Így mesél Cassandra Clare az Árnyvadász világ ihletéről

Néhány évvel ezelőtt megjelent egy kiegészítő kötet az Árnyvadász világhoz, a Shadowhunters and Downworlders. A könyv érdekessége, hogy nem történeteket olvashatunk benne és nem is Cassandra Clare-től. Ez egy esszégyűjtemény, amiben ismert szerzők - Holly Black, Michelle Hodkin, Kami Garcia, Sarah Rees Brennan, Kendare Blake, Robin Wasserman, Rachel Caine, Scott Tracey, Kate Milford, Sarah Ryan, Kelly Link, Sarah Cross, Gwenda Bond és Diane Peterfreund - körüljárnak mindenféle érdekes témát az Árnyvadász világgal kapcsolatban. Szó van benne például a legjobb barátokról, akik valahogy soha nem kapják meg a lányt. A vérfertőzés kérdéséről, a rúnákról, arról, milyen fontos Alec és Magnus kapcsolata vagy éppen a főgonoszokról. (Sok más téma mellett.)




A kötetet tehát nem Cassandra Clare írta, ő maga "csak" szerkesztette, illetve írt egy bevezetőt a kötethez. Ebben a bevezetőben pedig arról mesél, mi ihlette az Árnyvadász világot, és hogyan vált a világ azzá, amit úgy szeretünk. 

Íme:

Van egy kérdés, amit minden író intim közelségből ismer és amit rettegünk megválaszolni. Honnan jött az ötlet a könyveidhez?

Nem azért, mert ez egy rossz kérdés. Teljesen jogos megkérdezni, és nem mintha nem értenénk, miért kérdezik ezt tőlünk – természetesen az emberek kíváncsiak az ötlet kibontakozásával kapcsolatban! De az az igazság, hogy nagyon ritka, hogy bármelyik könyv vagy könyvsorozat egyetlen egyszerű ötletből fejlődjön ki. Általában úgy nő, ahogyan a leguruló kő összegyűjti a mohát vagy ahogyan egy kis kosz t egy osztrigában körülveszik a rétegek, mígnem gyöngy lesz belőle. Egy ötlet csírájával kezdődik, egy képpel vagy egy koncepcióval, és aztán onnan nő, ahogyan az író szereplőket ad hozzá, dolgokat, amiket szeretnek, a vonzerejük és érdeklődésük darabkáit, amíg világot nem teremtenek.

Annyiszor elmondtam már, hogy „honnan jött a Csontváros , az első Árnyvadász könyv ötlete”, hogy néha már aggódom, megtanultam az egész történetet, és elfelejtettem a tapasztalatot. Így amikor leültem, hogy megírjam ezt, megpróbáltam annyira visszavinni magam abba a pillanatba, amikor először éreztem valami csiklandozást, ami később az Árnyvadász világgá vált, amennyire lehetséges.

Nem régen költöztem Los Angelesből New Yorkba, és teljesen beleszerettem a városba. A történelmébe, az energiájába, a nappali és éjjeli életébe. Az első szobatársam művész volt, hatalmas szerelemmel a mangák és animék iránt. Bemutatta nekem egy másik művész barátnőjét, Valerie-t, aki tetoválóként dolgozott. Egy nap Valerie elvitt a tetoválószalonba, hogy megmutassa nekem a munkáiból összeállított könyvet. Rengeteg különböző vastagságú, sötét minta volt fekete tintából, amelyekről azt mondta, az ősi rúnákon alapulnak.

A rúnák valójában nem többek, mint ősi betűk átiratai. A legrégebbieket a Skandináv törvényben, a Codex Runicusban találni, ezt teljesen rúnákból írták. Nincsen mágikus erejük, de van bennük valami egészen varázslatos. Úgy néznek ki, mint az olyan betűk, amelyek csak a mi elképzelésünk határán léteznek: elég ismerősek ahhoz, hogy betűk legyenek, de elég ismeretlen ahhoz, hogy misztikusnak tűnjenek.

Mindig úgy éreztem, hogy a tetoválások és más testfestések mágikusak – talán azért is, mert nekem nincs egy sem! A történelem során a tetoválásokat arra használják, hogy megmutassák a státuszt, a szépséget, hogy megemlékezzenek a halottakról, hogy megjelöljék a számkivetetteket és – az én szándékaimnak leghasznosabb – hogy megvédjék a harcosaikat és erőhöz juttassa őket a csatában. Ahogy ott álltam Valerie rúnás tetoválásainak designjait nézegetve, azt gondoltam: Mi van, ha van egy olyan emberi faj, akiknek a tetoválások azonnal működnek mágikus úton? És mi van, ha ezek a tetoválások rúnák?

Ez volt az első alkalom, hogy azokra a lényekre gondoltam, akik később az Árnyvadászokká váltak. A következő hónapok során a szereplők is megszülettek: Volt egy lány és egy fiú, akiket a szörnyű sors elválasztott, és egy legjobb barát, egy keményen partizó boszorkánymester; voltak vámpírok és vérfarkasok, és volt egy fanatikus gonosz, aki meg akarta tisztítani a világot. És voltak angyalok, démonok és más mágikus teremtmények.

Mindig viták folytak a tudósok között, hogy a folklór hogyan válik el a mitológiától. Én mindig azzal a meghatározással értettem egyet, ami szerint a folklór inkább az emberi lényekről és mágikus teremtményekről (tündérekről, szellemekről, manókról) szólnak, akik köztünk élnek, kapcsolatba lépnek velünk és megosztják velünk az életüket. Ezzel szemben a mítoszok olyan lényekről szólnak, akik távol állnak az emberségtől, gyakran akár istenek: Lucifer bukásának története egy mítosz, ahogyan az a mese is, ahogyan Zeusz a küklopszoktól kapta a villámát. Az 1980-as évek urban fantasyjein nőttem fel, amelyekben keveredtek a folklorisztikus lények, mint a vámpírok és a tündérek a mindennapi városi életet élő a hétköznapi emberekkel. Mindig is vonzott a folklór, de ugyanannyira szerettem a mítoszokat is, és ahogyan az Árnyvadászok világa megszületett, tudtam, hogy amit akarok, az tulajdonképpen az, hogy létrehozzak egy híbrid mitológiai/folklorisztikus világot, ahol a természetfeletti lények létezése az angyalok és démonok létezésével van megmagyarázva, a Mennyel és a Pokollal. Így az Árnyvadászokat (akiket Nephilimeknek is hívnak, a bibliai Nephilimek történetén alapulva, akik óriások az „emberek között”) egy angyal teremtette. A tündérek a démonok és az angyalok leszármazottai; a boszorkánymesterek a démonok és emberek leszármazottai. A mi világunk folklórból ismert meséi a vámpírokról, vérfarkasokról, tündérekről és boszorkányokról mind igazak voltak ebben a világban is – de csak a Nephilimek ismerték az igazi származásukat, azt, hogy az angyaloktól és démonoktól erednek.

Ezt mind kidolgozni nagyon szórakoztató volt, de sajnos ez csak egy világ, még nincs történet. A történet, ahogy azt Arisztotelész mondta egyszer, a szereplők tettei által vezérelt. Nincsenek emberek, nincs történet. Én az emberekre építettem a világom: Tudtam, hogy azt akarom, hogy a történet középpontjában egy erős, kemény lány álljon, aki néha meggondolatlan és aki nagy szíve van. Így született meg Clary. Akartam egy legjobb barátot, aki mindig ott van neki, mivel a nagy barátságok romantikája mindig vonzott. Így jött Simon. És mindig szerettem a szőke hajú zsiványokat harapós humorérzékkel, akik ezt a humort mindig védekezésként használják - és így ott volt Jace. Bátor Isabelle, a komoly Alec, a fanatikus és megtévedt Valentine, a támogató Luke, a bölcs és vad Magnus, mind fokozatosan jöttek, és jött velük együtt a köztük lévő kapcsolat is, ahogyan fejlődtek.

Az egyik legnagyobb kihívás, amikor könyvet írsz, aminek a világa legendákra alapszik és visszautal különböző mítoszokra, az az érzelmi súly – nem ok nélkül lett Valentine vezetékneve Morgenstern, ami esthajnalcsillagot jelent. Az ő kegyvesztettsége Luciferét tükrözi. Mindig az volt a célom, hogy Clary történetén keresztül egy klasszikus hős útját mutassam meg, amiben a hőst hívják a kalandok. (A Wikipédiáról egy leírás a monomítoszról: „A hős egy normális egy mondén szituációjában kezd, aztán néhány megszervezett információ az ismeretlenbe hívja.” Igazából, a varázslattal nem bíró embereket az Árnyvadász világban mondénoknak hívják, ezt az egyik videójátékos ismerősömtől kölcsönöztem, aki mindenkit mondénnak hív, aki nem játszik Dungeons and Dragons-t.) A hőst szembenéz az apjával, meghal és újjászületik vagy legalábbis átalakul, véghez viszi a végső célját – kivéve, ha a történet tragikus. Clary kalandba hívása az, amikor hazamegy, hogy egy szörnyet találjon az otthonában, és harcolnia kell a túlélésért.

A monomítoszok csontváza tartja magát, mert az ilyen történetek beindítják az agyunk egy részét, ami a legendákhoz vezet. És végtelen lehetőség van, hogy húst pakoljunk erre a csontvázra. Ahogyan minden embernek hasonló csontváza van, de kívülről mégis teljesen máshogy néznek ki, úgy a monomítoszok is vázat jelentenek történetekhez, amelyek, amikor elkészülnek, nem is lehetnének különbözőbbek. Csak két célom volt, amikor úgy döntöttem, monomítoszt írok: hogy ne legyen szörnyű (ujjak keresztbe!), és hogy egy női hősnő köré épüljön, férfi hős helyett.

A hősök karakterisztikája – a meggondolatlanság, a bátorság, az adott ügyért való kiállás, az önfeláldozás iránti hajlandóság, az elővigyázatlanság – gyakran olyan tulajdonságok, amelyeket a fiúkkal kötünk össze. Nagyon szórakoztató volt ezeket egy lányra ruházni. Clary először ugrik, aztán kérdez; Jace, aki a másodlagos hős, gyakran óvatosabb. És amikor Jace az, aki tervez, tudod, hogy bajban vagy; ez, remélhetőleg, része annak, amiért szórakoztató a történet. 

És a szórakoztatás az, amire ezek a könyvek vannak, az utóbbi hét évre, amióta a Csontváros megjelent és amire a következő nyolc Árnyvadász könyv megjelenik. Óriási adag szórakoztatásra. Habár azóta több világot kitaláltam, az Árnyvadászok világa mindig nagyon kedves lesz számomra, mert az volt az első. Majdnem tíz éve volt, hogy ott álltam abban a tetoválószalonban East Village-ben, és varázslatos harcosokra gondoltam. Ez a néhány intelligens, átgondolt esszé visszahozta azt a pillanatot és azt az élvezetet, amivel ennek a világnak a megteremtése járt. Remélem, úgy élvezitek majd őket, mint ahogyan én.
Így mesél Cassandra Clare az Árnyvadász világ ihletéről Így mesél Cassandra Clare az Árnyvadász világ ihletéről Reviewed by Deszy on 7/30/2017 Rating: 5

Nincsenek megjegyzések:

.

Üzemeltető: Blogger.