Egy jelenet, ami lehet, hogy rávesz a Shadowhunters megnézésére

Valamiért azt hittem, már írtam nektek egy ilyen bejegyzést, de úgy tűnik, csak Facebook poszt volt. Viszont most újra megnéztem a jelenetet és muszáj kiírnom magamból az érzéseimet egy bejegyzés formájában.

Az évek során egyáltalán nem titkoltam különösebben, nekem óriási csalódás volt a Shadowhunters. Amikor nézni kezdtem, és behozták a mindenféle csernobilos és más nagyon erőltetett, gagyi és nagyon... nos, amerikai dolgokat a sorozatba, hatalmasat csalódtam, így az első évad néhány része után elkaszáltam a szériát. Ennek ellenére nagyjából követtem az eseményeket, így kb. képben voltam a dolgokkal. 

Ráadásul az is igaz, hogy többen mondták: folytassam, a második évadtól már sokkal jobb a sorozat. Maga Cassandra Clare is ezt nyilatkozta. De az az első, emlékeim szerint négy rész akkora trauma volt, hogy nem igazán fontolgattam a folytatást.

Ezzel együtt amikor véget ért a sorozat, kíváncsi lettem, hogyan zárták le - és mivel különösebben nem féltem a spoilerektől, megnéztem az utolsó jelenetet. 

Az a jelenet nagyjából minden - illetve majdnem minden volt, amit a Shadowhunters sorozattól reméltem, még mielőtt nézni kezdtem. 

Azért csak majdnem, mert igazán elégedett akkor lettem volna, ha tényleg hűségesek az alapműhöz, viszont... 

A Marvel Univerzum kapcsán, amit én nagyon szeretek, gyakran beszélek róla, hogy szerintem az az egyik nagy ereje a filmeknek, hogy alapul veszik ugyan a képregényeket, és kellő mennyiségű anyagot meg is tartanak ahhoz, hogy a rajongók ne akadjanak ki, de itt-ott, a megfelelő helyeken belenyúlnak, hogy még azokat is érje meglepetés, akik amúgy ismerik a képregényeket. Tudják, hol és hogyan érdemes változtatni, hogy valami olyan szülessen a végén, amivel tisztelegnek az eredeti előtt, mégis valami teljesen újat alkotnak.

Nos, ezt érzem a Shadowhunters zárójelenetében, amit bevallom, már nagyon-nagyon sokszor megnéztem azóta, és minden ilyen alkalommal egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy még egy esélyt akarjak adni a sorozat megnézésének. 

És hogy mire gondolok? 

Figyelem, spoilerek következnek mind A végzet ereklyéi, mind a Shadowhunters sorozat kapcsán!

A Shadowhunters zárójelenetében a memóriáját elveszített Claryt láthatjuk egy kiállításon, ahol az ő munkáit is kiállították. És ott van Jace, aki egyszerűen képtelen elengedni Claryt, memóriavesztés ide vagy oda, és rúnák segítségével, láthatatlanul továbbra is figyeli, látogatja Claryt.

Csakhogy Clary meglátja, és ott egy emlékmorzsa.

Íme a jelenet: 

Egyrészt muszáj kiemelnem, hogy ha valami szinte tökéletes volt a Shadowhunters sorozatban, az a soundtrack. Ruelle dalai tökéletesen passzoltak a sorozat hangulatához és az egyes jelenetekhez, nem egy olyan dal szólt a sorozatban, amit azóta is visszahallgatok - sokszor. Ez alatt a jelenet alatt is tökéletes a zene - mind hangulatában, mind szövegében. 

Na de vissza az MCU dologhoz! Hogy jön ez ide?

A Shadowhunters lezárásával átemeltek egy fontos elemet az eredeti A végzet ereklyéi szériából. Egy olyan történetszálat, ami rendkívül érzelmes, számomra talán az egyik legérzelmesebb rész a könyvsorozatból - a memóriavesztés. Az, ahogyan Simon elveszítette a könyvekben az emlékeit az Árnyvilágról, összetörte a szívemet. De azután ahogyan kiderült - a The Mortal Instruments elnevezésű bandának köszönhetően -, hogy valami emlék mégis van ott, valami olyan katartikus, szívettépő, gyönyörű, reményt nyújtó rész volt a könyvekben, amire szerintem életem végéig emlékezni fogok. Hosszú percekig zokogtam, hajnali 3-kor - igen, még erre is emlékszem. 

Fogták ezt a rajongók számára rettentő emlékezetes részletet és átültették a sorozatba - de csavartak rajta egyet, amire nyilvánvalóan a korábbi történéseknek köszönhetően is szükség volt. 

Ráadásul így ezt a nagy pillanatot átadták a főszereplő párosnak. Nem Simon találkozik újra az Árnyvadász bandával, hanem Clary találkozik újra Jace-szel, ami talán még jobb is, a főszereplők összetartozásának, eleve elrendeltségének, sorsszerűségének szempontjából. (A főszereplők kapcsán muszáj megemlítenem, hogy a Claryt alakító színésznő szerintem ebben a jelenetben nagyon ügyes, Jace pedig... nos, jónak nem jó, de legalább valamennyire próbálkozik.)

Jó érzékkel találtak rá egy másik párhuzamra is - ez a második első találkozás a "You can see me?" kérdéssel tökéletesen rímel Clary és Jace tényleges sorozatbéli első találkozására. Így azok a rajongók, akik követték a sorozatot és ismerik a könyveket is, kettős nosztalgiát érezhetnek: a történetszál felidézi azt az érzést, amit a könyvek váltottak ki az olvasókból, a "You can see me?" párhuzam pedig a sorozatnézős nosztalgiát hívja elő. Ráadásul ahogy Clary és Jace életében az az első "You can see me?" kérdés egy új kezdetet hordozott, ez is egy új kezdetetet hordoz.

(Az már csak hab a tortán, hogy ha másként is, szintén nagy szerepe van a művészetnek az emlékek előhívásában itt is - a könyvben Simon zenélése [meg az állandó bandanévkeresése] mutat rá végül arra, hogy vannak még emlékek, itt pedig Clary festményeiben köszönnek vissza az eltemetett emlékek, és persze a nyitáshoz a kiállításán át vezet az út. Apróság, de a művészet erejéről, a lélekkel való kapcsolatáról, valami magasztosabbról azért sokat mond ez az apróság is.)

Az egészben ráadásul hagytak valamiféle misztikusságot. Láttam a vélemények között, hogy sokan kifogásolják, nem egyértelműbb a jelenet. Nem derül ki teljes egészében, hogy most akkor mire emlékszik Clary, és hogy hogyan tovább. 

Nekem viszont ez kifejezetten tetszik, mert hagy valamiféle bizsergető bizonytalanságot, ami rögtön továbbgondolásra késztet - te magad tudod kitalálni a te verziódat arról, mit tud Clary és mi lesz velük ezután. 

Annyi megerősítést viszont ad, hogy érezd: Clary és Jace valamilyen formában biztosan megkapják a boldog lezárásukat. 

Ott vannak a cinkos mosolyok, és persze itt érdemes figyelni a zenére:

Out of the shadows

And into the light

Bringing the unknown

This is where we come alive

Azaz ki az árnyékok közül a fényre (visszajönnek Clary emlékei), az ismeretlenbe (Clary számára egy új világba, az Árnyvadászok világába), ez az, ahol életre kelünk (ez utalhat valamiféle feltámadásra, Clary visszatalálására önmagához, és persze szimplán Jace és Clary szerelmére is).

Persze ha az egész dalszöveget vizsgáljuk, ez még talán ennél is nyilvánvalóbb: 

Follow me into the sun

There's no end 'cause

This is where we come alive

Azaz kövess a napba, nincs vége, mert ez az, ahol életre kelünk - ennél egyértelműbben dalszöveggel nemigen lehetne elmondani, hogy a kapcsolatuknak nincs még vége, és Jace visszavezeti Claryt az Árnyvadászok világába és jön a boldog lezárás.

(Annál "clarysebb-jace-esebb" kép pedig nem nagyon van, mint amikor távolodik a kamera, és felülről csak egy vörös loboncot meg egy szőke fejbúbot látunk. 💓)

Azt is érdemes a lezárás kapcsán megemlíteni, hogy ha valaki ismeri a sorozat körülményeit, annak még ennél is többet mondhat ez a kissé nyitva hagyott lezárás. Egyrészt kicsit rímel arra is, milyen hirtelen alakult úgy, hogy nem lesz több évad, és milyen hirtelen kellett valami gyors lezárást rittyenteni - derült égből villámcsapás jött, és derült égből villámcsapás érzéssel ér is véget. Plusz azért én kicsit azt is érzem benne, hogy kellően nyitva hagyták a sorozat lezárását ahhoz, hogy ha esetleg a rajongói kampány mégis sikerrel járna, bőségesen tudják folytatni, de mégis kerek legyen, ha mégsem.

Ezek az érzések, gondolatok kavarognak bennem, akárhányszor megnézem ezt a két perces videót. És ennek a fajta katarzisnak az újbóli átélése az, ami mindig arra csábít, adjak egy második esélyt is a Shadowhunters-nek.