Ryan Loveless: Ethan és Carter

Ethan és Carter - Vélemény



A történet két főhőse - milyen meglepő - Ethan és Carter, két felnőtt férfi, akik más-más okból, de küzdenek az élettel. Carter 24 éves és Tourette-szindrómás. Betegségének köszönhetően nem bírja elviselni a nagyvárost, ezért elköltözik Los Angelesből, egy igazi amerikai kisvárosba, Santa Josephinába. (Remélem, jól emlékszem a városka nevére.) Ethan, aki Carter szomszédságában lakik a családjával - a szüleivel, és 15 éves öccsével, Elliottal - 28 éves és agykárosult. Sok évvel ezelőtt egy balesetben megsérült, és soha nem lett már a régi önmaga. Sok szempontból felnőtt férfi, sok szempontból azonban olyan, mint egy ártatlan kisgyerek. Betegségükön kívül még valamiben hasonlítanak egymásra: mindketten melegek. A történet az ő egymásra találásukról és arról szól, hogyan is próbálnak meg teljes életet élni. 

Sokat gondolkoztam rajta, amikor befejeztem a könyvet - hullafáradtan estem haza a Könyvfesztiválról, de annyira jó volt a könyv, hogy nem feküdtem le, amíg be nem fejeztem -, hogy milyen szóval is tudnám elmondani, milyen volt számomra ez a könyv. Elsőre a kedves ugrott be. Aztán a különleges. 

Ez a könyv melegekről szól, de nem a melegségről szól. Ezt fontosnak tartom leszögezni, mert amint az ember meglátja, hogy melegek, rögtön arra gondol, hogy majd ez lesz a központi kérdés. Nos, nem, ebben a könyvben ezt egy-két apróbb említéstől eltekintve teljesen természetes dologként kezelik. Melegek, pont. (Persze azért a történet egy bizonyos pontján felbukkan a meleggyűlölet, de tényleg nem ez áll a középpontban.) A történetben ehelyett a hangsúly a két szereplő betegségén van: azon, hogyan küzd meg két fiatal férfi a Tourette-szindrómával és azzal, hogy Ethan agykárosult. 

Amikor ilyen betegségekről szóló könyvek kerülnek szóba, az ember hajlamos rögtön arra gondolni, hogy valami mélyenszántó, kemény, szomorú, nyomasztó történet következik. Na, ez nem az a történet. Az Ethan és Carterben ezekről a dolgokról valami olyan természetességgel írnak - nem ok nélkül, de erről később -, hogy az megdöbbentő. Nem azon van a hangsúly, hogy az olvasó sajnálja őket, hanem azon, hogy meglássa, hogy a betegségük ellenére ők is emberek, ők is teljes életet élnek, amennyire lehet. És ennek a könyvnek szerintem ez az egyik csodája. Lehet, hogy Ethan és Carter betegek és melegek, de ettől még nem kell sajnálni őket, hanem el kell fogadni őket olyannak, amilyenek. (A szivárvány minden színében. :P) 

Ez egyébként nem véletlen, Ryan Loveless, aki a könyvet írta, maga is Tourette-szindrómás. Ki más is tudná emberibben elmesélni egy ilyen betegséggel élő ember történetét, mint aki maga is átélte? 

És ha már itt tartunk, szeretném elmondani, hogy rengeteget tanultam ebből a könyvből. Őszintén bevallom, csak nagyon halvány elképzelésem volt arról, mi is a Tourette-szindróma. A filmekben általában ezt az ok nélkül káromkodás dolgot ábrázolják - egy másodperc gondolkozási idővel gyakorlatilag legalább 5 olyan filmet tudnék mondani, amiben ez van -, de ez elég félrevezető. Ez csak kis része a dolognak, és nem is mindenkinél jelentkezik. Carternél például nem. 

Az agykárosodásról már kicsit többet tudtam, már csak saját tapasztalatból is. Az ismerősi körömben van valaki, aki pontosan ezzel küzd - illetve nem küzd -, bár nála ezek a tünetek kevésbé súlyosak, mivel kisebb trauma érte. (Konkrétan a fejére esett egy hatalmas koffer a vonaton. Szóval tessék velük vigyázni, mert komoly gondokat okozhatnak.) De sok tünet, ami Ethannél, nála is megfigyelhető: konkrétan egy tündér, mindenkivel nagyon közvetlen és kedves, rendkívül jóindulatú és igen, sok szempontból nagyon naiv és ártatlan is. 

Ami még nagyon tetszett, hogy a könyvben láthattuk azt is, hogy a környezetükben élő emberek hogyan dolgozzák fel a betegségüket. Ezt főleg Ethannél láttuk, Elliot története kifejezetten érdekes és szívbemarkoló volt. Ahogyan egyik pillanatban a háta közepére kívánja az öccsét, a következőben pedig már foggal-körömmel védelmezi... Mert igen, ezekkel a betegségekkel nem csak a betegek küzdenek, hanem a családjaik is. Őket is megviseli, ha máshogy nem is, fejben, és ez különösen igaz, amennyiben egy gyerekről van szó. Az ilyen komoly betegségek - és itt most nem csak erről a kettőről beszélek, amelyek a könyvben szerepelnek - az egész család életét alapjaiban megváltoztatják, és minden családtagban nyomot hagynak. Az én édesapám is beteg volt, amióta eszemet tudom, küzdöttünk valami betegségével, és ahogyan erre az egész helyzetre Elliot a könyvben reagál, nagyon is valódi. Mert amíg az ember nem kerül ilyen helyzetbe, könnyű azt mondani, hogy őt soha nem akasztaná ki egy-egy helyzetben a családtag betegsége, de ez bizony nincs így. Emberek vagyunk, és igen, néha lehet, hogy minden kicsit sok lesz. Nem azért, mert nem szereted az illetőt, egyszerűen csak... sok lesz. Ettől még nem leszel gonosz, csak esendő és emberi. Szóval nekem nagyon tetszett Elliot figurája is, és azért volt muszáj róla kicsit hosszabban írnom, mert sok külföldi oldalon olvastam róla negatív véleményeket, és szinte biztos vagyok benne, hogy olyanok írták, akiknek nem kellett tiniként hasonló dolgokkal szembenéznie.

És ha már a családtagoknál tartunk, el kell mondanom, hogy imádtam Ethan szüleit, sok szempontból példaértékű, amit csinálnak, és ahogyan kezelik a fiuk betegségét. 

Ennyit a történetről, és arról, hogy miért imádtam. Ennél kicsit technikaibb dolgok.

Nagyon tetszett, hogy a történet két szálon fut, és Ethan és Carter szemszögét tökéletesen el lehetett különíteni. Egy percig sem volt kérdés számomra, hogy most kinek a szemén keresztül követjük az eseményeket, az író tökéletesen megmutatta a két szereplő közötti különbséget ebben is.

Ami a 18-as karikát illeti... Vegyétek komolyan! De tényleg. Lehet, hogy nem a meleg dolog áll a középpontban, de igen, van benne szex. Nem is kevés, és igen, elég részletekbe menően leírja az író. Szóval ha valaki nem szeretne ilyesmiről olvasni, akkor előre szóltam!

Nem tudom, mit mondhatnék még, rengeteg gondolat kavarog a fejemben, de szerintem ennyi mindenkinek elég lesz belőle. :) Olvassátok el! Én rettenetesen örülök, hogy ez a könyv a polcomon lehet, és biztos vagyok benne, hogy a nyitottabb gondolkodású ismerőseimet rá fogom beszélni.

Rendeld meg a képre kattintva!