Moziztam - 13 okom volt

Az eredeti tervem az volt, hogy minden 13 okom volt részről írok külön-külön, de jelentem, ledaráltam az egészet, és nem tudtam megállni az egyes részek között, hogy véleményezzem őket külön-külön, úgyhogy most utólag írok egyben a benyomásaimról, és egyedül az első rész kap külön értékelést.

Bevallom őszintén, elég nehéz mit mondanom, annyira a hatása alatt vagyok még a sorozatnak, pedig direkt hagytam magamnak egy kis szünetet az utolsó rész után. 

Ahogy már kifejtettem az első résznél írt véleményemnél, a könyvet már régebben olvastam, így nem emlékszem mindenre pontosan, de így is meg tudom mondani, hogy bizonyos dolgokon változtattak, és azt kell mondanom, nagyon jól tették. Nem mondom, hogy ettől a sorozat jobb, mint a könyv, egyszerűen csak sok olyan kérdést megválaszol, amiket a könyv nem feltétlenül. 

Egyrészt a szülők kérdése ilyen. Ahogy már kifejtettem, a YA könyvekben a szülők szerepét hajlamosak elmismásolni, és bizonyos szempontból meg is értem, hogy a Tizenhárom okom volt könyvben miért nem kaptam nagyobb szerepet. A fókusz azon volt, hogy zsigerből átérezzük, mit tehetünk egymással a középiskolában. Egyszerű csínytevésekből, egy jó röhögésből tragédiák születhetnek, ha éppen rosszkor vagy túlságosan élesen találjuk el az áldozatot. Mivel a célközönség YA volt, és erről a korosztályról is szólt a könyv, a leginkább úgy talált be, ha a fókusz nagyrészt rajtuk maradt. Ezzel együtt a könyv olvasása után nyilvánvalóan felmerült a kérdés: hol a fenében voltak a szülők, a tanárok, úgy általánosságban a felnőttek? 

A sorozatban behozzák ezt a szálat, és végig megmarad erősen. Egyik szülő és tanár sem hibátlan, mindannyiuknál láthatjuk, hogy emberek, és nem mindenhatóak. Sőt... hibáznak, nagyon sokszor. Ezzel együtt adnak valamiféle támaszt a sztori mellé, amikor várjuk, és nem marad az az érzése az embernek a sorozat megnézése után, hogy ez mind szép és jó, de olyan nincs, hogy a felnőttek ebből semmit nem vettek észre. Itt észreveszik, még ha nem is feltétlenül értik. Van, akinek nincs ideje vele foglalkozni. Van, akinek túl felszínes a kapcsolata a gyerekével, hogy át tudják beszélni. Van, aki szeretné a szőnyeg alá söpörni, mert egyszerűbb nem tudomásul van. Vagy mondjuk véd valakit vagy valamit. 

Ugyanez a magyarázó jelleg megvan a diákoknál is. Viszonylag nehéz elképzelni azt, hogy ezek a diákok sorban végighallgassák a kazettákat, és... ne tegyenek semmit azon kívül, hogy továbbadják. És egyébként is? Miért hinnék el, hogy tovább kell adniuk?

Nos, itt Tony részéről valóban megvan a személy, aki ezt bebiztosítja. Nincs a kazettákon, de mindenkiben tudatosítja, hogy ő az, akinél ott vannak a másolatok, és megteszi, amit Hannah akart. Mindig ott ólálkodik és figyel. Bevallom, számomra ez elsőre kicsit furcsa volt, emlékszem, a könyvben elég sokáig fúrta az oldalamat, hogy vajon ki lehet az a megbízható személy, és ütős volt, amikor kiderült. És bár ezt hiányoltam kicsit, megértem, miért nem így alakult a sorozatban. Kellett ez a kvázi felső hatalom, hogy a kazetták bejárják az útjukat. 

Másrészt a sorozat ötletét látva annyira elképzelhetetlennek tűnik így utólag, hogy ezek az egyébként egymást ismerő kazettán lévő személyek ne lépjenek kapcsolatba egymással. Hiszen közös érdekük, hogy a kazetták ne kerüljenek nyilvánosságra, és ezt mindenképp meg akarják akadályozni. Logikus, hogy minden szégyenük ellenére szövetségre lépnek, és ez a sorozatban meg is történik. Ez pedig ad egy egészen más dinamikát a sztorinak, mint a könyvben volt. Nem csak Clayt figyelhetjük, ahogy folyamatban végighallgatja a kazettákat, és útközben itt-ott összefut a többiekkel. Itt látjuk, hogy a többiek életére milyen hatással vannak. 

Szerintem érdekes ötlet volt ez a szövetség, és az, hogy mind bizonyos szempontból összefognak Clay ellen.

És mivel minden rész egy-egy kazettával foglalkozott, ráadásul a részek nem is rövidek a maguk 50-55 percükkel, kellett még történés. Önmagában a kazettahallgatás, és a visszaemlékezések nem lettek volna elég dinamikusak, elég "akciódúsak" ahhoz, hogy ilyen hosszan lekössék az embert. De az, hogy egyszerre sok szereplő útját követhetjük, mindenféle rasszból, társadalmi helyzetből, sok mindent teljesen új fénybe helyez. Sok karaktert tovább árnyal, hogy tudjuk, milyen családból jött, még ha nem is feltétlenül magyarázza meg a miérteket. Viszont kicsit "desátánizálja" őket, (Tudom, nincs ilyen szó.) A könyvben nagyon könnyű eljutni addig a pontig, amikor mindenkit gonoszként látsz, még ha végig benne is van az olvasó fejében, hogy ezek hétköznapi tinik. A sorozatban viszont pont azzal, hogy mindenkinek megismerjük a helyzetét és a jelenét, valahogy... emberibbé válnak. Persze, hibákat követtek el, nem is kicsiket, de a legtöbben fizetik is az árát a bűntudatukkal, a fájdalmukkal és... valahogy nem lehet őket nem szánni is. (Egy kivétellel.) Attól, hogy emberiek, az egész történettel sokkal könnyebb azonosulni, és arra gondolni, hogy basszus, bármelyikünk lehetett volna. Egy rossz döntés, ami magával sodor, elég. Különösen érdekesnek találtam Justin szálát egyébként, illetve nagyon tetszett Alex karaktere is. 

Egyébként ha már szóba kerültek a hibák... Hát, ez a sorozat nem finomkodik, egyáltalán nem cenzúrázta a könyvet, sőt! Egész konkrétan volt, ahol felfordult a gyomrom, és elborzadva láttam, mit fogok még látni. Mindezt pedig úgy teszi, hogy egyébként nem feltétlenül mutat sokat, viszont a hangulattal, a vágással tökéletesen érzékeltetik a helyzetek drámaiságát és mocskosságát. 

Visszatérve a szereplőkre... szintén ennek köszönhetően Clay sokkal aktívabb szereplőjévé válik a nagy egésznek. A könyvben elég passzívan hallgatja a kazettákat és követi Hannah utasításait, a sorozatban viszont... nos, tesz dolgokat. Semmiképp sem szeretnék spoilerezni, de nem csak hátradől, és szenved néhány órát. Egyrészt időben is elnyújtja őket (visszautalnék arra, hogy minden kazetta egy rész), másrészt a kezébe veszi a dolgokat, és cselekedni akar. És cselekszik is. 

Másrészt nagyon tetszett, ahogy Clay lelki utazását bemutatták. Ez megvolt a könyvben is, de aztán ott jött a felszabadulás. Ez persze itt is megtörténik, de Clay egyszerűen nem tudja félvállról lenni a felelősségét, nem érzi, hogy fel lehetne menteni. Mert bár nem tett konkrétan semmi rosszat, de valójában nem tett semmit. Clay karakterében az a nagyon izgalmas a sorozatban, hogy nem hibáztatod, mert nincs konkrétan miért. Clay jó gyerek, még ha kicsit bátortalan is a csajozásban. De nem menthető fel teljesen, ugyanis rajta keresztül ismerjük meg az ilyen tragédiák egy fontos szereplőjét: a cselekvés hiányát. A csukott szemmel egymás mellett üldögélés, a hallgatás, a félelem attól, hogy mit szólnak mások... Mind olyan dolgok, amik hozzájárultak Hannah tragédiájához, és minden ilyen tragédiához mindig. Van erre egy jó videó, utólagos engedelmetekkel beillesztem az értékelésbe, érdemes megnézni.

Szintén nagy változás a sorozat vége a regény végével szemben. Már néhány rész után érezni, hogy valószínűleg kicsit továbbmegyünk a sztoriban, mint a könyvben, és ez így is van. Azzal, hogy bevonták a történetbe a felnőtteket is, és azzal, hogy Clayt cselekvővé tették (ami szép ellenpont a Hannah melletti cselekvésmentességéhez egyébként), várható volt, hogy kevésbé lóg majd a levegőben a vége a sztorinak. Ezt egyszerűen nem lehet úgy lezárni, hogy továbbadjuk a kazettákat, és csapó. Megvan persze ennek a befejezésnek az ereje, és ha átbeszélésre olvassák mondjuk egy osztályban a sztorit, akkor kifejezetten érdekes téma, hogy mit gondolnak az egyes olvasók, mi történt ezután. És kicsit meg is hagyták ezt a nyitott véget, ami fokozza az érzéseket, ezzel együtt egy fokkal tovább mentek. Mert Clay helyzete és a többiek helyzete ezen a ponton nem lehet egyszerűen annyi, hogy továbbadják, viszlát. Tetszett, ahogy az egyes szereplők a sorozat végére meghozták a maguk döntéseit. (Nem lövök le poénokat.)

Sok-sok apróság is van, amit ki tudnék emelni. Külön pirospontot érdemel például, hogy Tony melegségét milyen természetesen kezelték. De azt hiszem, itt mégis megállok. A nagy dolgok számítanak, minden mást meg éljen át mindenki maga. Igazi érzelmi hullámvasút ez a sorozat, és kifejezetten jót tett neki, hogy a dolgok nem mindig annyira fehérek és feketék, mint a könyvben. Sok mindent árnyaltak benne. 

Ami biztos: üt mind a kettő. Nem érdemes kihagyni egyiket sem. 

U.i.: Ígértem Facebookon, hogy elárulom, hogy kerültünk bele mi, magyarok a sztoriba említés szintjén. Nos, a Gloomy Sundayt (Szomorú vasárnap) emlegetik, a "magyar öngyilkos dalt". Ha esetleg valaki nem ismeri, keressen rá!