Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

A napszemű Pippa Kenn

Véleményem szerint egy olyan történetről véleményt alkotni, akinek az íróját ismered, mindig nehezebb. A dolgot viszont lényegesen megkönnyíti, ha tetszett a történet. És én most így vagyok Kemese Fanni regényével, bár nem is nagyon számítottam másra.

Fannit valószínűleg nagyon sokan ismeritek a YA könyvekkel foglalkozó blogjáról. Ha esetleg mégsem, tessék oda is benézni! :) Én is ennek a blognak köszönhetően találkoztam vele még idén nyáron, több blogger társaságában. Tegnap pedig a könyvbemutatóján volt szerencsém megint találkozni vele.

De akkor vissza a könyvre, hiszen végül is erről szól ez a poszt.

Az A napszemű Pippa Kenn egy poszt-apokaliptikus világban játszódó történet. A Földön végigsöpört egy szintetikus vírus, aminek következtében a fertőzöttek úgynevezett sápadtakká váltak, afféle ösztönlényekké, akik nem beszélnek, viszont ha embert látnak, bedühödnek és rögtön megölik.
Ebben a világban cseperedett fel Pippa Kenn, aki egész életében nem ismert senki mást édesapján kívül. Amikor a tizenkettedik születésnapján őt is elveszíti, teljesen egyedül marad. Magányos szigetté változik számára a biztonságot nyújtó erődház, magánya elől egyedül a régi korból megmaradt könyvekbe, magazinokba menekülhet. Pippa még öt évvel később sem tudja, hogy rajta kívül létezik-e még egyáltalán élő ember a világon, vagy tényleg teljesen egyedül maradt.
Tizenhetedik születésnapjának éjszakáján azonban váratlan dolog történik: megjelenik a háza előtt egy másik ember. Egy fiú, Ruben.
Pippát mindig arra tanították, hogy tartsa magát távol az idegenektől. De hogyan is állhatna ellen a csábításnak, amikor azt hitte, már soha életében nem lát másik embert?
Ruben menekül, a sápadtak hatalmas hordája már közeledik. Egy kolóniáról mesél a mérgező Vörös erdő másik oldalán, ahol állítólag élnek még emberek. Pippának döntenie kell: a fiúval tart az ismeretlenbe vagy az egyetlen helyen marad, ami addig biztonságot nyújtott.

Igyekszem spoilermentes maradni amennyire lehet, de egy-két kisebb dolgot nem tudok elkerülni.

A történet prológusában Pippa még csak tizenkét éves, megtudjuk, hogyan is kezdődött magányos élete, mindezt az édesapja szemszögéből. Már ez is nagyon tetszett, de a kedvenc részem az a naplóbejegyzés, ami ezután következett. Victor Kenn, Pippa egyik őse már sejtette, hogy előbb-utóbb valaki magára marad a világban. Ez a naplóbejegyzés szerintem egyszerűen gyönyörű lett. A kedvenc idézetem: „Ha egy napon tényleg egyedül maradsz, te, utolsó ember, tudnod kell: mindannyian megbocsátjuk, ha a halált választod.”

Hamar kiderül azonban, hogy Pippa nincs egyedül. Ruben, ez a távolról érkezett fiú, az egész életét felforgatja. Nagyon érdekes nézni, ahogyan a két meggyötört, magányos szereplő szép lassan egymásra talál. Egymás támaszaivá válnak a küzdelemben a világ ellen.

Ami nagyon érdekes volt számomra, az a rengeteg szemszög. A történet prológusa, ahogy már írtam, Paul Kenn, Pippa édesapjának szemszögéből játszódik. Aztán ezután a regény nagy része felváltva Pippa és Ruben szemszög, de más szereplők történetébe is bepillantást nyerünk. Van itt Victor Kenn szemszög, Peter Kenn szemszög, egy fejezet pedig még Ruben testvére, Gage szemszögéből is. És ez egyáltalán nem volt zavaró. Sőt... Nagyon tetszett, ahogy bepillantást nyerhettünk a múltba, és szép lassan egyre több dolgot tudhattunk meg arról, hogyan is lett ilyen mérgezett a világ.

Nem bírom ki, hogy ne írjak a génmanipulációról. Nagyon tetszik, ahogy az egész kísérletezgetésnek megismerjük mindkét oldalát. Látjuk azt is, milyen pozitív eredményekkel járhat (pl. Pippa szeme), és azt is, hogy egy balul sikerült kísérlet hihetetlen pusztulást hozhat magával. Az egész génmanipuláció dolog nagyon is aktuális kérdés. És bizony vitás kérdés. Mert nem fekete vagy fehér. Tetszett, hogy ez a könyvben is megjelenik, bár azért érezni, hogy merre hajlik inkább a mérleg. (És ha már itt tartunk, nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg. Imádtam a szappanfát! Vagy bokrot. Nem emlékszem, melyiknek volt írva, de az ötlet a lényeg.)

Alapvetően tetszett az egész világ felépítése. Nincs túlbonyolítva, de érezni, hogy van mögötte munka. Az is tetszett, hogy a sápadtakat sem kezelik végig úgy, mint érzéketlen lényeket, hanem igenis eszükbe jut, hogy egyszer ők is csak emberek voltak. Különösen imádtam Pénteket, a sápadtot, aki a csillagokat bámulta.

És ha már Péntek. Az a rengeteg utalás mindenféle világirodalmi történetre a Piroskától kezdve az Az öreg halász és a tengerig! (Különösen imádtam a Hófehérke dolgot! :D) És a legszebb az volt benne, hogy egyiket sem éreztem erőltetettnek. Jól megválasztott jelenetekben kerültek elő, és helyénvalónak éreztem, hogy Pippa ennyire ismeri őket, és ennyire a mindennapjaiba tartozik, hogy mindent könyvekhez köt. Mert gyakorlatilag magányosan fejlődött nővé! Öt évet töltött egyedül, és számára igenis ezek a történetek jelentették az ismerősöket. Ezt ismeri, ezekre a dolgokra tud hivatkozni. És nagyon tetszett az is, hogy ezeknek a történeteknek a megemlítése amellett, hogy Pippa magányának bizonyítéka, jól szemlélteti a rég és jelen közötti különbségeket. Azt, hogy Pippa csak könyvekből ismeri például azt, hogy mi az a randi.

A történetben végig megvan a feszültség, vannak megválaszolatlan kérdések, akciójelenetek. De közben a hangsúly mégis az érzelmeken és a szereplőkön van, és én pont ezt szerettem benne. Az ilyen történetekben sokszor előfordul, hogy annyira nyomasztóvá válik az egész, hogy már szinte fizikai fájdalmat okoz az olvasása. Érzi az ember, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a depresszióban. Na, ez szerintem nem ilyen történet. Természetesen vannak benne szomorúbb, elgondolkodtatóbb részek, egy-kettőnél nagyon el is szomorodtam, de mindig van valami, ami a kellő időpontban enyhíti ezt az érzést és felszabadít kicsit.

Nem bírok elmenni a leírások mellett sem. A helyszíneket tényleg szinte láttam magam előtt. Az erődházat, a Vörös erdőt, csak hogy két ellentétes érzést nyújtó helyszínt, a biztonság és a veszély helyszínét említsem.

És gyengéim a nevek, két dolgot szintén nem bírok szó nélkül hagyni. Beletelt egy-két órába, mire leesett, de Peter és Paul Kenn? Péter és Pál! :D És Pippa nevével kapcsolatban nagyon tetszett az a rész, ahol az apja Pipacsnak becézte. Nagyon aranyos volt.

Na, hogy összegezzem a dolgot, nekem nagyon tetszett. (Elolvastam kevesebb, mint egy nap alatt, ez is sokat elmond.) Konkrétan ha nem tudtam volna, hogy nem így van, simán elhittem volna, hogy egy külföldi bestseller fordítását tartom a kezemben. Fanninak csak gratulálni tudok hozzá! És tényleg alig várom a folytatást. :) (És a könyvbemutató után a címére is nagyon kíváncsi vagyok, mert Fanni elárulta, hogy az a koncepció a trilógia részeinél, hogy a cím valamilyen tulajdonság és név. :D)

Nehogy elfelejtsétek lájkolni Fanni Facebook oldalát és benézni az írással foglalkozó blogjára is! És Pinterest is van ám!

És részleteket is olvashattok:
Prológus
1. fejezet

Rendeld meg a képre kattintva!