Stephanie Perkins: Isla ​és a hepiend {Rendhagyó értékelés + Nyereményjáték}

Stephanie Perkins: Isla ​és a hepiend

A blogturnéról




Anna és Étienne, no meg Lola és Cricket szerelmének története már mindenkit elvarázsolt, és most a Könyvmolyképző Kiadó a nagy finálét is elhozza nekünk. Isla futólag már szerepelt, Josh pedig már régi ismerős, de nem csak ők térnek vissza ebben a kötetben, ahol minden szál összeér. Párizs, Amerika, Barcelona... Kalandozz velünk Te is november 7. és 15. között, a végén pedig nem csak a véleményekkel és az extrákkal lehetsz gazdagabb, hanem akár a könyv egy példányával is!

Kapcsolódó bejegyzések:

Eredeti cím: Isla and the Happily Ever After
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 344
Fordító: Komáromy Rudolf
ISBN: 9789633993743
Sorozat: Anna és a francia csók 3.
Kezelhető-e standalone-ként? so-so
Nézőpont: E/1
Függővég: nincs
Bechdel-teszt: átment
Moly link
Goodreads link (4,13)
Megrendelési link
A városban, amely sosem alszik, fellángol a románc, de vajon kiállja a szerelem az idő
próbáját?

A reménytelenül romantikus Isla azóta van belezúgva a zárkózott művész Joshba, mióta csak megkezdték első évüket a Párizsi Amerikai Gimnáziumban. Egy véletlen nyári találkozás után Manhattanben románcuk nem is tűnik olyan lehetetlennek, mint Isla hitte. Ám ahogy Franciaországban megkezdik végzős évüket, Islának és Joshnak komoly kihívásokkal kell szembenézniük: meg kell birkózniuk a családi drámával, bizonytalan egyetemi jövőjükkel, és azzal az igencsak valószínű lehetőséggel is, hogy talán el kell válniuk egymástól.

A rajongók kedvencei, Anna, Étienne, Lola és Cricket mind felbukkannak ebben az igaz szerelemről szóló, édes és érzelmes történetben – amihez New York, Párizs és Barcelona szolgáltatja a bámulatos hátteret –, Stephanie Perkins népszerű sorozatának lezárásában.

Az első mondat:


"Igaz, hogy éjfél múlt, és fullasztó a hőség, és talán betéptem a Vicodintól, de az a srác - az a srác ott, szemközt -, hát az ő."

Rendhagyó értékelés: véleményem akkor és most


Kaptam már párszor kérdést olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek aktuálisak erre a rendhagyó értékelésre gondolva:
- Miért olvasod el többször ugyanazt a könyvet?
- Miért olvasod el ugyanazt a könyvet angolul és magyarul is?
- Mit csinálsz, ha megírtál egy értékelést, és évekkel később változik a véleményed?
Ezek közül kettőre viszonylag könnyű a válasz, a harmadiknál viszont kissé ingoványos a talaj. Az elsőre egy kiadós szemforgatás a válasz, és az, hogy: "És te minek nézel meg többször egy filmet? Mert jó." A másodikra az, hogy hajt az érdekesség, és megdöbbentő, de igaz, hogy sokszor ugyanaz a könyv - részben a fordítás minősége és hangulata, részben a nyelvek tulajdonságai, részben pedig az anyanyelven és idegen nyelven olvasás különbségei miatt - teljesen más élményt nyújt magyarul és angolul.
A harmadik viszont már igazán ingoványos terep. Szerintem már most, hasra csapva is tudnék legalább 4-5 olyan értékelést mondani a sajátjaim közül, amik teljesen mások lennének, ha ma írnám őket. Egyrészt mert az ember ízlése változik. Másrészt ő maga is változik, és a saját stílusa. Tudom, hogy ma már egész máshogy írok értékelést, mint ahogy az első néhány értékelésemet megírtam. Visszanyargalok-e átírni? Nem. Eddig talán egyszer fordult elő ilyesmi, az is egy speciális helyzet volt.
Viszont elismerem, izgalmas a kérdés, főleg, ha a három kérdést ötvözzük. 2014 augusztusában, azaz több, mint 2 éve írtam meg az értékelésemet angolul olvasás után a Lola and the Happily Ever Afterről. És most, két évvel később, magyarul olvasva nem pont ugyanazt az érzést hagyta bennem, mint egykor. Most úgy érzem, nehezen tudnék dönteni, ezt vagy az Annát szeretem-e jobban a sorozatból. Anno viszont emlékszem, volt bennem valami hiányérzet - még azzal együtt is, hogy tetszett a könyv.

Így arra gondoltam, ebben a rendhagyó értékelésemben ez lesz a téma: vajon változott a véleményem? És részleteiben hogyan? Mi tetszett, ami anno nem? Mi nem tetszett, amivel anno nem volt problémám?

Elővettem a régi értékelésem és a virtuális piros tollam. Érdekes kaland lesz! Tehát feketével a régi értékelés, pirossal a hozzászólásaim.

---

Akik követik az oldalamat, azok tudhatják, hogy imádom Stephanie Perkins sorozatát. Ez még mindig így van, azért van, ami nem változik. Az Anna és a francia csók elvarázsolt, a Lola és a szomszéd srácban pedig nagyon szerettem, hogy ennyire különleges szereplőket kaptunk.  Ez is igaz még mindig, bár azért az Anna hangulata jobban beszippantott - műkorcsolya és bolondosan öltözködő főhősnő ide vagy oda. Bár az is igaz, hogy sokszor eszembe jut a saját öltözködésemnél Lola elve, miszerint nem hordja ugyanazt egy teljes évig. Rettenetesen vártam a befejező kötet megjelenését, már csak azért is, mert tudtam, hogy ez lesz az a történet, ami még jobban összefűzi az egész sorozatot. És a magyar megjelenést legalább ennyire vártam. Pedig már tudtam is, hogy mi történik. Annyit azért hozzátennék, hogy az összefűzés szempontjából így utólag még maradt azért hiányérzetem: egyrészt örültem, hogy mindenki visszatért, és utalások is akadtak itt-ott, de jó lett volna még ennél több ilyen. Nem tehetek róla, telhetetlen vagyok. Ráadásul Rashmi miatt is rossz érzésem van - olyan, mintha ennek a kötetnek a szerelmi szála miatt teljesen száműztük volna, és olyan szomorú, ha ez tényleg így van. Nem szerettem különösebben, de ettől függetlenül szomorú, ha egy szakítás miatt a barátait is így elveszíti az ember. Nem is kellett csalódnom. Az utolsó kötet egyszerre hozza el az Anna és a francia csók bájosságát és a Lola és a szomszéd srác egyedi karaktereit. Ez is igaz. Az Anna hangulata határozottan visszaköszönt, még azzal együtt is, hogy legtöbbször ismerős terepen jártak a szereplők, nem úgy, mint a Párizst éppen felfedező Anna. (Leszámítva egy rövid részt.) És az is igaz, hogy szerettem Josh művészi hajlamát - bár összességében elmondható, hogy minden szereplőnek megvannak az egyedi vonásai és dilijei ebben a sorozatban. Mindenesetre az Isla valahol félúton van az Anna és a Lola között, talán az Annához egy picivel közelebb.

A fülszövegből viszonylag kevés derül ki arról, hogy mire is számíthatunk a történetben ez a magyar fülszövegre szerencsére nem igaz, szerintem pont jó arányban meséli el, amit tudni kell, és hagyja titokban, amitől izgalmas marad az olvasás, ezért utólagos engedelmetekkel kicsit mélyebben belemászom a sztoriba, de mielőtt megkapnám, nem, nem csak a sztorit tervezem elmesélni. Vicces látni, hogy már akkor is ugyanolyan vihar volt a biliben a bloggerek között az "XY csak elmeséli a sztorit" téma. 
Islát és Josht már megismerhettük az Anna és a francia csókból. Aki esetleg nem emlékszik rájuk: Josh Étienne legjobb barátja, aki akkor még Rashmival járt, Isla pedig Anna szintjén lakott, és Anna egyszer segített neki a helyi népszerű csajjal szemben. Utóbbi jelenetnél azt hittem, visszaköszön majd jobban ebben a kötetben, de igazából csak futólag említik. Ennek ellenére nem árt tudni, hogy Isla se csak a semmiből csöppent a sztoriba. 
Isla évek óta bele van zúgva Joshba, akivel egy évfolyamra járnak a párizsi sulijukban. Még az is kiderül, hogy mindketten manhattaniek. De Joshnak barátnője volt, és Isla ezzel sajnos nagyon is tisztában volt. Szóismétlések anyja, köszönjük, hogy vagy nekünk. Avagy a volt az ember jó barátja. Josh azonban immáron szabad préda, és hála egy bölcsességfog eltávolításának és egy véletlen találkozásnak, Isla kicsit nyíltabban fejezi ki az érzéseit, mint ahogy egyébként tenné. Itt kezdődik tehát a történet. Isla a fájdalomcsillapítóktól delíriumos állapotban összefut Josh-sal a nyári szünetben haha, és ez még így negyedszer olvasva is nagyon vicces (igen, egyszer megvolt angolul, magyarul meg már többször is, mióta befutott hozzám), és úgy érzi, végre történt köztük valami. És bár másnap nem emlékszik pontosan, miről is beszélgettek, biztos benne, hogy a fiú újra ott lesz a bárban, ahol előző este találkoztak. El is indul oda Kurttel, az autista legjobb barátjával, de Josh nem tűnik fel, Isla legnagyobb csalódására. 
Aztán elkezdődik a végzős év és egészen gyorsan alakulni kezd köztük valami. Csakhogy a helyzet egyáltalán nem egyszerű: Joshnak a választásokra készülő családjával és a saját melankóliájával, Islának pedig az önbizalomhiányával, a jövőre vonatkozó nem létező terveivel és úgy általában a szociális kudarcaival kell megküzdenie. Mindezek együtt pedig nem adják a legjobb táptalajt egy épp szárba szökkenő kapcsolathoz. 

Na, ennyit a történetről általában és akkor következzen ténylegesen is a véleményem!

A történet már az első pillanattól kezdve magával ragadott. Ez még mindig így van. Nekiálltam olvasni, olvastam, mosolyogtam (mindezt egyébként munka közben, amíg a főnököm kitúrt a laptopom elől), és mire felnéztem, azt vettem észre, hogy már a sztori 25%-ánál tartok, és le se akarom tenni. Talán az összes főszereplő közül a sorozatban Islával tudtam a legkönnyebben azonosulni. Ez is igaz. Nincsenek őrült szokásai, csak egy átlagos - bár kétségtelenül az átlagosnál intelligensebb - lány, aki évek óta bele van zúgva egy srácba. Kivel nem fordult már elő ilyesmi? Haha, na igen, velem nagyon is. Én pontosan ez a típusú lány voltam mindig: a csendes belezúgó. Szerintem sokan hasonlítunk ebben Islára, és mint ilyen, roppant szórakoztató egy olyan szerelemi történetet olvasni, ahol a mi lenne, ha valóra válik, és végre a csendes álmodó megkapja srácot. Aztán ahogy a cselekmény halad előre, egyre jobban rádöbbenünk, hogy Isla a látszat ellenére súlyos önbizalomhiánnyal küzd. Hm... Itt nem nagyon tértem ki rá, de kifejezetten érdekes eleme a könyvnek, hogy Isla nem ennyire fekete vagy fehér. Visszahúzódónak hiszik, ezzel együtt merész és szókimondó oldala is van. Okos, vicces, és mégis... tele van kételkedéssel. De talán nem is ez a legjobb kifejezés arra, amit érez. Talán pont ezért, mert ennyire intelligens és ilyen rálátása van a világra, nem érzi magát elég jónak. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy állandóan nyavalyog, amiért nem elég szép vagy nem elég tehetséges. Szerencsére tényleg nem, bár azért meg kell jegyeznem, a történet egy pontján szerintem sikerült átesni a ló túloldalára. Értem, miért, kellett valami konfliktus egy tökéletesen működő kapcsolatba, de nekem akkor is sok volt Islából azon a ponton. Egyszerűen csak emberi módon küzd a belső démonaival, és nagyon sokáig talán rá sem döbben, hogy ezt teszi. Egyszerűen csak csodaként él meg minden bókot, és a nagy szeretet közepén szinte el sem akarja hinni, hogy valaki, akiért ő ennyi éven keresztül rajongott, tényleg szeretheti őt. És akkor most, kicsit idősebben egy másik részét is kiemelném a bizonytalanságának: a tervek hiánya. Te jó isten, most, néhány évvel később ezzel az életérzéssel annyira tudtam azonosulni. Azt hihetnénk, hogy ezt a válságot már átéltem a két évvel ezelőtti értékelés előtt, hiszen túl voltam a felvételin, de tudjátok mit? Még annál is sokkal félelmetesebb volt az egyetem vége, amikor tényleg ott álltam, hogy oké, na, most mi legyen. Volt munkám, voltak barátaim, volt egy végzettségem, egy erős hobbim - de vajon merre tart az életem?, kérdeztem magamtól nem is egyszer. Isla pont ugyanígy van, csak ő pont a továbbtanulás előtt. Amikor az ember olyan okos és szorgalmas, mint Isla, és gyakorlatilag mindenből jó, baromi nehéz eldönteni, hova tovább. Ha nem talált rá a dilijére, és csupa eltökélt ember veszi körbe, hiába van a legtöbb dolog a helyén az életében (hiába van támogató családja, pasija, jó barátja, jó jegyei), mégis úgy fogja érezni, nem találja az útját. Tetszett, hogy ez megjelent a könyvben.  

Ennek persze jó alapot ad Josh is, a másik főszereplőnk. Josh igazi művészlélek, ilyenformán pedig hajlamos depresszióba esni. És nem is csoda, hogy ezt teszi, amikor a barátai nélkül egyedül maradt az iskolában, amit már amúgy sem szeretett, a barátnőjével is szakítottak, a szülei pedig észre sem veszik őt magát, csak a választási kampánnyal vannak elfoglalva, amivel Joshra még több terhet helyeznek. Tök érdekes, valamiért úgy élt az emlékeimben, hogy nagyon megviselte Josh-t az, hogy nincs St. Clair meg a többiek. És tényleg szóba került, de közel sem akkora a dráma, mint amilyennek akkor éreztem. Ott van, jelen van, rossz hatással van Josh-ra, persze - de két évvel ezelőtt sokkal hangsúlyosabbnak éreztem. Így amikor Josh végül tényleges is rálel a friss levegőre Isla személyében, a lány pedig egyre jobb rálátással bír a fiú életére, az önértékelési gondokkal küzdő Islában felmerül a kérdés, hogy mennyire őt magát szereti Josh, és mennyire azt, hogy már nincs egyedül. Ez mondjuk igaz. 

Egyébként ha már szóba kerültek a szereplők: nem olyan szélsőségesen, mint amennyire Lola és Cricket, de a mostani főszereplőkben is megvan valami plusz, ami különlegessé, ami mássá teszi őket. Josh képregényt rajzol a saját életéről, Isla pedig egy elhagyatott párizsi tetőt próbál berendezni mások által kidobott cuccokkal. Na, és pontosan ezek miatt imádom ezt a sorozatot. És a magasságtémán is jókat mosolygok még mindig - észrevettétek, hogy minden kötetben előkerül a téma? 

Amikor ők ketten együtt vannak, abból félelmetesen aranyos párbeszédek születnek. Az nem kifejezés. A "Jaj, de cukiiiiiik!" és a "Jaj, de jót nevettem már megint!" között kattogtam ide-oda szinte folyamatosan. Bár a kapcsolatuk nekem kicsit túl gyorsan indult el, igaz, kicsit tényleg gyorsan találnak egymásra, de most már ezt nem éreztem olyan súlyosnak, valahogy... jó volt így, mégsem tudtam nem drukkolni nekik már az első pillanattól kezdve. Nagyon édes, ahogy minden saját terhüket a vállukon cipelve rádöbbennek, hogy tetszenek egymásnak. Kifejezetten sokáig tartott a felhőtlen boldogság, jó ideig el sem tudtam képzelni, mi lesz itt a nagy konfliktus, ami a problémát okozza. És amikor jött, az persze jól ki is akasztott, mert eléggé mondvacsináltnak érződik, ezen a fokon mindenképpen. Aztán persze kiderült, és nem voltam vele teljesen elégedett, mert abban a bizonyos részben azért a főszereplőnknek megmondtam volna a magamét, de hát... És tényleg, még mindig megmondanám nekik legszívesebben, leginkább Islának. Étienne és Anna is tök fölöslegesen szenvedtek annak idején, úgyhogy ezt most nem vetem Isla szemére. Ez is igaz, de azért Étienne és Anna jogosabban szenvedtek, nagyobb volt a probléma, mint itt Isláéknál. 

A mellékszereplők közül egy valakit emelnék ki, Kurtot, Lola legjobb barátját. Nem azért, mert túl sok szerepe lenne a történetben, bár elég sokat szerepel. Viszont Stephanie Perkins is szeret belecsempészni komoly témákat a könyveibe, bár olyan szépen beleszövi őket a történetbe, hogy a hangsúly sohasem ezen van. A Lolás meleg szál után most egy autista mellékszereplőt kapunk. Kurt sztorija pedig igazándiból pont a regény végén kezdett beindulni, bevallom őszintén, én még szívesen olvasnék róla és az Annából megismert Meredithről is, aki ebben a kötetben újra felbukkan. Na, ez most már változott: őszintén szólva eléggé hidegen hagyott most Kurt. Lehet, hogy azért, mert közben már több autista szereplőről olvastam, és már nem volt olyan különleges... Fogalmam sincs. Mindenesetre most nem érintett meg annyira, mint anno, sőt... néha még kissé irritált is, hogy ott van. Viszont Meredith olaszországi kalandjait még mindig szívesen olvasnám.

És ha már a kötetben felbukkanó régi szereplők szóba kerültek... Ez a történet is tökéletesen érthető az előző részek olvasása nélkül. Viszont az írónő minden eddiginél jobban összefűzi a harmadik részt az előzőekkel, ebből is lehet érezni, hogy egy sorozat zárókötetéről van itt szó. Már a könyv elejétől kezdve fel-felbukkannak a régi szereplők, és aki az előző köteteket olvasta, tutira mosolyogni fog minden ilyennél. A felbukkannak szóválasztás talán kissé félrevezető. Nem igazán személyesen jelennek meg, csak említés szintjén, vagy küldenek egy sms-t. Persze egy ponton hús és vér szereplőkként is felbukkannak, de az már a sztori vége felé van, és nem is túl hosszú. (Ahogy írtam az elején: még többet akartam volna!) Josh képregényén keresztül pedig olyan jelenetekre is visszaemlékezünk, amelyeket Anna szemszögéből már olvashattunk az első részben. Ez viszont igaz, bár inkább csak nagy vonalakban megyünk végig rajta, kellemes nosztalgiaérzéssel. Az persze nem meglepő, hogy Josh miatt Étienne - és vele Anna - sokszor szóba kerül, de maga Isla is emlegeti Annát. Sőt, még a Josh és Isla által nem ismert Lola és Cricket sztorija is előkerül, az éppen közelgő téli olimpia miatt, ahol a fiú ikertestvére az egyik esélyes női műkorcsolyázó. 
A történet végén pedig megtörténik az is, amire mindenki várt: egy asztalnál ül a hat főszereplő. Na igen, ez jó volt. És külön piros pont, amiért nem egy nyálas-összeborulós jelenet lett, hanem cuki, de feszültséggel teli. Annál a jelenetnél végig mosolyogtam, annyira szívet dobogtató volt róluk olvasni. És aztán ráadásul valami ennél is aranyosabb vége a lett a jelenetnek, amit most nem fogok elárulni, mert hatalmas spoiler lenne, de szerintem mindenki imádni fogja. 

Egyébként az Anna hangulata számomra sokkal inkább visszaköszönt, mint a Loláé. Haha, úgy látom, ebben is egyetértek magammal. Mármint... korábbi magammal. Pont ugyanezt írtam az elején most. És nem csak azért, mert a történet nagy része Párizsban játszódik, ugyanabban az iskolában, ahol Anna és Étienne és (is) tanultak. De azért is, mert a Lolával szemben most megint éreztem, hogy az írónő élvezi azt, hogy varázslatos helyszínekről írhat. Itt most Párizs számomra kicsit háttérbe is szorult ilyen szempontból, viszont egy kirándulás erejéig ellátogatunk Barcelonába, és bár tényleg csak néhány oldal, a leírásokkal, a hangulattal Stephanie Perkins újfent elérte, hogy utazni akarjak. (Úgy tűnik, anno nem írtam bele az értékelésembe, de emlékszem, hiányérzetem volt, amiért nem volt új helyszín, csak ilyen futólag. Ezt még mindig érzem picit, de már nem találtam annyira nagyon rövidnek a Barcelona részt - lehet, hogy azért is, mert már nem is készültem rá, hogy olyan szinten kapunk új helyszínt, mint az első két kötetben.)

Jaj, és a végén még valamit hadd emeljek ki! Természetesen várhatunk némi szenvedést a szerelmi szálban, de végre - végre! - nem egy szerelmi háromszöggel van dolgunk. Igaz, ez most eszembe se jutott, de tényleg jó. Persze, fontos szerep jut a dologban Josh exének, de nem kerül elő ténylegesen, így nincs szó szerelmi háromszögről. Ez viszont érdekes kérdés: hogyan viszonyuljon az ember a helyzethez, amikor az exek előkerülnek. Nehéz szitu, nem is baj, hogy ez is szóba került. Ez pedig olyan felszabadító volt, még a "szenvedés" közepén is!

Szóval összességében megint nagyon szerettem ezt a kötetet, megérte várni rá, hozta azt a tipikus Stephanie Perkins sítlust stílust, amit eddig. Nagyon jó kis lezárása a sorozatnak, bár őszintén szólva sajnálom, hogy nincs tovább. Főleg, hogy szívesen olvasnék még Meredithről és Kurtről (róla már annyira nem), nagyon szeretném tudni, velük mi lett.

Most, a magyarul olvasás után szeretném még kiemelni a fordítást. Nagyon élveztem a könyvet így, magyarul, és szerintem szépen sikerült elkapni a hangulatot - például azt, mikor érdemes egy szó "becézett" alakját választani. (Pervi! - majd meglátjátok.)

Összességében azt tudom mondani, alapjaiban nem igazán változott a véleményem, csak talán még jobban szerettem, mint anno. Több ilyen kedves, egyszerű, de magával ragadó és varázslatos hangulatú realisztikus-romantikus YA történet kellene, nagyon szeretem őket, de Stephanie Perkins ezek között is kiemelkedő. És ő az, aki még a köszönetnyilvánításával is képes elérni, hogy elolvadjak. (Komolyan, olvassátok el, mit írt a férjének. Hüpp, hüpp.) Ha választanom kellene, hogy szeretnék írni, szerintem a beszippantós stílusával Stephanie Perkins is a listán lenne.

NAGYON AJÁNLOM

Olvass bele a képre kattintva!


http://konyvmolykepzo.hu/reszlet/7184_isla-20161102_141628.pdf?ap_id=Deszy


Blogturné extra


Írtam róla az értékelésemben, mennyire profin képes eltalálni Stephanie Perkins, hogyan kell cukin írni a tiniszerelemről. Íme egy interjú ennek kapcsán:



Nyereményjáték


Ezúttal a művészet ihletett meg minket. Josh csodálatos memoárt rajzol iskolás napjairól, de nem ő az első, és várhatóan nem is az utolsó művész, aki elvarázsolja az olvasókat. Ezúttal minden állomáson egy olyan könyv borítóját osztjuk meg, amelyikben szerepel valaki, aki rajzol vagy fest. Nincs más dolgod, mint megírni ennek a bizonyos szereplőnek a nevét. (Ha esetleg valahol több ilyen is akad, mindegyik variációt elfogadjuk.)

Figyelem! A sorsolásban azok vesznek részt, akik minden kérdésre helyesen válaszoltak, valamint felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.




a Rafflecopter giveaway

A turné menetrendje


11.07 Könyvvilág
11.08 Deszy könyvajánlója
11.09 Bibliotheca Fummie
11.10 Kelly & Lupi olvas
11.11 Sorok között blog
11.12 Dreamworld
11.13 CBooks
11.14 Angelika blogja
11.15 Kristina blogja

Rendeld meg a képre kattintva!