Breaking News

50 emlékezetes idézet Will Herondale-lel

Amit elöljáróban szeretnék leszögezni: ez egy TOP10-es bejegyzésnek indult. Aztán gyűjtögetés közben rájöttem, teljesen esélytelen, hogy 10-re szűkítsem az idézetek körét, és még lehetetlenebb küldetés, hogy rangsoroljam őket.

Így végül gyűjtögettem, gyűjtögettem, míg egy 50-es lista alakult ki. Nincsenek rangsorolva, még csak időrendben sem (kivéve a kötetek sorrendje szerint), és előre szólok: spoilereket tartalmazhatnak.



Viszont még egy dolog biztos: ez a bejegyzés tömény Will - minden humorral, beszólással, szeretettel és szívfájdalommal.


– Én szeretem a kacsákat – szúrta közbe diplomatikusan Jem. – Főleg a Hyde Parkban lévőket. – A szeme sarkából Willre pillantott; mindkét fiú az asztal lapján ült, lábukat a levegőben lóbálták. – Emlékszel, amikor megpróbáltál rávenni, hogy etessek meg velük egy kacsapástétomot, mert szerettél volna kitenyészteni egy új kannibál kacsafajt?
– Be is falták – emlékezett vissza Will. – A vérszomjas kis dögök. Sose bízzatok egy kacsában!
(Az angyal)

Will elmosolyodott. – Némelyik könyv itt nagyon veszélyes – magyarázta. – Óvatosan kell bánnunk velük.
– Az embernek mindig óvatosan kell bánnia a könyvekkel, meg azzal, ami bennük van – bólintott Tessa. – A szavak képesek megváltoztatni bennünket.
– Nem tudom, hogy engem megváltoztatott-e egy könyv valaha is – szólt Will. – Illetve van egy, amelyik azt ígéri, hogy megtanulhatom belőle, hogyan változhatok át egy komplett birkanyájjá…
– Csak a gyengeelméjűek nem engedik, hogy az irodalom vagy a költészet hatással legyen rájuk – jelentette ki Tessa. Elszánta magát, hogy nem engedi más irányba terelni a beszélgetést.
– Persze, hogy miért is akarna valaki átváltozni egy komplett birkanyájjá az teljesen más kérdés – fejezte be Will.
(Az angyal)

Gabriel arca elsötétült. – Van egyáltalán valami, amiből nem csinálsz viccet?
– Hirtelen nem jut eszembe ilyesmi.
– Tudod – mondta Gabriel –, egy időben azt hittem, barátok lehetünk, Will.
– Egy időben azt hittem, vadászgörény vagyok – felelte Will –, de aztán kiderült, hogy ez csak az ópium miatt volt. Tudtad, hogy ilyen hatása van? Mert én nem.
(Az angyal)

– Talán Agathába szerelmes – jegyezte meg.
– Remélem, nem. Agathát én szeretném feleségül venni. Lehet, hogy ezeréves, de a lekváros sütijéhez semmi sem fogható. A szépség elhalványul, de a szakácsművészet örök.
(Az angyal)

– Halott – bólintott Jem.
– Biztos vagy benne? – Will nem tudta levenni a szemét a lány arcáról. Sápadt volt, de nem színtelen, mint a holttestek általában, ujjait pedig lágyan összefonta az ölében, a hullamerevségnek nyoma sem látszott rajta. Will közelebb húzódott, és megérintette a nő karját. Merev volt és hideg. – Hát nem reagál a közeledésemre – állapította meg vidámabban, mint amilyennek érezte magát –, szóval csakis halott lehet.
(Az angyal)

– Ez aztán találékony volt – szólt Will, és már-már úgy tűnt, le van nyűgözve.
Nate elmosolyodott, mire Tessa dühösen pillantott rá. – Csak ne legyél olyan elégedett magaddal! Willnél a találékony egyet jelent azzal, hogy erkölcstelen.
– Nem, tényleg azt jelenti, hogy találékony – helyesbített Will. – Ha valamit erkölcstelennek találok, azt mondom: hű, ezt én is így csináltam volna!
(Az angyal)

– Ami a pokol hőmérsékletét illeti, Miss Gray – mondta –, hadd adjak egy baráti tanácsot! A jóképű ifjúnak, aki éppen egy rettenetes jövőtől igyekszik önt megmenteni, mindig igaza van. Még akkor is, ha piros sündisznók potyognak az égből.
(Az angyal)

– Majd én maradok – szólt morcosan Will, és levetette magát a karosszékbe, amit Tessa éppen most szabadított fel. – Angyalian tudok őrködni.
– Azért nem vagy túl meggyőző. És ráadásul közel sem vagy annyira csinos, mint Tessa – mondta Jem, és lehunyt szemmel a párnának dőlt.
– Milyen goromba vagy! Akik eddig rám néztek, azt állítják, olyan élményben volt részük, mintha egyenesen a napba néztek volna.
Jem továbbra sem nyitotta ki a szemét. – Ha úgy értették, hogy belefájdult a fejük, akkor igazat beszéltek.
(Az angyal)

– Ó! Megvan a Két város regénye?
– Az a butaság, amiben a férfiak fogják magukat, és gondolkodás nélkül lecsapatják a fejüket a szerelem nevében? Nevetséges. – Will ellökte magát az ajtótól, és elindult Tessa felé. Széles mozdulattal körbemutatott a polcokon álló számtalan könyvön. – Nem, itt azzal kapcsolatban talál mindenféle tanácsot, hogy hogyan kell lecsapni valaki másnak a fejét. Sokkal hasznosabb.
(Az angyal)

– Nem is förtelmesek – helyesbített Tessa.
Will pislogva nézett rá. – Mi?
– Gideon és Gabriel – felelte a lány. – Nagyon jóképűek, egyáltalán nem förtelmesek.
– A lelkük mélyének mérhetetlen feketeségére céloztam – magyarázta síri hangon Will.
– És szerinted mégis milyen színű a lelked mélye, Will Herondale?
– Mályva.
(A herceg)

Akárhová mész, veled tartok; ahol meghalsz, ott halok meg én is, s ott lesz a sírom.
Az angyal úgy bánjon velem, mint veled, nem különbül.
Ne választhasson el minket más, csak a halál.
(A herceg)

Démonhímlő, ó, démonhímlő
Vajon hogyan kaptad el?
Elmentél a rosszhírű negyedbe,
Ahonnan mindenki elszelel.
Démonhímlő, ó, démonhímlő,
én végig tudtam, emberek,
Azért írtam ezt a kis dalt, mert
Igazam volt: ti tévedtetek!
(A herceg)

– Valószínűtlen, hogy Mortmain hivatalos csatornákon keresztül tett volna panaszt az árnyvadászokra. „Felháborító, hogy az árnyvadászok nem voltak hajlandóak mind meghalni, amikor én azt akartam. Kompenzációt követelek. Kérem, a csekket a következő címre postázzák: A. Mortmain, Kensington Road 18…"
(A herceg)

– A Great Northern vasúttársaság járatai folyamatosan indulnak a King's Crossról. Alig pár óra az út.
– Akkor megyek – vágta rá Tessa. – Még sosem ültem vonaton.
Will felemelte a kezét. – Ennyi? Azért jössz velünk, mert még sosem ültél vonaton?
– Igen – bólintott a lány. Jól tudta, hogy a higgadtsága őrületbe kergeti Willt. – Nagyon szeretnék vonatozni.
– A vonatok nagy, mocskos, füstös izék – jelentette ki a fiú. – Nem fog tetszeni.
Tessa meg sem rezzent. – Ezt nem tudhatom, amíg ki nem próbálom, igaz?
– Még sosem úsztam meztelenül a Temzében, de tudom, hogy nem tetszene.
– Viszont gondolj bele, izgalmas lehet valakinek, aki a látnivalókra kíváncsi.
(A herceg)

– Ez meg mi? – A villájára bökött egy szerencsétlen ételdarabot, és szemmagasságba emelte.
– Paszternák – felelte Jem.
– Paszternák, egyenesen a Sátán veteményeséből. – Will körülnézett. – Gondolom nincs itt kutya, amivel megetethetném.
– Nem úgy fest, mintha bármilyen állat is lenne itt – jegyezte meg Jem, aki még az undok és goromba Churchöt is imádta.
– Valószínűleg mind paszternákmérgezésben purcant ki – mondta Will.
(A herceg)

Will megpördült, és a boszorkánymesterre meredt. – Halálosan komolyan beszélek – mondta. – Ez nem valamiféle próbatétel. Nem mehet így tovább, képtelenség, hogy újabb és újabb démonokat idézünk meg hiába. Vég nélküli remény, vég nélküli csalódások. Minden nap sötétebb és sötétebb. Örökre el fogom őt veszíteni, ha…
– Elveszíteni őt? – Magnus egyszerre megvilágosodott. Ültében kihúzta magát, és összeráncolta a homlokát. – Szóval mégis Tessáról szól az egész. Tudtam!
Will sápadt arcába hirtelen pír szökött. – Nem csak róla.
– De szerelmes vagy belé.
Will rámeredt. – Hát persze, hogy az vagyok – mondta végül.
(A herceg)

– Drágám – szólt aggodalmasan Henry, és megkerülte az asztalt, amelyik mögött a felesége ült. – Jól vagy? Kissé… pöttyösnek tűnsz.
Igazat beszélt. Charlotte arcán és nyakán vörös foltok ütköztek ki a dühtől.
– Szerintem elbűvölő – mondta Will. – Azt hallottam, az idei divatban hódítanak a pöttyök.
(A herceg)

– A Tanács már azután sem repesett a boldogságtól, hogy a saját fejetek után mentetek Mrs. Dark ügyében.
– Hát pedig repesniük kéne. Megöltünk egy veszélyes démont – tiltakozott Will.
– És megmentettük Churchöt – tette hozzá Jem.
– Valamiért kétlem, hogy ezt a javunkra írnák – mondta Will. – Az a dög háromszor is belém karmolt a múltkor.
(A herceg)

– Te tényleg megcsókoltál odabent? – kérdezte Will.
Magnus a másodperc töredéke alatt döntött. – Nem.
– Azt hittem…
– A fájdalomcsillapító varázslatok mellékhatásaiként néha a legelképesztőbb hallucinációi támadnak az embernek.
(A herceg)

– … Egy nap, Will, oda megyek, ahová senki sem követhet, és attól tartok, ez inkább előbb lesz, mint utóbb. Feltetted magadnak valaha a kérdést, miért egyeztem bele, hogy a parabataiod legyek?
– Nem kaptál jobb ajánlatot? – Will hiába próbált tréfálni, el-elcsuklott a hangja.
– Azt gondoltam, hogy szükséged van rám – felelte Jem. – Falat építettél magad köré, Will, és én soha nem kérdeztem, miért. De soha senkinek nem kell egyedül viselnie a terhét. Azt reméltem, ha parabataiok leszünk, közelebb engedsz magadhoz, és akkor lesz kire támaszkodnod. Féltettelek. Nem akartalak magadra hagyni azok mögött a falak mögött. Most viszont… valami megváltozott. Nem tudom, miért. Csak azt tudom, hogy igaz.
– Mi igaz? – Will ujjai továbbra is Jem csuklójába mélyedtek.
– Hogy lassan ledőlnek a falak.
(A herceg)

Will nem tudta elképzelni, hogy miközben éjszaka a mennyezetet bámulja álmatlanul, testetlen hangok azt suttogják a fülébe, hogy Mildred. Viszont azt, hogy Tessa…
(A herceg)

– Meghalnék érted. Te is tudod. Meghalnék nélküled. Ha te nem lennél, az elmúlt öt évben százszor is végem lett volna. Mindent neked köszönhetek, és ha nem is hiszed el, hogy képes vagyok együttérzésre, legalább azt hidd el, hogy tudom, mi a becsület, és tudom, mit jelent az adósodnak lenni…
(A herceg)

– És minden csupa kosz, és az emberek egymás nyakába lihegnek – ellenkezett Will. – Amikor annak idején Londonba kerültem, olyan gyorsan belefáradtam abba a rengeteg emberbe, hogy csak nagy nehézségek árán sikerül visszafognom magam, és nem ragadni torkon a következő szembejövő szerencsétlent, hogy csúnya dolgokat műveljek vele.
– Egyesek szerint ezzel a problémával még most is küzdesz – jegyezte meg Tessa.
(A herceg)

– Ami azt illeti, úgy viselkedsz, mint aki senkit sem kedvel itt.
– Csak őt nem bírom – bökött Willre a fiú.
– Édes istenem – szólt Will, és még egyet harapott az almájába. – Azért, mert jóképűbb vagyok nálad?
(A herceg)

– Ezt Sophie tette? (…) – A mi Sophie-nk?
(…)
– Igen – mondta Tessa. – És ne ismételgesd már folyton!
– Azt hiszem, beléd szerettem, Sophie – állapította meg Will. – A lánykérés sem kizárt.
(A herceg)

– Reparáció – szólalt meg váratlanul Jem, és letette a kezéből a tollat.
Will csodálkozva nézett rá. – Ez valami játék? Kinyögjük az első szót, ami eszünkbe jut? Ez esetben az én szavam a genufóbia. Azt jelenti, irracionális félelem a térdektől.
(A herceg)

– Azt hiszed, nem tudok harcolni. – A lány elhúzódott, és farkasszemet nézett Jemmel. – Mert lány vagyok.
– Azért hiszem azt, hogy nem tudsz harcolni, mert menyasszonyi ruha van rajtad – felelte a fiú. – Ha ez vigasztal, szerintem ebben a cuccban Will sem tudna harcolni.
– Talán nem – szúrta közbe a másik fiú, akinek olyan éles volt a hallása, mint egy denevéré. – Viszont világszép menyasszony lenne belőlem.
(A hercegnő)

– Nem vagyok okleveles balfék! – jelentette ki dühödten.
– Az oklevél hiánya aligha bizonyíték az intelligenciára – mormogta Will.
(A hercegnő)

– Azt akarom, hogy mind a ketten boldogok legyetek. Mégis, amikor az oltárhoz vonulsz, hogy örökre összekössétek az életeteket, a szívem szilánkjaiból kirakott láthatatlan ösvényen fogsz járni, Tessa. Az életemet is feláldoznám akár a tiedért, akár az övéért. Az életemet is feláldoznám a boldogságotokért. Amikor azt mondtad, nem szeretsz, azt hittem, lassan elmúlnak az érzéseim, de nem így történt. Napról napra egyre erősebbek lettek. Ebben a pillanatban szenvedélyesebben szeretlek, mint valaha, és egy óra múlva még ennél is jobban foglak szeretni.
(A hercegnő)

– Éppen arra gondoltam, hogy felnyalábolom Cecilyt, és megetetem a kacsákkal a Hyde Parkban. – Will félresöpörte átnedvesedett haját a homlokából, és megjutalmazta Jemet ritka mosolyai egyikével. – Segíthetnél.
– Sajnálatos módon egyelőre el kell halasztanod a testvérgyilkosságot. Gabriel Lightwood odalent vár, és van egy szavam a számodra. Két részből áll, és külön-külön mindegyik a kedvenceid közé tartozik.
– Vadbarom? – érdeklődött Will. – Sültbolond?
Jem elvigyorodott. – Démonhimlő – felelte.
(A hercegnő)

Az élet egy könyv, és még vagy ezer oldalt nem olvastam el belőle. Veled szeretnék elolvasni belőlük, amennyit csak lehet, mielőtt meghalok…
(A hercegnő)

– Az Angyalra, ez összezúzta Szophoklészt! – jegyezte meg Will, ahogy a féreg eltűnt egy görög templomra emlékeztető nagy építmény mögött. – Hát manapság már senki sem tiszteli a klasszikusokat?
(A hercegnő)

– Mondtam már korábban is, James, sosem fogsz elhagyni – mondta most Will, véres kezét a kés markolatán tartva. – Amikor lélegzetet veszek, rád gondolok, mert nélküled hosszú évek óta halott lennék. Amikor felébredek, amikor alszom, amikor felemelem a kezem, hogy megvédjem magam, vagy amikor lefekszem meghalni, velem leszel. Te azt mondod, újra meg újra megszületünk. Én azt mondom, egy folyó választja el az élőket a holtaktól. Amit biztosan tudok, hogy ha újra megszületünk, találkozunk egy következő életben, ha pedig létezik az a folyó, a partján fogsz várni, hogy együtt kelhessünk át rajta. – (…) – Hallod, James Carstairs? Össze vagyunk kötve te meg én, még a halál sem választhat el. Össze vagyunk kötve emberöltők végtelenjén át. Örökké.
(A hercegnő)

Jem megrázta a fejét. – Nem kérhetlek meg rá, hogy olyasmit tegyél, ami a lelkiismereted ellen való.
– A lelkiismeretem… – suttogta Will. – Te vagy a lelkiismeretem. Mindig is te voltál, James Carstairs.
(A hercegnő)

– Igazából nem fogsz meghalni – szólt egészen különös hangon. – Ugye?
Jem bólintott. – De igen. Azt mondták.
– Sajnálom – mondta Will.
– Ne – rázta meg a fejét Jem. Félrehúzta a kabátját, és kivett egy kést az övéből. – Ne legyél ilyen hétköznapi. Ne mondd, hogy sajnálod. Mondd azt, hogy edzel velem.
(…)
– Edzek veled – felelte Will.
(A hercegnő)

– Azt mondod, jó ember vagyok – felelte a fiú. – De ez nem igaz. És… És katasztrofálisan szerelmes vagyok beléd.
– Will…
– Annyira szeretlek, annyira hihetetlenül, hogy mikor ilyen közel kerülsz hozzám, elfelejtem, ki vagy. Elfelejtem, hogy Jemé vagy. Csakis szörnyű ember lehetek, ha azt gondolom, amit most gondolok. Márpedig azt gondolom.
(A hercegnő)

– Nem azt szeretném. Nem akarom, hogy udvarias legyél. Azt akarom, hogy Will legyél! Nem akarom, hogy építészeti érdekességeket mutogass nekem, mintha te lennél a Baedeker útikalauz. Mondj nekem rettenetes, de vicces hülyeségeket, találj ki dalokat, és legyél… – Az a Will, akibe beleszerettem, mondta ki majdnem. – És legyél Will – fejezte be inkább. – Vagy megcsaplak az esernyőmmel.
– Udvarolni próbálok neked – mondta bosszúsan Will. – Rendesen udvarolni. Erről szólt ez az egész. Te is tudod, nem?
– Mr.Rochester sosem udvarolt Jane Eyre-nek – jegyezte meg Tessa.
– Nem, inkább nőnek öltözött, és halálra rémítette a szerencsétlen lányt. Ezt szeretnéd?
– Nagyon ronda nő lenne belőled.
– Nem is. Szívdöglesztő lennék.
(A hercegnő)

– Ha ezután egy másik élet vár ránk – szólt –, ott találkozunk, James Carstairs.
– Lesznek következő életek. – Egy pillanatra éppen úgy fonták össze az ujjaikat, ahogyan a parabataiszertartás során, amikor a tűzkarikákon keresztül fogták meg egymás kezét. – A világ kerék. Akár felfelé tartunk, akár lefelé, együtt maradunk.
(A hercegnő)

Will felsóhajtott. Lélegzete fehér köddé állt össze a hidegben. Tágra nyílt tiszta kék szeme Tessa arcát fürkészte. A tekintetén látszott, hogy retteg attól, amire készül, mégis elszánta magát, hogy végigcsinálja. – Persze, hogy kaphatsz valódi árnyvadásznevet – mondta. – Megkaphatod az enyémet.
Tessa majdnem teljesen fehér volt már a hó és a kockakövek fekete-fehér háttere előtt. – A nevedet?
(…)
– Gyere hozzám feleségül! – mondta. – Gyere hozzám Tess! Gyere hozzám, legyél Tessa Herondale! De legyél akár Tessa Gray, vagy bármi, amit szeretnél, csak gyere hozzám, maradj velem, és soha ne hagyj el, mert nem akarok már egyetlen napot sem leélni az életemből nélküled.
(A hercegnő)

Magnus két lépéssel átszelte a szobát, hosszú ujjaival megragadta Will állát, és maga felé fordította az arcát.
– Nem te vagy Sidney Carton! – mondta. – Mi jó származik belőle, ha meghalsz James Carstairsért, amikor úgysem tudsz rajta segíteni?
– Mert ha megmentem, akkor megérte…
– Istenem! – Magnus összehúzta a szemét. – Mi érte meg? Mi érhetné meg?
– Minden, amit elvesztettem! – kiáltotta a fiú. – Tessa!
(A hercegnő)

– Azt hitted, nem tudom, hogy van egy titkod? – kérdezte. – Azt hiszed, csukott szemmel sétáltam bele ebbe a barátságba? Fogalmam sem volt, milyen terhet cipelsz, de azt tudtam, hogy valamilyet igen. – Felállt. – Tudtam, hogy azt hiszed, veszélyt jelentesz a környezetedre – tette hozzá. – Tudtam, hogy valamiféle pusztító erőt látsz magad körül, ami végül el fog engem pusztítani. Szándékomban állt megmutatni, hogy nem lesz semmi bajom, hogy a szeretet nem olyan törékeny. Sikerült?
(…)
– Megmentetted az életemet – mondta.
Jem arcán széles molyos terült el, olyan ragyogó, mint a felhők közül átsütő nap a Temze fölött. – Soha nem is akartam mást.
(A hercegnő)

Ave atque vale, gondolta Will. Élj, de nyugodj! Üdvözöllek, s búcsúzom. Eddig nem gondolt bele a szavak jelentésébe, abba, hogy miért nemcsak az elválásról szóltak, hanem a köszönésről is. Minden találkozás búcsúzáshoz vezet, és ez így lesz, amíg világ a világ. Minden találkozásban benne van az elválás szomorúsága, mint ahogy minden búcsúban van egy kevés a találkozás öröméből is.
(A hercegnő)

– Prostituáltakat – segített Tessa.
– Igen – bólintott Gabriel.
– Tessának egészen elképesztő szókincse van – jegyezte meg Will. – Ez az egyik legvonzóbb tulajdonsága. Kár, hogy a tied ilyen szegényes, Gabriel.
– Will, hallgass ide! – Gabriel mélyen felsóhajtott.
– Kanál! – kiáltotta James, majd Gabriel bácsihoz szaladt, és combon döfte vele. Gabriel szeretettel túrt bele támadója hajába.
– Olyan jó fiú vagy – mondta. – Időnként elgondolkodom rajta, hogyan lehet Will az apád.
– Kanál – szólt James, és Gabriel combjának dőlt.
– Ne, Jamie! – tiltakozott Will. – Nagy tekintélyű édesapád méltóságára törtek! Támadj, támadj!
(A Whitechapel réme)

– Hol találta azt a tőrt? – kérdezte Tessa.
– Lehetséges, hogy bevittem magammal a fegyverszobába – felelte Will.
– Valóban?
– Valóban, igen. Lehetséges.
– És az is lehetséges, hogy valami úton-módon levette a tőrt a falról, ahová biztonságosan oda volt erősítve, és ahol amúgy sem érhette el.
– A lehetőségek világában élünk – szögezte le Will.
(A Whitechapel réme)

– Megoltható esetleg – folytatta Tessa a kandalló mellett álló kosarában alvó Lucie Herondale felé intve az állával –, hogy ne adj Lucie kezébe pallost, amíg nem tud egyedül felállni? Vagy ez túl nagy kérés?
– Méltányolható kívánság. – Will széles mozdulattal meghajolt. – A kedvedért bármit, én felbecsülhetetlen értékű kincsem. Még a fegyvereket is hajlandó vagyok megvonni az én egyetlen lányomtól.
(A Whitechapel réme)

– Nézd, milyen ügyesen tartja!
A kétéves James Herondale valóban ügyesen tartotta a tőrt. Aztán beledöfte a kanapén heverő párnába, tollakkal terítve be a szobát.
– Kacsák! – mondta a tollakra mutatva.
(A Whitechapel réme)

– Erőszakos szörnyeteggel van dolgunk – mondta Will. – Szükségünk lehet egy gyógyítóra. Valaki, aki egy néma testvér képességeivel rendelkezik. Ez különleges helyzet.
– Nem emlékszem olyan helyzetre, amit ne találtál volna elég különlegesnek ahhoz, hogy szükségünk legyen a jelenlétére – jegyezte meg Gabriel. – Előfordult, hogy egy törött lábujj miatt is magadhoz rendelted Zakariást.
– Egészen zöld volt – közölte Will.
– Igaza van – mondta Tessa. – A zöld nem áll jól neki. Epebajosnak látszik tőle.
(A Whitechapel réme)

– Mi a baj? – kérdezte Will.
– Ez – felelte Gabriel. Felemelte a Star című bulvárlap legfrissebb kiadását. – Rettenetes.
– Egyetértek – bólintott Will. – Ezek a félpennys szemetek tényleg borzalmasak. Viszont a jelek szerint jobban kiborultál tőlük, mint az indokolt lenne.
(A Whitechapel réme)

– Ne vágj olyan komoly képet, Jamie! – mondta apa, majd walesi nyelven mormogott valamit a lovaknak, amitől azok gyorsabban ügettek. – Gabriel amúgy is szívesen ideadta volna a kocsit, végül is a családban marad.
– Gabriel bácsi tegnap este azt mondta, hogy nemrég festette le a kocsit. Sokszor elismételte. És azzal fenyegetőzött, hogy hívatja a rendőrséget, és letartóztattat téged – jegyezte meg James. – Sokszor elismételte.
– Pár év, és Gabriel abbahagyja a füstölgést. – Apa Jamesre kacsintott kék szemével. – Mert addigra majd automobillal járunk majd.
– Anya szerint soha nem vezethetsz majd automobilt – mondta James. – Megígértette velem és Lucie-val, hogy ha mégis megpróbálod, nem szállunk be melléd.
– Anyátok csak viccelt.
James megrázta a fejét.
– Az Angyalra kellett megesküdnünk.
(Csak árnyékok)

– Bár borzasztóan fogsz hiányozni.
– Borzasztóan? – kérdezte félénken James.
– Édesanyád váltig állítja, hogy erős lesz, és nem fog pityeregni – mondta apa. – Az amerikaiak szívtelenek. Én minden este telesírom majd a párnámat.
(Csak árnyékok)

5 megjegyzés:

  1. Ó, ezt nem kellett volna. Mindjárt sírok... a Pokoli szerkezetek mindig ezt váltja ki belőlem. <3

    VálaszTörlés
  2. Ave atque vale William Herondale ��

    VálaszTörlés
  3. Nagyon szetetem Willt és a többieket is <3
    Van benne egy elgépelés (azt írtad hogy "Jem arcán széles molyos terült el") 😊

    VálaszTörlés
  4. Örökké a két legkedvesebb könyv szereplőm
    lesz Will és Jem❤️.Sírhatnékom is támadt a Will-es idézetek olvasása közben.Biztos vagyok benne,hogy aki olvasta a könyvet szintén így van ezzel.Cassandra Clare hihetetlenül különleges szerintem��.Még soha nem olvastam ehhez foghatót.Jem és Will örökre megmarad a szívemben❤️.Ezt MUSZÁJ elolvasni.��Máig életem eddigi legjobb elolvasott könyvsorozata.❤️❤️❤️

    VálaszTörlés