Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár

A blogturnéról

November 8-a és 11-e között négynapos blogturnéra indul a Blogturné Klub. Ezúttal a Majd újra lesz nyár című Meg Rosoff regényről olvashatjátok a véleményünket, és érdekességeket tudhattok meg a könyvről és a nem rég moziba került filmről. Természetesen a nyereményjáték sem marad el, az Európa kiadónak hála. Nehogy lemaradjatok!

A könyvről

Fülszöveg:

Daisyt, míg apja rémes, új felesége gyereket vár, lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik cigiznek, autót vezetnek, és egyáltalán: olyan szabadok, mint bármelyik felnőtt. Daisyt elvarázsolja a szabad élet, na meg az unokatestvére, Edmond. Főleg az után, hogy felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború. A háború, amelynek méreteit és súlyát képtelenek felfogni egészen addig, amíg be nem kopogtat hozzájuk egy rokonszenvesnek távolról sem nevezhető alak személyében…

Véleményem:

A fülszöveg már elárulja, hogy egy háború idején játszódik a történet, egészen pontosan a harmadik világháború kirobbanását követhetjük végig. Mielőtt bármit is mondanék, képtelen vagyok elmenni egy téma mellett, mert ennek fényében fogom tudni elmondani, hogy én miért imádtam ezt a könyvet.

Furcsa generáció a miénk, és meglehetősen ellentmondásos. Úgy nőttünk fel, hogy a nagyszüleink történeteit hallgattuk arról, milyen volt a háború. Hogy milyen, amikor jegyre adják az alapvető élelmiszereket, milyen, amikor az ember szerettei ki tudja hol éppen az életükért és a hazájukért küzdenek. Mindennek ellenére elképzelésünk sincs, milyen, amikor mindez nem csak egy történet. Milyen, amikor nincs az, hogy leugrik az ember a plázába és mindent megtalál egy helyen, amit csak akar.

Aztán ott a másik dolog. Életünk meglehetősen nagy részét tanulással töltjük. Probléma nélkül internetezünk, prezentációkat állítunk össze, html kódokkal szórakozunk, kvantumfizikáról tanulunk, kétismeretlenes egyenleteket oldunk meg. Ha viszont kitennének minket a semmi közepén, rövid úton feldobnánk a talpunkat, mert olyan messzire kerültünk a természettől, hogy képtelenek lennénk gondoskodni az alapvető dolgokról. Tulajdonképpen erős a gyanúm, hogy a legtöbben még akkor sem tudnánk mit kezdeni, ha egy jól felszerelt farmon tennének ki minket, ahol van áram, folyóvíz és fűtés, hát még ha a háború idején még ezek sem lennének!

Mindeközben hatalmas divatja van a disztópiáknak, ahol például Katniss-szel együtt barangolunk és vadászunk az erdőben és amolyan MacGyver módon elboldogulunk bárhol.

De a disztópiák, akármilyen szórakoztatóak, mindig távolinak tűnnek, túlságosan is sarkítottnak. Izgulunk Trisszel, de nehezen tudjuk elképzelni, hogy egy ilyen társadalomban éljünk, ahogy az sem tűnik valószínűnek, hogy oltást kapunk a szeretet ellen vagy éppen minden évben fel kell áldoznunk huszonhárom gyereket egy elnyomó központ szórakoztatására.

Pedig a borzalom nagyon is emberi dolog, és ezt semmi sem mutatja meg jobban, mint amikor egy olyan környezetben találkozunk vele, ami tulajdonképpen a miénk. Daisy tipikus nagyvárosi csaj. Plázában szerzi be a kaját, természetesnek veszi a telefont és a számítógépet, és fogalma sincs, mit kellene kezdenie, ha elé tesznek egy tehenet, hogy fejje meg. Hétköznapi problémákkal küzd: elvált és újranősülő apjával és a súlygondokkal. (Erről később még ejtek szót.) De pont ezért tudunk azonosulni azzal, hogy milyen váratlanul éri az, amikor a nyakába szakad a harmadik világháború. Hogyan él túl az ember lánya, amikor fogalma sincs, hogyan kell?

Rengeteg háborús történet van, de ami nekem ebben kifejezetten tetszett, hogy nem a tűzvonalból követjük az eseményeket, hanem egy tizenéves szemén keresztül, aki minden szempontból csak elszenvedője a történetnek. Egy háború esetén mindig hallunk háborús hősökről, de valahogy hajlamosak vagyunk elfeledkezni a civilekről, hogy milyen volt az ő életük. Daisy történetében viszont pont azt tudjuk meg, hogy milyen így átélni a háborút. A másodvonalból, az életedért és a mindennapi betevőért küzdve, az erdőbe menekülve és aggódva azokért, akiket szeretsz.

Érdekes elgondolkozni például azon, hogy mi történne, ha egyik pillanatról a másikra nem lenne áramunk. Még jobban sújtana minket ez az egyszerű probléma, mint a nagyszüleinket. Hiszen ők legalább még használta petróleumlámpát, megszokták, milyen ha éppen nincs világítás. De mi van velünk? A legtöbben még internet nélkül is meghalnánk! Az elektromosság viszont az egész életünket irányítja. Enélkül nincs vizünk, nincs fűtésünk, nincs közlekedés, nincs mikró... Még sorolhatnám, de nem teszem, hiszen Daisy megteszi helyettem.

Ennyit a háborús témáról, így is talán hosszabban írtam róla, mint kellett volna, de nekem ez tetszett a legjobban a könyvben, ezért muszáj volt.

Van nekünk egy szerelmi szálunk is, de aki kemény romantikára vágyik, annak elmondhatom, hogy ez nem az ő története. Persze kapunk egy szerelmi szálat, amit szeretni is lehet, de ez egyáltalán nem hangsúlyos, ráadásul a másik fél a könyv töredékében szerepel csak. Tiltott, rokonok közötti szerelemről beszélünk, de még ennek ellenére sem ez a hangsúlyos. Készen kapjuk: ez a szerelem tiltott, de ettől még létezik. Ez van, törődjünk bele. És nekem ezzel nem is volt gondom.

Egy másik komoly téma, amit érintünk, Daisy anorexiája. Ez különösen ironikus a háború közepén, amikor alig jut étel. Ahogyan Daisy a túlélésért küzd, ehhez is egészen máshogy áll, és nagyon érdekes követni benne a változást.

A szereplők közül kifejezetten imádtam - a katonákkal együtt - Pipert. Ő képviseli Daisy ellenpontját. Daisy merész és határozott, sokszor még ravasz is, Piper pedig ártatlan, édes, de bizonyos szempontból sokkal többet túl a túlélésről, hiszen egy tanyán nőtt fel. Ők ketten egymást mentik meg a történetben.

Meg Rosoff egyébként nem finomkodott, nem csak a témaválasztásban volt bátor, de bizonyos jeleneteknél kifejezetten keményen ír. Mert ahol háború van, ott van vér, van halál és van szenvedés. Szerencsére nem volt jelen végig, így nem vált nyomasztóvá a történet, de azért egy-egy jelenet erejéig előkerült, és szükség is volt rá.

Viszont most, hogy már ódákat zengtem a történetről, sajnos el kell mondanom, hogy van valami, ami nem tetszett annyira, ez pedig a történet vége. Kicsit elkapkodottnak és lezáratlannak éreztem. Egyik pillanatban még itt vagyunk, a következőben ott, tele kérdőjellel, várva a válaszokat, amiket nem kapunk meg, vagy legalábbis csak részben kapunk meg. Szerintem még ötven oldal nem vált volna a könyv kárára, sőt... És most ez teljesen független attól, hogy boldog vagy nem boldog a lezárás.

És akkor a végére még néhány apróság. Tetszett, hogy Daisy visszatekintve meséli el, hogy mi történt vele, ettől valahogy sokkal élőbb lett az egész. Kicsit tényleg olyan volt, mint amikor a nagyszüleink meséltek, csak sokkal részletesebb és egy tizenéves szemén keresztül. Ez a keretes szerkezet nekem bejött, még úgy is, hogy a vége szerintem több kidolgozást igényelt volna.

Imádom a könyv magyar címét, amikor megtudtam, hogy az eredetinek köze sincs hozzá, nagyon meglepődtem, annyira jónak érzem a magyart. (Az eredeti címe How I Live Now, azaz Hogyan élek most.) De azért jó tudni az eredetit is, mert ez a könyv végén egy plusz mosolyt csalhat az ember ajkára, legalábbis én mosolyogtam, az biztos.

NAGYON AJÁNLOM

Blogturné Extra - Interjú az írónővel

Forrás

A Majd újra lesz nyárban éppen kitört a harmadik világháború. Valószínűleg sok írót megkísértené, hogy a történetüket az akció közepébe helyezzék, de te ehelyett azt választottad, hogy Anglia egy eldugott sarkába helyezed. Miért?

Több oka is van. Sok ember, aki olvasta a könyvet, panaszkodott, hogy „Hol az ellenség? Hogyan írhatsz úgy könyvet, hogy nem nevezed meg az ellenséget?. De akkoriban írtam, amikor Amerika Irakba ment, és volt egy olyan érzés a levegőben, hogy mint nemzet, nagyon sok angol embert felidegesítettünk, és jogfosztottnak érezték magukat.

De azon is sokat gondolkoztam, ahogyan a fiatalok belefáradnak a hírekbe, meg a tinédzserek narcizmusán. Valójában ezt mindenki érzi, akár elismeri, akár nem, de azokat a rossz dolgokat, amelyek más országokban történnek, valahogy nem érezzük olyan szörnyűnek, mintha az otthonunkhoz közel történnének. Emlékszem, hallottam egy történetet arról, hogy Indiában elsüllyedt egy komp és 800 ember meghalt, és hirtelen gondolkozni kezdtem – mert ez csinálják az írók, gondolsz valamire, és aztán azt gondolod, hogy ez egy furcsa gondolat –, szóval arra gondoltam, hogy: „Ez ott történt, nem olyan, mintha a családommal történt volna kompbaleset.” De persze, hogy ugyanolyan! Úgy hívom ezt, hogy „ott történt” szindróma.

Egy bizonyos kor felett mindenki emlékszik a londoni bombázásokra, amelyek a második világháborúban történtek, amikor folyamatosan bombák potyogtak az emberekre. De én nem az „ott történt”-et akartam megmutatni a fiataloknak, akiknek semmilyen testközeli élményük nincs a háborúról. Úgy éreztem, hogy ez nemcsak fontos, hanem érdekes is. Érdekel a tény, hogy a Nyugaton a legtöbb ember könnyű, kényelmes életet él anélkül, hogy szembesülniük kellene ilyesmikkel, miközben szerte a világon emberek ölnek és erőszakolnak meg és robbantanak fel.

1989-ben Amerikából Angliába költöztél. Felhasználtad a saját tapasztalataidat, hogy milyen amerikaiként Angliában élni, amikor megalkottad Daisy karakterét, aki szintén amerikai emigráns?

Abszolút. Habár tökéletesen otthon érzem magam Angliában, még mindig nem teljesen érzem magam angolnak, mert nem úgy nevelkedtem, hogy megmondták volna, hogyan kellene viselkednem és hogyan kellene beazonosítanom például a különböző társadalmi osztályokat. Nem volt ilyen tapasztalaton, ahogyan Daisynek sem. Az egyik kedvenc megfigyelésem a könyvben az, amikor a hétvégére puccos kutyás emberek jönnek a faluba, és Daisy valami olyasmit gondol, hogy „Abban a pillanatban, hogy kitör a háború, ők és a puccos kutyáik kívülállók lesznek.”

Egy másik dolog abban, hogy amerikai vagy, hogy lehetsz szégyentelenül romantikus Angliával kapcsolatban, és én az vagyok. Az angliai vidék még mindig megdobogtatja a szívemet. És nyilván az angol emberekét is, de nekik kicsit furcsa lenne azt mondani, hogy „Hát nem gyönyörű az országom!”.

Ha már a társadalmi osztályoknál tartottunk, Daisy angliai családjáról olvasva azt mondanám, hogy ők a felső középosztályba tartoznak. Miért választottad azt, hogy pont ebbe az osztályba tartozzanak?

Amerikaiként nem sokat gondolkoztam ezen. Amikor leültem, hogy megalkossam a karaktereket az elekén, mielőtt még bármit tudtam volna a könyvről, abból állt, hogy kitaláltam a neveket. Ezeknek közvetíteniük kellett egyfajta értelmiséget és egyben valamiféle ex-hippi jelleget, így lett Osbert és Isaac és Piper. Azt is tudtam, hogy ki a gyerekek anyja: sokat utazott, talán járt Indiában is, amikor fiatal volt. Szóval sokkal inkább ez érdekelt, mint hogy milyen osztályba tartoznak.

Mind a regényben, mind a filmben, Daisynek szexuális kapcsolata van Edmonddal, aki az elsőfokú unokatestvére. Néhányan vérfertőzésként gondolhatnak erre, ami tabunak számít, ha írásról van szó. Miért választottad, hogy ez benne legyen a regényben?

Tényleg kivétel a regény a vérfertőzéssel kapcsolatban. Daisy és Edmond unokatestvérek, akik soha nem találkoztak, a világ más pontjain nőttek fel. Hívjatok naivnak, de amikor írtam a könyvet, soha nem merült fel benne, hogy ez vitatott lesz. Ha egy szerkesztő azt mondta volna nekem, hogy ez ki fog hatni az eladásokra, kivettem volna belőle és másod-unokatestvérekké tettem volna őket vagy ilyesmi. Ez nekem nem volt nagy dolog. És ahogyan már akkor is elmondtam, amikor megjelent a könyv, kelet-európai zsidó családból származom, ahol mindenki az unokatestvérével házasodott. Sok ember még mindig ezt teszi – majdnem mindenhol legális Amerikában.

Én arra gondoltam, hogy az fog problémát okozni, hogy Daisy 15 éves, Edmund pedig 14 – és az első változatban még csak 12 volt. De ez senkit nem érdekelt!

Bevontak a forgatókönyv munkálataiba?

Nem, ezt rájuk hagytam. Tényleg megbíztam a producerekben, és sokáig a reklámszakmában dolgoztam, így tudtam, hogy amikor valamit odaadsz egy rendezőnek, akkor az már az ő elképzeléseikre tartozik. Nem adhatsz oda valamit valakinek, aztán nem béklyózhatod meg azzal, hogy ezt meg ezt nem csinálhatja. Hagynod kell, hogy azt tegyék, amit akarnak. Szerintem én nagyon szerencsés voltam. Mindenki annyit törődött vele – a producerek tíz évig dolgoztak rajta.

Ellátogattál a forgatásra?

Néhányszor, igen, bár mindig viccelődtem, hogy az íróknak és a filmeseknek nem kéne keveredniük. Gyakran látszik a rendezőkön, hogy meg vannak ijedve, hogy elkezdesz majd üvöltözni, hogy mit tett a könyveddel. De szerencsére én nem estem kísértésbe, hogy ordibáljak, úgyhogy minden rendben volt.

Volt bármilyen olyan aspektusa a könyvnek, amitől féltél, hogy hogyan kerül majd a vászonra?

Hogy őszinte legyek, nem igazán aggódtam. 2003 elején írtam a könyvet, és nem mentem vissza, hogy újraolvassam a könyvet, és bár néhány olvasó nagyon védelmezheti a könyvet, de én nem igazán. Ha volt is bármi félelmem a filmmel kapcsolatban, hogy nagyon extravagáns lesz, azt pedig nem tudtam volna elviselni. Ami nagyon tetszett Kevin megközelítésében, hogy semmi sem volt túl sok, beleértve a színészi alakításokat is. Olyan színészeket választott, akik sokat tettek anélkül, hogy bármi különöset tettek volna, és ez nagyon tetszett.

Mit gondolsz a szereposztásról?

Azt gondoltam, hogy briliáns. Saoirse Ronan igazán magáévá tette a szerepet. Hihetetlenül különleges lány, és elképesztően tehetséges színésznő. George MacKay fantasztikusan tűnődő Edmondként és Harley Bird, aki Pipert játssza, nagyszerű. Nagyon szerettem Tom Hollandot is, aki Isaacet alakítja. Előtte még egyszer hallottam róla, de amikor elment a forgatásra, néztem, ahogy egy jelenetet forgatnak a konyhában, és annyira természetes volt. Mindent képes megmutatni egyetlen szempillantással.

Kevin hat hétig dolgozott a színészekkel, mielőtt elkezdték a forgatást, és az igazán különleges az volt, hogy tényleg szinte családdá váltak ezalatt. Tényleg szerették egymást. Emlékszem, Tom azt mondta, hogy sírnia kellett és nagyon, nagyon feldúltnak az egyik jelenetben, amelyikben a gyerekeket elszakítják egymástól, és azt mondta, hogy egyáltalán nem is kellett színészkednie. Annyira feldúlt volt, amikor azt a jelenetet forgatták, egyszerűen sírni kezdett, és ez azért volt, mert tényleg annyira kötődtek egymáshoz és annyira jó barátok lettek.

Mi a kedvenc jeleneted a filmben?

Kétségtelenül a bomba felrobbanása. (Amelyikben az unokatestvérek megérzik egy nukleáris robbanás szelét, amelyet Londonban dobtak le.) Az a jelenet egyszerűen lenyűgöző. Hirtelen véget vet a harmóniának, de úgy, hogy az ember hátán feláll a szőr az érzelmektől. Érdekes módon azt a jelenetet legalább olyan jó volt a forgatókönyvben is.