek leginkább arra, hogy átvigyék az üzenetet, miért nevetséges a rasszizmus és miért nevetséges, hogy a nőket kevesebbre becsülik - változó mértékben persze, de még mindig nem sikerült elérni az egyenlőséget. Ez a film pedig pont annyira domborítja egy elmúlt kor nevetséges megkülönböztetéseit, hogy valóban nevetségesnek érezzük őket - ez pedig szépen rávilágít arra, milyen nevetségesek ennek tükrében azok a megkülönböztetések, amik még ma is megvannak. 

És közben minderre rátesz egy jó nagy lapáttal, hogy mindvégig tudjuk - hiszen a film nem mulasztja el rögtön az elején tudatosítani -, hogy mindez igaz történet. Ezek a nők tényleg éltek és tényleg harcoltak. 

A környezet pedig nagyban hozzátesz ahhoz, hogy az ember legszívesebben a magasba csapna az öklével egy "Ez az, csajszik!" felkiáltással. Mert ezeknek a nőknek is köszönhető, hogy embereket juttattak az űrbe! Mennyire menő már ez? Mennyivel járultak hozzá az emberiség történetéhez? Lehet ennél többet felmutatni az életben? Ezek a nők sikeresek voltak a munkájukban, amivel naggyá tették a nemzetüket, közben pedig hozzájárultak az "egyenlő" jogok kivívásához, úttörők voltak annyi tekintetben, hogy megszámolni is nehéz, miközben amúgy anyukaként és feleségként is helytálltak. Minden tapsot és elismerést megérdemelnek. 

Na de még egy kicsit visszatérve a filmre. Muszáj megemlítenem még a Katherine futása jelenet fontosságát. Anélkül, hogy spoilereznék, muszáj leírnom, hogy zseniális ötlet volt ezt így beépíteni, és ezzel keretet adni a sztorinak - visszatér a futás, de máshogy. Hatalmas piros pontok! 
Illetve úgy tűnik, én már le nem mosom magamról, mindenesetre nagyon örültem a film végén a feliratos résznek, ami elmeséli, mi történt a szereplőkkel a film vége után. Ezt most is, mint általában, rettentően megkönnyeztem - mit könnyeztem, bőgtem, mint egy kisgyerek -, de minden könnyemmel együtt imádom! 

Rettentően örülök, hogy rátaláltak erre a történetre - mind a könyv szerzője, mind a filmesek. Megérdemel minden díjat, amit besöpörhet, hevesen csápolok azért az Octavia Spencer Oscarért.




Moziztam - A számolás joga Moziztam - A számolás joga Reviewed by Deszy on 1/28/2017 Rating: 5

Nincsenek megjegyzések:

.

Üzemeltető: Blogger.