Just whining about...


Sziasztok!

Úgy érzem, olvasás szempontjából a tavalyi év nagyon megváltoztatott. Tovább megyek: olyan érzésem van, hogy számomra 2015 a válságok éve lesz - ez nem feltétlenül rossz, mert a küzdelmek sokszor pozitív változásokat hoznak, remélem, így lesz, egyelőre azonban küzdök. Sok mindennel, és ez alól a bloggerség sem kivétel. 

Ha az életemben kellene választani valamit, ami minden nap feldob, feltétel nélkül, akkor az a bloggervilág lenne. Ó, félre ne értsetek! Rengeteg trutyi is jön a blogolással, és ezt nem hiszem, hogy bárki vitatná. Viszont az egész tavalyi évben minden nehézség, meló és rosszabb pillanat ellenére lubickoltam a blogolásban. Rengeteget olvastam, olyasmiket, amikre régen vártam és olyasmiket, amikre nem is számítottam. Jó pár kellemes meglepetés ért, és el kell ismernem, néhány csalódás is. De változatos, szórakoztató év volt könyvek tekintetében. Ehhez csapódott hozzá a rengeteg lehetőség, amit kaptam: a Lauren Kate interjú, az, hogy találkozhattam Hugh Howey-vel és Ruta Sepetysszel, dedikálásokon, könyvbemutatókon jártam, írókat, írónőket, szerkesztőket ismertem meg, ott voltam a Sci-fi Napon, és persze a Könyvhéten, a Könyvfesztiválon és a Lámpagyújtáson. Könyveket lektorálhattam és több könyvre is felkerült a véleményem - ami elképesztő érzés. Belefért az évbe két Árnyvadász tali, számos premier előtti vetítés vagy más közös mozizás a bloggerekkel - és ó, igen, talán ez volt a legnagyobb kaland! Leginkább a BTK-soknak köszönhetően elért az érzés, hogy jó a bloggerek sorába tartozni. A BTK előtt egy kósza blogger voltam, egy a sok közül, és bár volt néhány ismerősöm blogger körökben, mégis csak magányos farkasnak éreztem magam. A BTK fennállása óta viszont ott van mellettem egy csapat, és ez hihetetlen. 

Talán üres szavaknak hangzik ez, vagy valaki azt hihetné, hogy a laptop mögött üldögélő gyökérnek nincsen családja, nincsenek barátai, ezért örül ennyire. De nem így van - egyszerűen csak nagyon jó érzés olyanokkal beszélgetni, találkozni, akikkel a blogolás közös, akik megértik, mit jelent ez számomra. Még akkor is, ha nyilván mindegyikünk számára mást nyújt a blogolás élménye. De néha ez sem elég. 



Januárban már írtam egyszer a válságomról, ami részben még mindig tart, bár már kicsivel jobb a helyzet. De a tavalyi rengeteg élmény után el kellett gondolkoznom rajta, hova és hogyan tovább. 

Most már több, mint öt éve blogolok, magam is meglepődtem, amikor rájöttem, hogy idén lesz hat éve, hogy megírtam az első bejegyzésemet még egy régi oldalon. Őszintén, semmi különösebb célom nem volt, elképzelni sem tudtam, hogy az lesz a vége, hogy egy olyan tartalmas évet zárhatok, amilyen a tavalyi volt. 

De pont a csodálatos év miatt jött a kérdés, hogy hova menjek innen tovább. Nem először fordul elő velem, de úgy érzem, nem találom a helyem a blogomban. Úgy tűnik, ez az érzés mindig december-január tájékán érkezik nálam, bár igaz, idén teljesen máshogy, mint tavaly. Tavaly tudtam, hogy valami nincs rendben. Idén úgy érzem, nagyjából rendben vagyunk, mégis akarok valamit. Bennem van ez a nagy akarás, de nem tudom, hová vezessem le. Dolgozom a háttérben mindenfélén, de újra és újra van valami, amitől bizonytalan leszek. Érdemes-e belevágnom? Menni fog hosszú távon? Szükség van-e erre?

Csupa olyan kérdés, amire nem tudom a választ, és majd csak hosszú távon derül ki, mi lesz. Egyelőre azt érzem, hogy próbálom a fejem a víz fölött tartani, mielőtt elsüllyednék - ami már csak azért is vicces hasonlat a számomra, mert nem tudok úszni.

Belegondolva talán ez a céltalanság a probléma. Nem fogok hazudni, én beismerem: igenis örülök, ha nő a blog látogatottsága, olvasóinak száma, a Facebook oldal lájkjainak száma, és örömmel tölt el, hogy nézegethetem, ahogy feljebb szöknek a számok. Nőni, nőni, nőni, fejlődni, színesedni, átélni, megosztani, rajongani, örömködni - együtt. Ezek voltak a céljaim és most is ezek. De valahogy most nem tudok rajtuk kapaszkodópontot találni - mintha itt lenne előttem ez a sok cél, mint valami kötél, de nem tudom, hol kellene megragadnom. 


Ó, és nem áltatom magam - mindez összefüggésben van az úgynevezett "kapunyitási pánikommal", pontosan tudom. A hogyan tovább nem csak a blogjaimmal kapcsolatban kérdés - az egész életemnek kellene utat találnia. Hobbi és munka között például. Álom és realitás között. 

De leginkább be kellene fejeznem, hogy posztban nyavalygok nektek, még akkor is, ha úgy éreztem, ezt ki kell írnom magamból. És most ezt is teszem, és elvonulok az egyik nagy életfilozófiámmal a farzsebemben: valahogy majdcsak lesz.

Rendeld meg a képre kattintva!