Az adaptációk ereje?

Tök érdekes téma, de annyi mindent lehetne átbeszélni vele kapcsolatban, hogy soha nem vágtam bele. Előadásokat lehetne róla tartani, órákig beszélgetni és komplett szakdolgozatokat megírni belőle. 

Viszont a közelmúltban van egy friss élményem a témában, gondoltam, elmesélem, és ennek kapcsán kicsit elmerengek a témán. Nevezetesen azon, hogy hogyan hatnak az adaptációk a könyvekre. Nem fogok nagyon hosszan írni, inkább csak belekapok, de ha valaha valamiről érdemes lenne végre elindítani a Blogturné podcastet, ami lassan olyan, mint a Romok, az ez.

A napokban hoztam le egy cikket, amiben a 2000-es évek legtöbbet eladott YA könyveiről esett szó. Nem tudom, valaki vizsgálta-e őket ilyen szemmel, de egy kivétellel mind nagyban köszönheti az adaptációjának is a sikert. A Harry Potter már masszív siker volt a filmek előtt is, de a nagy lázat az indította be. És igaz ugyan, hogy a Twilightot sokan szerették Amerikában már a film előtt is - tiltakoztak is hevesen Robert Pattinson ellen - világszinten a filmeknek köszönhetően lett ekkora szenzáció. Ugyanez érvényes a Hunger Games trilógiára is. A sorból talán kissé az Árnyvadász világ lóg ki, mintha ennek az adaptációi kissé el lennének átkozva. A film, ha nem is volt masszív bukta, nagyjából nullára jött ki, és bár a maga kategóriájában sikeresnek mondható a Shadowhunters sorozat, azért eléggé megosztja a rajongókat. Azt semmiképp sem lehet mondani, hogy a nagy siker az adaptációknak köszönhető, igaz, annak azért nem árt, hogy a köztudatban van hosszú időn keresztül. 

De említhettem volna példának a Tizenhárom okom voltot is. Mielőtt a sorozat kijött volna, a könyv nem volt túlságosan népszerű. Erről írtam is kicsit részletesebben, amikor a könyv felkerült az USA Today bestseller listájának élére a közelmúltban, és azóta a New York Times bestseller listáján is ott trónol. 

Igazándiból a saját történetem, és a poszt megírását elindító sztorim is ehhez kapcsolódik. Történt ugyanis, hogy néhány éve kölcsönadtam a Tizenhárom okom voltot egy barátnőmnek. Nem azért, mert kérte, inkább én tukmáltam rá. Alapból ritkább esetben történik az, hogy ő kér valamit, gyakrabban én ajánlok neki. Lényeg a lényeg, kérés nélkül becsempésztem a zacsiba a Tizenhárom okom voltot, meséltem is róla, és mondtam, feltétlenül olvassa el. Nála volt néhány hétig vagy hónapig, már nem emlékszem, aztán olvasatlanul visszaadta. Egy-két hete viszont nekiállt a sorozatnak, és valahol a harmadik rész környékén rám írt, hogy el akarná olvasni a könyvet, adjam már kölcsön. Ahogy ezt Instán meg is osztottam, természetesen megkapta. 

Délutáni program ☕#thirteenreasonswhy #coffee #konyvmolykepzo

Deszy 📚 💕 📖 (@deszy_reads) által megosztott bejegyzés, 2017. Ápr 29., 08:46 PDT

Viszont nem tudok nem mosolyogni a tényen, hogy próbáltam győzködni, olvassa már el, mert tök érdekes a sztori és tetszeni fog neki - még ha nem is ez a legjobb szóválasztás a 13 okom volt kapcsán -, de nem hallgatott rám. Aztán elég volt egy előzetes, hogy nekiálljon a sorozatnak, és csupán három rész, hogy a könyvre is kíváncsi legyen. Kicsit bennem volt a "Hát nem megmondtam?" érzés, de hát mit lehet tenni? 

Ráadásul nem is ez az első ilyen eset az életemben. Valószínűleg meg se tudnám számolni, hányszor történt meg velem az, hogy tukmáltam volna egy szuper könyvet valakire, nem érdekelte, aztán beült a moziba, leült a tévé elé, és csettintésre hirtelen kíváncsi lett. 

Áradozhatnék most arról, hogy milyen szuper, hogy készülnek manapság olyan minőségi adaptációk - most már nem csak mozifilmben, hanem tévésorozatban is -, amik képesek rávenni az embereket az olvasásra. 

De azért ott van ennek a fájdalmasabb oldala is: amikor kiszúrják vele az ember szemét, és nem hajlandó elolvasni, és kell hozzá az adaptáció, hogy egyáltalán nekiálljon. Jobb esetben. 

Mert azt a beszélgetést sem egyszer folytattam le, amikor a végeredmény még csak nem is ez lett. Hanem valami ilyesmi. 

- Nem szeretek olvasni. 

- Na, de... Filmben tetszett! Ugyanaz a sztori könyvben is, csak még jobb. 

- De akkor sem. Olvasni unalmas. 

És akkor ezen a ponton az ember próbálná kézzel-lábbal gesztikulálva, nagy lelkesen elmagyarázni, hogy az olvasás nem az a száraz valami, amit akkor tapasztalt, amikor a suliban idejekorán a kezébe nyomtak olyan kötelezőket, amikkel a világból lehetett volna kikergetni. Már nem számít. Mert ezen a ponton te vagy a ciki könyvmoly, a geek, aki már csak ilyen, rá kell hagyni. 

Mert hát bennük a rossz élmények maradtak meg. Meg az instant fogyasztás - végtére is megnézni 1,5 óra, elolvasni ennek triplája. Azt meg próbálja meg megmagyarázni az ember egy "nem olvasónak", hogy mennyi mindent kihagy, ha megelégszik az általában részletszegényebb 1,5 órával. *sóhaj*

Persze a mérleg ezzel együtt is pozitív, mint a fenti toplista is mutatja. Egy jó film, sőt, már a film híre és előszele sokakat rávesz, hogy olvassanak. Csak kérdés, hogy miért van szükség Hollywoodra és ekkora hátszélre ahhoz, hogy egy könyv, ami a film előtt is ugyanolyan jó volt, megtalálja az olvasóját.

És ezt most annak teljes tudatában kérdezem, hogy én is nagyon gyakran így vagyok. *Mark Watney hevesen bólogat*