On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál


On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál

Fülszöveg:
Calderon kapitány élete pokol: a sajtó árulónak hiszi, a nemesi körök megvetik, ráadásul még az űrhajón is próbára teszi türelmét a nőkből álló legénység.
Calderon el akar jutni a hadgyakorlatra, nehogy merényletet kövessenek el a császár ellen, de áldásos tevékenységének hála a Ferrero Ház a bukás szélén táncol.
Ami a legbosszantóbb, Taina körül is felbukkan egy jóképű, szőke szamuráj.
Calderon kénytelen cselekedni, bár nem épp úgy, ahogy mások várják…
Taina élete is kemény. A nagyapja férjjelölteket válogat, ám a lány megsejti, hogy a szamurájokat nem a keze érdekli, hanem egy érthetetlen politikai játszma.
Kicsoda ő? Miért irtották ki a család Tivesgei-ágát?
Barátja vagy gyilkosa a szamuráj, aki a nyomában jár?
Taina csak két dolgot szeretne: nyugalmat és Calderont.
A fiatal főnemes és a makacs japán lány összefog a Birodalom megmentéséért. Azonban most Sexert báró az ellenség, aki mindenkinél ügyesebben űzi a Játékot.
Vajon sikerül megvédeni a császárt a merénylőktől? És önmagukat a császártól?
De legfőképpen, ki kerül ki győztesen abból a harcból, ahol a szerelmi ötszög tagjai rajtuk kívül egy nemes hölgy, egy szamuráj és egy élő kard?
A Calderon, avagy hullajelölt kerestetik várva várt folytatása.

Véleményem:
A fülszöveg szerintem nagyon jól sikerült, ennél szebben nem tudnám elmesélni én sem, miről szól ez a könyv, spoilerek nélkül pláne nem. 

Szóval ugorjunk is tovább tényleg a véleményemre! *a blogger közben kávét iszik, három kavarás jobbra, kanál ki kocogtat, három balra, kanál ki, kocogtat*

El kell mondanom, hogy ez a hetem On Sai könyveinek bűvöletében telt. Először a Scart olvastam, és hatalmas lelkesedéssel azt mondtam, talán az év könyve számomra, vagy legalábbis dobogós, az biztos. (A részletes véleményem a Scarról majd a vasárnap induló blogturnéban érkezik.) Aztán most elolvastam a Calderon 2-t, és most már hivatalosnak tekintem: ez az év könyve! Hacsak nem jön egy második Harry Potter valahonnan a semmiből, akkor szerintem ez már nem is fog változni. 

A történetet, a világot, On Sai stílusát és persze a szereplőket már az első részben is imádtam. Ez most sem változott egy cseppet sem, sőt! Calderon továbbra is a szívem csücske, imádom ezt a karaktert! Nincs kidomborítva, hogy hú, de milyen izmos (na jó, csak néha) meg szép (bár persze tudjuk, hogy az), de valami olyan erő és önbizalom sugárzik belőle, hogy az valami elképesztő. Ez még kiegészül a hihetetlen furcsa humorával és az igazi kékvérrel. Ez valami annyira jó keverék, hogy szerintem férfiak-nők egyaránt imádhatják, de közömbös senki sem marad, az biztos. Lenyűgöz, hogy hogy képes kézben tartani és átlátni mindent, és úgy manipulál mindenkit a saját érdekében, ahogy senki más. És ahogyan a legkeményebb helyzetekben is nyugodtan hátradől és kekszet majszol! Szerintem írói bravúr ez a karakter, ahogyan a Játékot játssza, ahhoz hihetetlenül át kell gondolni és kézben kell tartani minden szálat. Calderon cselekedetei nem lehetnek túl kiszámíthatóak, mégis logikusnak kell tűnniük, és ez nagyon nehéz, de itt tökéletesen működik. (Tenném hozzá, ez a legtöbb Ferrerora igaz, személyes kedvencem lett Eterno Ferrero, Calderon édesapja. Szinte minden mondata aranyat ér!)

Calderontól nagyon nehéz elválasztani a kardját, hiszen ahogy az első rész vége után várható is volt, nagy szerepet kap a folytatásban. Calderon és a kard között hihetetlenül különleges kötelék alakult ki, egyik irányítja a másikat és viszont. A könyv egy pontján jót kuncogtam magamon, hogy az egyik kedvenc szereplőm egy kard lett, de hát, ilyesmi is előfordulhat, mint a példa mutatja. És ez nem véletlen, mert Zorachnak tényleg lelke van és megy a saját feje után, ez pedig sokszor nagyon szórakoztató. A szerelmi szál szempontjából sem elhanyagolható a szerepe, hiszen Zorachnak Taina lenne a Hordozója, és a kard nem olyan hidegvérű, mint a gazdája, ő bizony menne a szoknya után.
Itt szeretném megjegyezni, hogy a fantasykben szokott nagy szerepe lenni a kardoknak és már egészen megszoktam ezt, A hősök küldetése blogturnén írtam is a témáról extraként. Az Eragonban volt kicsit részletesebben szó a kardforgató és a kard viszonyáról, illetve a kardok kovácsolásának jelentőségéről, és Christopher Paolini akkor egy a japán kardkészítésről szóló könyvre hivatkozott forrásként. És mivel itt elég erősen kötődünk a japán kultúrához, annyira jó volt erről a kard-kardforgató viszonyról olvasni. Legalábbis én nagyon élveztem. 

És ha Calderont imádtam, akkor az ő tökéletes női párja Taina. Nem mindig érti, mit csinál a férfi, de most már tényleg szavak nélkül is megértik egymást, na persze leginkább akkor, ha pánikhelyzet van, érzelmi téren közel sem ilyen egyszerű a helyzet. De bármilyen nagy is sokszor az összhang, a régről megszokott veszekedések, civódások sem maradnak el, a szikrák csak úgy pattognak köztük, öröm nézni, ahogy egymást hergelik. De egyébként Tainának most még inkább megvan a maga harca, mint az első részben, bizony neki is komoly szerep jut a politikai csatákban, és bizonyos helyzetekben az Illatos bolygók sorsa nyugszik a vállain.

A régiek közül kiemelném még Oregont, aki olyan, mint egy apuka, ahogy két tanítványa mutatványait figyeli, és próbálja segíteni őket a leglehetetlenebb helyzetekben is. Egyikük sem könnyíti meg a dolgát, de hősiesen megy tovább, tapasztalt vén rókához méltón, és útközben azért még jól is szórakozik. Egy kis veszély soha nem árt!
És ott van még Frank, a sógor, és hát... Spoilerek nélkül nehéz róla írni, ezért nem is teszem inkább, de még mindig nagyon kedvelem, és ha valami negatívat akarnék mondani, akkor azt mondanám, hogy nekem kevés volt Frankből. Nagyon fúrja az oldalamat, szerettem volna róla még többet olvasni, leginkább a történet vége felé.

De vannak nekünk új szereplőink is. Közülük igazából név szerint csak hármat szeretnék kiemelni. Egyrészt a fülszövegben is előkerülő szőke szamurájt, Agurit. Jaj, de nagyon jól eltalált! Soha nem gondoltam, hogy én ennyire szívesen olvasok majd szamurájról, de Aguriról bármikor. A szenvedély, amilyen mélyen a szamurájok életét megéli és az, hogy szinte bármit hajlandó megtenni, hogy szolgáljon, elképesztő. Mindeközben pedig megmarad erősnek és keménynek, ahogy azt egy szamurájtól elvárjuk. És van egy kis meglepetése is, amin nagyon jót kuncogtam, amikor kiderült. 

A másik szereplő, akiről még írnék, Ibrahim. És róla szeretném elmondani, hogy már az első megjelenésétől imádtam. Nyáron amikor a Gutenberg villában voltam, On Sai szorgosan dolgozott a kéziraton, és az Ibrahim név belém égett. Na nem azért, mert bármilyen spoilert is elárult volna! Már persze a szereplő nevén kívül. De az Ibrahimnak vagy Ibrahimnek problémája örökké belém égett. 
Na de visszatérve Ibrahimra, róla még nehezebb spoiler nélkül írni (hiába, ez egy ilyen történet), de izgalmas karakter, nagyon örültem neki.

Illetve nem szerepel túl sokat, de Matteo! Igazi Ferrero, nálam ez már úgy tűnik együtt jár azzal, hogy imádni fogom a szereplőt. Amit a körmével művel például, hát sírtam a nevetésről, főleg az utolsó körmös jeleneténél.

A kisebb mellékszereplőkkel kapcsolatban még muszáj megemlítenem a Békanyálat és annak minden lakóját, és most azért nem legénységet írtam, mert gondolok a tudósokra és a lázongó tinikre is. Nagyon jó ötlet volt Calderont egy ösztrogénbomba közepére tenni, és öröm volt nézni, ahogyan a nők és Calderon kapcsolata fejlődik a könyvben. Először még nyavalyognak neki és próbálják manipulálni (értitek, Calderont, ez mekkora vicc már!), aztán hazaárulónak hiszik, aztán... A hormonok végig tomboltak, a hajó soha nem szűnt meg női hajónak lenni, még akkor sem, amikor bizonyos okokból érezhetően emelkedett a tesztoszteron szintje. A nyitójelenet például, ahol a nők teljes mellbedobással - szó szerint - próbálják meggyőzni Calderont, hogy a gyerekeik telefonálhassanak, rögtön zseniális! 

És hogy magáról a történetről is szóljak, az pedig tényleg sokkal jobban tetszett, mint az első részé. Már azt is nagyon szerettem, de ott néha már nehezen tudtam követni, hogy most éppen ki melyik oldalon áll, és ki kit árult el a másik háta mögött. Itt viszont most minden nagyon jól követhető volt, de ettől nem lett kevésbé izgalmas, mert maximum kiderült később, hogy egy esemény nem teljesen úgy történt, ahogy gondoltuk vagy sokkal fontosabb, mint elsőre hittük. Calderon a világ ellen, és most tényleg! Sokkal jobban megismerjük a nemesi családokat, és úgy igazán elkezdenek kibontakozni a politikai játszmák, az egymás elleni áskálódás, de persze azért egy-egy jó kis csata is bőven belefér a nemesek hadgyakorlatába. A csavarok pedig valami elképesztőek! Folyamatosan jönnek és jönnek, és amikor már azt hiszed, hogy igen, akkor most már tényleg vége, nem lesz több, akkor jön még három!

Na jó, szerintem nem zengek még ódákat a könyvről, már csak azért sem, mert tényleg nagyon nehéz spoilerek nélkül kibírni, úgyhogy csak azt tudom mondani, mindenki olvassa el! Tele van izgalommal és humorral, és szerintem már nagyon régen akartam én két szereplőt annyira együtt látni, mint ezt a kettőt. Szóval még a romantikus szívem is örülhetett. 


KEDVENC LETT

Rendeld meg a képre kattintva!