A híd után - Cassandra Clare novellája Jemről és Tessáról

Ahogy sok rajongó, úgy Cassandra Clare sem tudott szabadulni egy páros gondolatától: Tessától és Jemtől. 

A HERCEGNŐ SPOILEREK KÖVETKEZNEK!



A hercegnő végén megtudjuk, hogy Jem sok-sok évvel később felbukkant még Tessa életében, a Mennyei tűz városa végén képregényt is kapunk róluk, és persze felbukkannak a Történetek az Árnyvadász Akadémiáról novellákban és a Gonosz fortélyok sorozatban is. 

Ezzel együtt azért nem úgy ismerhettük meg Cassandra Clare-t, mint aki egy ilyen témát hagy csak úgy parlagon heverni. Szolgált is egy ajándék novellával a rajongóknak, ami azt mutatja be, mi is történt pontosan az után a bizonyos hidas jelenet után, amit A hercegnő végén olvashattunk. 

Most újraolvastam a fordításom, leporoltam kissé és ide költöztettem a frissített változatot. Jó olvasást!

A novella spoileres A hercegnőre ÉS a Mennyei tűz városára nézve!


A HÍD UTÁN


Most jött el az ideje a a kényelmünknek és jólétünknek
Ez az a nap, amiért dolgoztunk
Semmi sem bánthat és semmi sem fenyegethet minket
És többé semmi rossz nem történhet.

Mint kiderült, Tessának volt egy lakása Londonban. Egy kensingtoni sápadtfehér társasház második emeletére vezette Jemet, aztán mindkettejüket beengedte - a keze csak alig remegett, ahogy elfordította a kulcsot -, miközben elmagyarázta fiúnak, hogy Magnus megtanította, hogyan csalhatnak a boszorkánymesterek, hogy saját házuk lehessen évszázadokon keresztül, folyamatosan saját magukra hagyva azt.
- Egy idő után elkezdtem ostoba neveket választani magamnak - mesélte  Tessa, ahogy az ajtó becsukódott mögöttük. - Azt hiszem, ez a lakás Bedelia Codfish álnéven az enyém.
Jem nevetett, bár csak félig fogta fel a lány szavait. Körbenézett a lakásban - a falakat világos színűre festették: a nappali orgona színben pompázott, fehér kanapékkal és avokádózöld konyhával. Kíváncsi lett volna, miért vett magának Tessa lakást és mikor. Ha annyit utazott, miért tartott fenn egy otthont Londonban?
A kérdés kimondatlan maradt, mert közben megfordult és egy félig nyitott ajtón keresztül észrevette egy szoba kék falait - úgy sejtette, a lány halószobája lehet. 
Nagyot nyelt, a szája teljesen kiszáradt. Tessa ágya. Amiben aludt. 
Tessa őt méregette. - Jól vagy?
Megfogta a csuklóját, Jem pedig érezte felgyorsuló pulzusát a lány érintése alatt. Amíg Néma Testvér nem lett, mindig érezte. Amikor még Idrisben volt, miután meggyógyította a mennyei tűz, gyötörte a kíváncsiság, hogy fog-e még valaha így érezni: hogy tényleg visszatérnek-e az emberi érzései. Tessa mellett lehetett Néma Testvérként korábban is és megérinthette, de anélkül, hogy úgy vágyott volna a lányra, mint amikor még halandó volt. Még mindig szerette persze, de az a lélek szerelme volt, nem a testé. Kíváncsi volt - valójában félt, hogy a teste által produkált érzések és reakciók visszatérnek-e úgy, mint rég. Megfogadta, hogy még ha a Néma testvérség ki is ölte belőle, hogy az érzései fizikai formában is megjelenjenek, nem lesz csalódott. Próbálta magát felkészíteni rá, hogy így lesz. 
Nem kellett volna emiatt aggódnia.
Abban a pillanatban, amint meglátta a lányt a hídon, ahogy felé közelített a tömegben, modern farmerben és sálban, miközben a haját fújta a szél, érezte, hogy a lélegzete is elakad. És amikor megmutatta neki a jáde függőt, amit ő adott neki, és még mindig a nyakában viselt, a vére életre kelt az ereiben, mint egy folyó, ami most már gát nélkül zuboghatott.
És amikor azt mondta "Szeretlek. Mindig szerettelek és mindig is foglak", minden erejére szüksége volt, hogy ne csókolja meg abban a pillanatban. Hogy még többet ne tegyen vele egy csóknál. 
De ha a Néma Testvérség megtanított neki bármit, az a kontroll volt. Most ránézett Tessára, és küzdött, hogy határozottan csengjen a hangja. - Kissé fáradt vagyok - felelte. - És szomjas - néha elfelejtem, hogy most már ennem és innom kell. 
Tessa a rózsafa asztalra dobta a kulcsait, és rámosolygott. - Tea - mondta, és már indult is az avokádózöld konyhába. - Nem sok ételem van itt, általában nem maradok sokáig, de teám az van. És teasütemény. Menj csak a szalonba, mindjárt jövök.
Jemnek ezen mosolyognia kellett. Még ő is tudta, hogy ma már senki nem használja a szalon szót. Talán Tessa is olyan ideges, mint ő? Csak remélhette. 
***
Tessa most már negyedszer káromkodott nagyon halkan, ahogy lehajolt, hogy összeszedje a földre kiborult doboznyi kockacukrot. Eddig már feltette a teáskannát víz nélkül, összecserélte a teafiltereket és kiborította a tejet. Beledobta a kockacukrokat a teáscsészékbe és tízig számolt magában, miközben a kockák megolvadtak.
Tudta, hogy remeg a keze. A szíve csak úgy száguldott. James Carstairs a lakásában. A nappalijában. Teára vár. Az agya egy része azt kiabálta, hogy ez csak Jem, a másik fele pedig üvöltött, hogy ez a csak Jem olyasvalaki, akit százharminc éve nem látott. 
Annyi ideje volt már Zakariás testvér. És persze a szívében mindig csak Jem maradt, Jem bölcsességével és kifogyhatatlan jóságával. Soha nem szerette kevésbé Tessát, mint előtte, ahogyan Willt sem. De a Néma Testvérek - ők nem úgy éreztek, mint ahogy a normális emberek.
Olyasmi volt ez, amin sokat gondolkozott, a későbbi években, sok évtizeddel Will halála után. Soha senki mást nem akart Willen és Jemen kívül, és számára már egyikük sem létezett, még akkor sem, ha Jem élt. Néha elgondolkozott, mit tettek volna, ha nem lett volna tilos a Néma Testvéreknek házasodni és szeretni. De ennél is többről volt szó: Jem nem kívánhatta Tessát. Ezek az érzések hiányoztak belőle. Úgy érezte magát, mint Pygmalion, aki egy márványszobor érintésére áhítozott. A Néma Testvérek nem vágynak a fizikai érintkezésre, ahogyan ételre és vízre sem. 
De most...
Néha elfelejtem, hogy most már ennem és innom kell.
Tessa remegő kézzel felemelte a teáscsészéket és visszament a nappaliba. Az évek során ő maga választotta ki a bútorokat, a kanapétól kezdve a hosszú japán papírfalig, amire pipacs és bambuszmintát festettek. A szoba távolabbi felén található ablakot félig festett függöny keretezte, ami épp csak annyi fényt engedett be a szobába, ami megvilágította az aranyos részeket Jem sötét hajában. Tessa majdnem elejtette a csészéket.
A Queen's Gate-től idefelé alig érintkeztek a taxiban, csak szorosan fogták egymás kezét a hátsó ülésen. Jem végigfuttatta az ujjait a lányéin, újra és újra, miközben elmesélte azt a rengeteg dolgot, ami azóta történt, hogy Tessa utoljára Idrisben járt, amikor a Végzet háborúja, amiben ő maga is harcolt, véget ért. Amikor Magnus megmutatta neki Jace Herondale-t, és ránézett a fiúra, aki örökölte Will gyönyörű arcát és James fia szemét.
De a haja az apjáé volt, arany fürtök kuszasága, és visszaemlékezve arra, amit Stephen Herondale-ról tudott, szó nélkül fordult el tőle.
A Herondale-ek, ahogy egyszer mondta neki valaki. Magukban hordoztak mindent, amit egy Árnyvadász nyújthat, mindent egyetlen családban: a legjobbat és a legrosszabbat is.
Hangos puffanással tette le a csészéket a dohányzóasztalra - egy megviselt bőröndre, amit a rengeteg utazásán összegyűjtött pecsétek tarkítottak. Jem felé fordult, és észrevette, mit tart a kezében.
Az egyik könyvespolcon fegyverek egész gyűjteménye volt: dolgok, amiket a világ körüli utazásán gyűjtött össze. Egy misericorde, egy faragott kris, egy árokkés, egy rövidkard és tucatnyi másik fegyver. De az, amit Jem felemelt és nézegetett egy vékony ezüst kés volt, a markolata már megfeketedett a sok év alatt, amit a földben töltött. Soha nem tisztította meg, a folt még mindig Will vére volt. Jem pengéje, Will vére, együtt egy tölgyfa gyökerei közé temetve, egy szertartás varázslata, amit Will akkor adott elő, amikor azt hitte, örökre elvesztette Jemet. Tessa elment érte, amikor Will meghalt és felajánlotta Jemnek, de nem fogadta el.
Ez 1937-ben történt.
- Tartsd meg - mondta remegő hangon. - Még eljöhet a napja.
- Ezt mondtad nekem akkor. - Tessa közelebb ment hozzá, cipője kopogott a keményfa padlón. - Amikor neked próbáltam adni.
Jem nyelt egyet, miközben ujjait végigfuttatta a pengén. - Ő még épp csak meghalt - felelte. Tessának nem kellett megkérdeznie, kire gondolt. Csak egy Ő volt, amikor ők ketten beszéltek.
- Féltem. Láttam, mi történt a többi Néma Testvérrel. Láttam, hogyan keményedtek meg az idők során, elveszítették azt, amik ők maguk voltak. Hogy hogyan váltak egyre kevésbé emberivé, ahogy azok, akik szerették őket és akiket ők szerettek, meghaltak. Féltem, hogy elveszítem a szeretet és törődés képességét. Hogy elveszítem a tudást, hogy tudjam, mit jelentett ez a kés Willnek, és Will mit jelentett nekem.
Tessa finoman a kezére tett a sajátját. - De nem felejtetted el.
- Nem veszítettem el mindenkit, akit szerettem. - Jem felnézett rá, és Tessa látta az arany pöttyöket a szemében, drága világos villanásokat a barnában. - Ott voltál nekem te.
Tessa lélegzete elakadt, a szíve olyan hevesen vert, hogy a mellkasa fájni kezdett. Aztán látta, hogy Jem megragadja a kés pengéjét, már nem csak a markolatot. Gyorsan kivette a kezéből. - Kérlek ne - mondta. - Nem tudok iratzét rajzolni.
- Nekem meg nincs irónom - felelte Jem, és nézte, ahogy Tessa visszateszi a kést a polcra. - Most nem vagyok Árnyvadász. - A fiú lenézett a kezére. Vékony vörös csík futott végig a tenyerében, de nem vágta át a bőrt. 
Tessa ösztönösen lehajolt és belecsókolt a tenyerébe, aztán visszahajtotta Jem ujjait, a sajátját az ő kezén tartva. Amikor felnézett, látta, hogy a fiú pupillái kitágultak. Hallotta a lélegzését.
- Tessa - mondta. - Ne. 
- Mit ne? - Tessa odébb húzódott, megint csak ösztönösen. Talán nem akarta, hogy megérintsék, bár a hídon nem úgy tűnt...
- A Testvérek önfegyelemre tanítottak - mondta kemény hangon. - Mindenféle kontrollal rendelkezem, amelyeket az évtizedek és évtizedek alatt sajátítottam el, és mindre szükségem is van, hogy ne lökjelek a könyvespolcnak és csókoljalak, amíg egyikünk sem kép még levegőt sem.
Tessa kicsit megemelte a fejét. - És azzal mi baj lenne?
- Amikor Néma Testvér voltam, nem éreztem azt, amit egy normális férfi - felelte. - Nem éreztem a szelet az arcomon, vagy a napot a bőrömön vagy egy másik kéz érintését. De most mindet érzem. Érzek - túl sokat. A szél olyan, mint a villámcsapás, a nap éget, az érintésed nyomán pedig még a nevem is elfelejtem.
Tessát átjárta a melegség, a melegség, ami valahonnan a gyomra környékéről indult és teste minden részét átjárta. Olyasféle hőség, amit már évtizedek óta nem érzett. Majdnem egy évszázada. A bőre bizseregni kezdett. - A szélhez és a naphoz majd hozzászoksz - mondta. - De az érintésed velem is elfeledteti a nevem, és nekem nincs rá semmi mentségem. Csak az, hogy szeretlek, mindig szerettelek és mindig is foglak. Nem érintelek meg, ha nem akarod, Jem. De ha addig várunk, amíg kettőnk gondolata nem rémít meg mindkettőnket, akkor nagyon sokáig fogunk várni.
Jem lélegzete elakadt. - Mondd még egyszer. 
Tessa összezavarodva mondta még egyszer: - Ha addig várunk, amíg...
- Nem - szakította félbe Jem. - Amit előtte mondtál.
Tessa a fiú felé döntötte a fejét. - Szeretlek - mondta. - Mindig szerettelek és mindig is foglak.
Nem tudta, melyikük mozdult először, de Jem elkapta a derekát és már csókolta is, mielőtt még egy lélegzethez juthatott volna. Nem olyan volt, mint az a csók a hídon. Az ajkak nyugodt beszélgetése volt, az ígéret és a megnyugtatás üzenete. Édes és megrázó, mint egy szelíd mennydörgés. 
Ez maga volt a vihar. Jem csókolta, keményen, és amikor a sajátjával kinyitotta a fiú ajkait, és megérezte a fiú ízét, Jem sóhajtott és még közelebb húzta magához, még szorosabban tartotta, a kezét Tessa csípőjére szorítva, miközben felfedezte őt az ajkaival és a nyelvével, simogatta, harapta, csillapította a lángolást. A régi időkben, amikor Tessa megcsókolta őt, keserű cukoríze volt: most tea és... fogkrém?
De miért is ne lehetne fogkrém. Még az évszázados Árnyvadászoknak is kell fogat mosniuk. Egy kis ideges kuncogás tört fel Tessából, mire Jem visszahúzódott, elvarázsolva és édesen megviselten nézett rá. A haja összevissza állt Tessa érintése nyomán. 
- Kérlek mondd, hogy nem azért nevetsz, mert olyan rosszul csókolok, hogy az már vicces - mondta Jem féloldalas mosollyal. Tessa érezte, hogy tényleg aggódik. - Lehet, hogy kijöttem a gyakorlatból. 
- A Néma Testvérek nem csókolóznak? - ugratta, lesimítva Jem pulóverének elejét. 
- Nem, hacsak nem voltak titkos orgiák, amikre elfelejtettek meghívni - felelte Jem. - Mindig is aggasztott, hogy nem voltam túl népszerű. 
Tessa megfogta a csuklóját. - Gyere ide - mondta. - Ülj le, idd meg a teád. Van valami, amit meg akarok mutatni. 
Jem ment, ahogy kérte, leült a bársony kanapéra, hátradőlt a párnákra, amiket Tessa maga varrt azokból az anyagokból, amiket Indiából és Thaiföldről hozott. Nem tudott elfojtani egy mosolyt - Jem csak kicsit nézett ki idősebbnek, mint amikor Néma Testvér lett, olyan volt, mint egy átlagos fiatalember farmerben és pulcsiban, de úgy ült, ahogy egy viktoriánus férfi - egyenes háttal, a két lábát a padlón tartva. Jem észrevette, hogy nézi és az ő szája is mosolyra görbült. - Jól van - mondta. - Mit szeretnél mutatni?
Válasz gyanánt Tessa a japán papírfalhoz sétált, ami a szoba sarkában húzódott, és mögé lépett. - Meglepetés.
Ott állt a bábuja, amit a varráshoz használt, eltakarva a szoba többi része elől. Nem látta Jemet a papírfalon keresztül, csak a halvány körvonalait. - Beszélj hozzám - mondta, miközben levette a felsőjét. - Azt mondtad, hogy a Lightwoodok, Fairchildok és Morgensternek története ez. Egy kicsit tudok arról, mi történt - kaptam egy üzenetet, amíg a Labirintusban voltam -, de nem tudom, hogy a Sötét háborúnak mi köze van pontosan a gyógyulásodhoz. - Tessa átdobta a pulcsiját a papírfalon. - Elmondod?
- Most? - kérdezte a fiú. Hallotta, ahogy leteszi a teáscsészét.
Tessa lerúgta a cipőjét aztán lehúzta a cipzárt a farmerjén is, a hangja visszhangzott a néma szobában. - Akarod, hogy kijöjjek a fal mögül, James Carstairs?
- Határozottan - mondta fojtott hangon. 
- Akkor kezdj mesélni.
* * *
És Jem mesélt. Mesélt Idris sötét napjairól, Sebastian Morgenstern sötétekből álló hadseregéről, Jace Herondale-ról és Clary Fairchildról és a Lightwood gyerekekről és a veszélyes útjukról Edomba. 
- Hallottam Edomról - állította Tessa. - A Spirális Labirintusban úgy beszélnek róla, mint a helyről, ahol megtalálhatjuk minden világ történelmét. A hely, ahol a Nephilimeket eltörölték a világ színéről.  Pusztaság. 
- Igen - felelte Jem szórakozottan. Nem látta Tessát a papírfalon át, de a teste körvonalait igen és ez valamiképpen még rosszabb volt. - Égő pusztaság. Nagyon... forró. 
Félt, hogy a Néma Testvérek elvették tőle a vágyat: hogy ránéz majd Tessára és valami plátói szerelmet érez majd, de nem lesz képes akarni, de ennek pont az ellenkezője történt. Képtelen volt nem akarni. Akart, gondolta, jobban, mint bármikor addigi életében.
Nyilvánvalóan átöltözött. Gyorsan elkapta a pillantását, amikor elkezdte levenni a farmerjét, de persze nem tudta elfelejteni a képet, Tessa sziluettjét, a hosszú haját és a hosszú, gyönyörű lábait - mindig imádta a lábait. 
Persze érezte ezt korábban is, amikor még fiatal volt. Emlékezett arra az éjszakára a szobájában, amikor Tessa megakadályozta, hogy összetörje a hegedűjét, és akkor akart, olyan nagyon akart, hogy nem is gondolkozott, amikor az ágyára zuhantak: elvette volna az ártatlanságát, és feladta volna a sajátját, pillanatnyi megtorpanás nélkül, anélkül, hogy a jövőre gondolt volna. Ha nem verték volna le a yin fenes dobozt. Ha. Ez visszahozta a jelenbe, emlékeztetve rá, hogy ki is volt akkor, és hogy amikor a lány elment, darabokra szaggatta a lepedőjét a puszta kezével, a színtiszta gyötrelemtől.
Talán csak arról volt szó, hogy a vágy emléke elhalványult ahhoz képest, amit éppen érzett. Vagy talán akkoriban betegebb volt, gyengébb. Végtére is haldoklott, és a teste biztosan nem tudta elviselni ezt.
- Egy Fairchild és egy Herondale - mondta Tessa. - Na látod, ez tetszik. A Fairchildok mindig is gyakorlatiasak voltak, a Herondale-ek... nos, te is tudod. - A hangja gyöngéd volt, vidám. - Talán majd ő lecsillapítja. És ne mondd nekem, hogy nincs szüksége ilyesmire!
Jem Jace Herondale-ra gondolt. És arra, hogy mennyire hasonlított Willhez, mintha csak valaki készített volna egy másolatot Willről és élő tűzbe borította volna. - Nem vagyok biztos benne, hogy lenyugtathatsz egy Herondale-t, és ezt biztosan nem. 
- Szereti őt? A Fairchild lány?
- Soha nem láttam még senkit ilyen szerelmesnek, kivéve... - A hangja elhalt, ahogy Tessa kilépett a papírfal mögül, és most már értette, mi tartott pontosan ennyi ideig.
Tessa orchideaszínű selyemszövet ruhát viselt, olyat, amilyet akkoriban viselt volna a vacsoránál, amikor eljegyezték egymást. Fehér bársony zsinórok díszítették, a szoknya kidomborodott a... krinolin volt rajta?
Jem szája elnyílt bűvöletében. Képtelen volt visszafogni magát. Gyönyörűnek találta végig a korok változása alatt: gyönyörűnek a gondosan szabott ruhákban a háború éveiben, amikor az anyagokat jegyre lehetett csak kapni. Gyönyörűnek az ötvenes és hatvanas évek elegáns ruháiban. Gyönyörűnek a rövid szoknyákban és csizmákban, ahogy szép lassan véget ért az évszázad.
De ez, ahogy most kinézett, olyan volt, mint amikor őt magát először kezdték érdekelni a lányok, amikor először találta őket magukkal ragadónak és nem idegesítőnek, amikor először fedezte fel a nyakuk kecses vonalát vagy egy női csukló belső oldalának fehérségét. Ez volt az a Tessa, aki először ragadta magával szerelem és vágy keverékével: érzéki angyal fűzőben, amely megmutatta teste homokóra alakját, felemelte a melleit és kiemelte csípője domborulatát.
Erővel szakította el a pillantását a testétől. Tessa felkötötte a haját, göndör tincsek szöktek ki belőle a füle mögött, jáde függője a nyakában csillogott.
- Tetszik? - kérdezte a lány. - Sophie nélkül magamnak kellett feltűzni a hajam és befűzni a fűzőmet. - Hirtelen szégyenlősnek tűnt és rettentő idegesnek. Mindig ott szunnyadt ez az ellentmondás Tessa szívében: egyszerre volt az egyik legbátrabb nő és mégis a legszégyenlősebb ember, akit Jem valaha ismert. - A Sotheby-ben vettem. Igazi régiség, és messze túl sokba került, de emlékeztem, hogy amikor még fiatal lány voltam, azt mondtad, az orchidea a kedvenc virágod és elhatároztam, hogy találok egy ilyen színű ruhát, de nem találtam egyet sem, mielőtt... elmentél. De ez olyan. Anilinnel színezték, azt hiszem, semmi természetessel, de azt gondoltam... azt gondoltam, talán emlékeztet. - Feljebb emelte az állát. - Ránk. Hogy mi akartam lenni számodra, amikor azt gondoltam, együtt leszünk.
- Tess - szólt rekedten a fiú. Már talpon is volt anélkül, hogy tudatosult volna benne. Egy lépéssel közelebb ment a lányhoz, aztán még eggyel. - Negyvenkilencezer-kétszázhetvenöt.
Tessa rögtön tudta, mire gondol. A fiú tudta, hogy így lesz. Tessa úgy ismerte őt, mint senki élő ember.
- Számolod a napokat?
- Negyvenkilencezer-kétszázhetvenöt telt el, mióta utoljára megcsókoltalak - felelte. - És minden egyes napon rád gondoltam. Nem kell emlékeztetned a Tessára, akit szerettem. Te voltál az első szerelmem, és te leszel az utolsó. Soha nem felejtettelek el. Soha nem volt olyan, hogy ne gondoltam volna rád. - Most már elég közel állt, hogy lássa a lány pulzusát a nyakán. Hogy kinyúljon és felemelje az egyik hajfürtjét. - Soha.
Tessa félig lehunyta a szemét. Kinyúlt és megfogta Jem kezét, ahol a haját simogatta. A fiú vére csak úgy száguldozott a testében, olyan keményen, hogy az már fájt. Tessa lejjebb húzta a kezét, ruhájának felsőrészéhez. - A ruha hirdetése azt írta, nincsenek rajta gombok - súgta. - Csak kapcsok itt lent. Így könnyebben tudja az ember egyedül felvenni. - Tessa a jobb kezét is lejjebb engedte, hogy megfogja Jem másik csuklóját is. Felemelte és most már a fiú mindkét keze a ruha felsőrészén volt. - Vagy levenni. - A lány ujjai az övé köré kulcsolódtak, miközben szándékosan kikapcsolta az első kapcsot a ruhán.
És aztán a következőt. Egyre lejjebb irányította a fiú kezeit, az ujjaik összefonódtak, míg a ruhája egészen nyitva állt a fűző fölött. Tessa egyre hevesebben lélegzett, Jem pedig képtelen volt nem azt a helyet bámulni, ahol a függője emelkedett és süllyedt a zihálása alatt. Képtelen volt még közelebb mozdulni hozzá: akart, túlságosan akart. Ki akarta bontani a haját és a csuklói köré tekerni, mint valami selyem kötelet. A mellét akarta érezni a tenyere alatt és a lábát a derekán. Olyan dolgokat akart, amelyeket megnevezni sem tudott és amelyekkel semmilyen tapasztalata nem volt. Csak azt tudta, hogy ha akár egyetlen centimétert is közelebb lép hozzá, önuralmának törékeny határai, amelyeket olyan gondosan húzott maga köré, szétrobbannának és nem tudta, hogy mi történne azután.
- Tessa - kérdezte. - Biztos vagy benne, hogy?
A lány szempillái megrezzentek. Még mindig félig lehunyva tartotta a szemét, fogával alsó ajkát harapdálta. - Akkor is biztos voltam - felelte -, ahogyan most is az vagyok.
Ezután Jem kezét a derekára irányította, oda, ahol a csípője domborodni kezdett. 
A fiú önuralma néma robbanásban megtört. Magához húzta a lányt, lehajolt és vadul megcsókolta. Hallotta Tessa meglepett nyögését, de aztán az ajkai elnémították, a lány szája pedig mohón nyílt meg az övé alatt. A kezét a fiú hajába fúrta, keményen belemarkolt, a lábujjaira emelkedett, hogy még jobban csókolhassa. Az alsó ajkába, az állába harapott, miközben Jem felnyögött és a kezét a ruhájába csúsztatta, ujjai utat találtak a fűző hátához. Tessa bőre égetett azokon a helyeken, amelyeket a fűző zsinórjai között érzett. 
Lerúgta a cipőjét és a zokniját, és már érezte is a padló hidegét a talpa alatt.
Tessa felsóhajtott és közelebb tekergőzött, bele a karjaiba. Kihúzta a kezét a lány ruhájából és helyette a szoknyájába kapaszkodott. A lány meglepett hangot hallatott, ahogy a fiú felhúzta a ruhát a lány fején keresztül. Tessa kuncogva felkiáltott, amikor már majdnem lekerült róla a ruha, de a csuklójánál beszorult, ahol kis gombok tartották. - Óvatosan - figyelmeztette a fiút, miközben gyors mozdulatokkal kigombolta a ruha ujját. Jem azonnal letépte róla és a sarokba hajította. - Antik. 
- Gyakorlatilag én is az vagyok - felelte a fiú, mire Tessa újra kuncogott, felnézett rá. Korábban is gondolt már rá, hogy a lánnyal szeretkezik. Persze, hogy gondolt rá. Gondolt már a szexre, amikor tinédzser fiú volt, mert minden tinédzser fiú ezt teszi, és amikor beleszeretett Tessába, arra is gondolt, hogy vele csinálja. Homályos, kezdődő gondolatok arról, hogy bizonyos dolgokat csinál, bár nem volt biztos benne, hogy miket - sápadt karok és lábak képe, az elképzelt puha bőr érzése a keze alatt. De ezt elképzelni sem tudta: hogy lehet benne nevetés, hogy lehet gyengéd és meleg és ezzel együtt szenvedélyes is. A dolog realitása, Tessával, lélegzetelállító volt.
A lány elhúzódott, ő pedig hirtelen pánikolni kezdett. Mit csinált rosszul? Fájt neki, csalódást okozott neki? De nem, Tessa ujjai egyszerűen a krinolin ketrecéhez nyúltak, forgatott és húzkodott. Aztán felemelte a karját és a nyakába kapaszkodott. - Emelj fel - mondta. - Emelj fel, Jem. 
A hangja meleg dorombolásként hatott. Jem megragadta a derekát és felemelte, ki az alsószoknyákból, mintha csak egy drága orchideát szabadítana ki a cserepéből. Amikor újra letette, már csak a fűzője, a bugyija és a harisnyája volt rajta. A lába ugyanolyan hosszú és szép volt, mint ahogyan arra emlékezett és amiről álmodott.
Érte nyúlt, de a lány elkapta a kezét. Még mindig mosolygott, de most már volt benne valami huncutság is. - Ó, nem - mondta, a fiú, a farmerje és a pulcsija felé intve. - Te jössz.
* * *
Jem ledermedt egy pillanatra, pánikolva, Tessa pedig kíváncsi volt, hogy vajon túl sok kért-e tőle. Annyira régen nem volt igazán ura a testének - csak egy elme volt a hús börtönében, ami nem számított, kivéve, ha új rúnát rajzoltak rá valamilyen új képesség megszerzése érdekében. Talán ez már túl sok volt neki.
De Jem vett egy mély lélegzetet és a pulcsija szegélyéhez nyúlt. Áthúzta a fején, aminek köszönhetően a haja cukin összekócolódott. A pulcsi alatt nem viselt semmit. Jem félénken a lányra nézett és az ajkába harapott. 
Tessa közelebb lépett hozzá, kíváncsi szemekkel és ujjakkal. A szemébe nézett, mielőtt megérintette volna, és látta, hogy a fiú bólint, Igen.
A lány nagyot nyelt. Egészen eddig levélként vitorlázott az emlékek áradatán. 
James Carstairs emlékein, a fiúén, akivel eljegyezte magát, akihez hozzá akart menni. Akivel majdnem szeretkezett a Londoni Intézet zeneszobájának padlóján. Akkor már látta a testét félmeztelenül, sápadt, papírfehér bőrét és kiugró bordáit vékony felsőtestén. Egy haldokló fiú testét, bár számára mindig is gyönyörű volt.
Most a bőre nem feszült fájdalmasan a bordáin, izmos volt, széles mellkasa a derekáig vékonyodott. Próbaképpen rátette a kezét. Meleg volt és kemény az érintése alatt. Érezte az ősi rúnák halvány hegeit, amelyek sápadtan húzódtak az arany bőrön.
Jem élesen szívta be a levegőt, ahogy a lány végigfuttatta a kezét a mellkasán, aztán le a karján, domborodó bicepszén. Emlékezett rá, hogy a többi Testvérrel harcolt Cader Idrisben - és persze harcolt a legutóbbi csatában is. A Néma Testvérek készen álltak a harcra, még ha ritkán harcoltak is. Valahogy soha nem gondolt arra, Jemre nézve mit jelentett, hogy már nem haldoklott. 
Kicsit összekoccantak a fogai és az ajkába harapott, hogy ne hallatsszon. Átjárta a vágy, és egy kicsit félt is: Hogy létezik, hogy ez megtörténik? Hogy igazából megtörténik?
- Jem - suttogta. - Te olyan...
- Sebhelyes vagyok? - Az arcára húzta a kezét, oda, ahol a Testvériség fekete jelei még mindig látszódtak az arccsontja fölött. - Csúnya?
Tessa megrázta a fejét. - Hányszor kell még elmondanom neked, hogy gyönyörű vagy? - Végigfuttatta a kezét a fiú vállának görbületétől a nyakáig. Megremegett az érintése alatt. Gyönyörű vagy, James Carstairs.
- Nem láttad, hogy mindenki téged bámult a hídon? Annyival szebb vagy, mint én - mormolta a lány, a kezét most már a hátizmain csúsztatta végig, amelyek összehúzódtak az érintése nyomán. - De ha elég bolond vagy, hogy engem akarj, nem fogom megkérdőjelezni a szerencsémet.
A fiú oldalra hajtotta a fejét és Tessa látta, hogy nagyot nyel. - Egész életemben - kezdte -, amikor valaki azt a szót használta, hogy gyönyörű, mindig az arcodat láttam. Te vagy az én saját meghatározásom a gyönyörűre, Tessa Gray.
A szíve nagyot rándult. A lábujjára emelkedett - mindig is magasnak számított, de Jem még így is magasabb volt nála -, és gyengéden Jem nyakába csókolt. A fiú karjai köré fonódtak, a teste az övéhez nyomult, kemény volt és forró, és a vágy újabb hullámát érezte. Ezúttal ő harapott a fiú bőrébe, ahol a válla és a nyaka találkozott. 
Minden a feje tetejére állt. Jem valahonnan a torka mélyéről felmordult, és már a padlón is voltak, Tessa a fiún, akinek a teste tompította a lány esését. Elbűvölten meredt Jemre. 
- Mi történt?
Ő is zavartnak látszott. - Már nem bírtam állni. 
Tessát melegség járta át. Olyan rég történt már, hogy majdnem elfelejtette, milyen érzés olyan keményen csókolózni valakivel, hogy az ember lába is elgyengül. Jem a könyökére támaszkodva felemelkedett. - Tessa... 
- Semmi baj - felelte a lány nyugodtan, két keze közé zárva a fiú arcát. - Semmi. Érted?
Jem összehúzott szemmel nézett rá. - Elgáncsoltál?
Tessa nevetett. A szíve még most is alig bírta az iramot, egyszerre tele boldogsággal és felszabadultsággal és rémülettel. De látta már korábban, hogyan néz a fiú kiengedett hajára, érezte a fiú ujjait a tincsei között, ahogy próbaképpen meghúzta őket, amikor megcsókolta a hídon. Felnyúlt és kihúzta belőle a hajtűket, aztán áthajította őket a szobán. 
A haja kiszabadult, a vállaira omlott, egészen a derekáig ért. Előrehajolt, hogy végigsimítsa Jem arcát és meztelen felsőtestét. 
- Számít ez? - kérdezte Tessa. 
- Ahogy végül alakult - suttogta a szájába Jem -, nem számít. Valójában jobban is tetszik így fekve. 
A lány nevetett és egyre lejjebb és lejjebb futtatta kezét a fiú testén, ő pedig ívben meghajolt a lány érintése alatt. - Egy antikvitáshoz képest - mormolta a lány - elég szép árat kaphatnál a Sothebyben. Úgy tűnik, minden részed nagyon jól működik.
Jem pupillája kitágult, majd nevetni kezdett, meleg lehelete simogatta a lány arcát. - Azt hiszem, elfelejtettem, milyen is, ha évődnek velem - mondta. - Senki sem évődik a Néma Testvérekkel.
Tessa kihasználta, hogy a fiú figyelme elterelődött, és megszabadította a farmerjétől. Most már zavaróan kevés ruha volt közöttük. - Már nem a Testvériségben vagy - felelte a lány, ujjaival Jem hasát simogatta, selymes hajával pedig a köldökét és meztelen mellkasát. - És nagyon is csalódott lennék, ha néma maradnál.
Jem vakon nyúlt érte és lehúzta maga mellé. Kezét a lány hajába temette. Aztán megint csókolóztak, a lány két lába Jem csípőjének két oldalán pihent, tenyerével pedig a mellkasán támasztotta magát. Jem keze újra meg újra végigsiklott a hajában, Tessa minden alkalommal érezte, ahogy a fiú teste egyre jobban emelkedik felé, az ajkai egyre hevesebben nyomultak az övéhez. Nem voltak vad csókok, most nem: dekadensek voltak, növekvő intenzitással és buzgalommal csattantak el, ahogy elváltak és újra találkoztak. 
Jem a lány fűzőjének zsinórjaihoz nyúlt és megrántotta őket. Tessa arrébb húzódott, hogy megmutassa, felül már ki is szabadult, de addigra Jem már megragadta az anyagot. - Elnézésemet fejezem ki - mondta - az antikvitásnak. És aztán szinte jemszerűtlen módon leszakította a fűző elejét és félredobta azt. Alatta már csak a lány inge volt, amit ő maga rántott fel és dobott el valamerre. 
Aztán vett egy mély levegőt. Most már meztelen volt a fiú előtt, ahogy korábban még soha.

* * *

Jemnek volt egy olyan érzése, hogy később a keze fájni fog, de abban a pillanatban semmi mást nem érzett, csak Tessát. A lány lovaglóülésben ült a csípőjén, hosszú haja meztelen vállán és mellén omlott alá. Olyan volt, mint Vénusz, aki épp kiemelkedett a habok közül, csupán a jáde függővel a nyakában, ami csak úgy csillogott a bőrén.
- Azt hiszem - mondta Tessa zihálva -, hogy arra van szükségem, hogy most rögtön megcsókolj.
A fiú felnyúlt, hogy lehúzza, fogást találva a lány karcsú vállaiban. Átfordította magukat, hogy ő legyen fölül, a két könyökén egyensúlyozott, hogy ne nehezedjen annyira Tessára. De nem úgy tűnt, mintha a lány bánta volna. Kicsit arrébb csúszott alatta, hogy a teste még jobban az övéhez simuljon. Mellei puhasága a mellkasához nyomódott, csípője olyan volt, mint egy kehely, ami ott tartotta, a lány meztelen lábujjai pedig közben farmerba bújtatott vádliját simogatták.
Sötét, vágyódó morgás szakadt fel Jem torkából, amiről nem is gondolta volna, hogy a sajátja. Olyan hang, amitől Tessa pupillái kitágultak, és a légzése hevesebbé vált. - Jem - nyögte -, kérlek, Jem. - A fejét oldalra fordította, hogy az arcát kibontott haján nyugtathassa.
Jem fölé hajolt. Eddig már korábban is eljutottak. Erre még emlékezett. Hogy Tessa szereti, ha apró csókokat hint lefelé a nyakán, és ha követi a kulcscsontja alakját a szájával, akkor felnyög és a hátába mélyeszti az ujjait. És rettegett is amiatt, ami ezután következik - nem tudva, mit csináljon és hogyan okozzon örömöt a lánynak -, Tessa reakciói mindezt elmosták: a lágy sóhajai, amikor Jem végigsimított a lábán és csókolta a mellkasát és a hasát.
- Az én Jemem - suttogta Tessa, miközben a fiú csókolta. - Jem Carstairs. Ke Jian Ming.
Több, mint fél évszázada senki sem szólította a születési nevén. Ez olyan intim volt, akár egy érintés.
Jem nem volt biztos benne, hogy a maradék ruhájuk hogyan került le róluk, hirtelen csak a selyem ruha és az alsószoknyák maradványain feküdtek. Tessa nem lágy és engedékeny volt alatt, ahogyan egykor elképzelte, hanem válaszolt és követelt, felemelte a fejét, hogy ő csókolhassa, végigfuttatta a kezét a testén, minden egyes ujja szikrákat gyújtott az idegvégződéseiben, amelyek, attól félt, már rég halottak.
Sokkal jobb volt, mint képzelte. Körbevette a lány, rózsavizes szappanának illata ott volt mindenhol, és mellé a selymes bőre és a magától értetődő bizalma. Nem csak arról volt szó, hogy Tessa bízott benne, nem fog neki fájdalmat okozni; ennél sokkal többről. A lány bízott benne, hogy az ő tapasztalatlansága nem számít majd, hogy semmi más nem számít kettejükön kívül és mindig boldoggá fogják tenni egymást. Amikor ő dadogva azt mondta: Tessa, nem tudom, hogyan -, a lány a szájába suttogta a választ és a kezét oda tette, ahol lennie kellett.
Valamiképpe lecke volt ez, de a legkedvesebb, amit valaha kapott, és a legjobb is. Soha nem képzelte, hogy ez ilyen lesz, hogy a válaszaik egymás tükörképei lesznek, hogy a lány élvezete ennyire táplálja majd a sajátját. Hogy amikor végigfuttatja a kezét Tessa lábain, ő majd a csípőjére kulcsolja őket válaszul. Hogy minden gondolat elszáll majd a fejéből, kivéve az érzést, ahogyan a lány alatta van és körülötte, ahogy vezette őt.
Szinte távolról hallotta a saját nyögését, ahogyan a lányba temetkezett. - Tessa. - A vállába kapaszkodott, mintha azzal, hogy megragadja, irányítást is nyerne. - Tessa, istenem, Tessa, Tessa. - Az összefüggő gondolatok végképp elhagyták. Valami mást is mondott még, már nem angolul, fogalma sincs, mit, de érezte, ahogyan Tessa karjai szorosabban fonódnak köré.
Kapkodva szedte a levegőt. A szemét lehunyta, fények játszottak a szemhájai mögött. Annyi fény. Küzdött, hogy visszanyerje az irányítást, nem akarta, hogy vége legyen, még nem. Hallotta Tessa hangját, ahogyan az ő nevét suttogja. Annyira közel voltak, közelebb, mint amennyire lehetségesnek hitte. A keze végigsimított Tessa oldalán, hogy megragadja a derekát. A koncentrációtól apró ráncok látszottak a lány két szemöldöke között, az orcája fényes skarlátszín lett, és amikor újra megpróbálta kimondani Jem nevét, csak egy fojtott sóhaj tört fel belőle. Egyik kezét a szájára szorította, az ujjába harapott, ahogy a teste összeszorult körülötte.
A kontrollja utolsó darabkái is elvesztek. Tessa nyakába temette az arcát, ahogy a fény a szemhájai alatt a kaleidoszkóp színeire robbantak. Magában hordozta a Néma Város sötétségét még akkor is, amikor már elhagyta a Testvériséget. És most Tessa megnyitotta a lelkét és beengedte a fényt, és ez csodálatos érzés volt.
Soha nem képzelte volna. Még csak azt sem tudta elképzelni, hogy ezt képzelje.
Amikor újra önmaga lett, rájött, hogy még mindig szorosan tartja a lányt, a fejét pedig a vállán pihenteti. A lány aprókat és gyorsan lélegzett, a keze a hajában, simogatta őt és a nevét mormolta.
Vonakodva húzódott el tőle, oldalra gördítette magukat, hogy egymással szemben feküdjenek. A nappali fény már majdnem teljesen eltűnt. A homályos alkonyatban nézték egymást, minden éles határ ellágyult. A szíve hevesen vert, ahogy a hüvelykjével végigsimított a lány alsó ajkán.
- Jól vagy? - kérdezte rekedt hangon. - Neked... - Elhallgatott, mert elborzadva vette észre, hogy a lány szemében könnyek csillognak. Az egyik csepp legurult az arcán.
- Tessa? - Hallotta a pánikot a saját hangjában. Gyorsan, reszketőn rámosolygott a fiúra, de hát ez volt Tessa. Soha nem mutatta volna a csalódást. Mi van, ha neki rossz volt? Számára lenyűgöző volt, tökéletes. Azt gondolta, a teste darabjaira robban, annyi gyönyört érzett egyszerre. És ő úgy is gondolta, hogy a lány reagál, de mit is tudhatott ő? Átkozta a saját tapasztalatlanságát, az önhittségét, a büszkeségét. Miért is gondolta,  hogy képes lehet...
Tessa felült, a dohányzóasztal fölé hajolt, és valamit matatott a kezével, de Jem nem látta, mit. Ruha nélküli teste kirajzolódott az alkonyatban, elmondhatatlanul gyönyörű volt. Összeszoruló szívvel nézte. Most már bármelyik pillanatban felállhat, hogy felöltözzön, és azt mondja neki, szereti, mindig is szerette, de nem úgy. Hogy az övék nem szenvedély volt, csak barátság.
Azt mondogatta magának, hogy képes lesz elviselni, még mielőtt a hídhoz ment, hogy bevallja, mi történt. Azt mondogatta magának, hogy el tudja fogadni a barátságát és semmi mást, és még az is jobb, mint ha egyáltalán nem lehet mellette.
De most, hogy már tudta, most, hogy már megosztották a lélegzetük, a testük és a lelkük, most már képtelen lenne hátrébb lépni. Az, hogy csak barátok legyenek, és soha ne érinthesse újra, millió darabra szakítaná. Nagyobb agónia lenne, mint maga a mennyei tűz volt.
- Jem? - kérdezte a lány. - Jem, mintha ezer mérföldre járnál! - Magára terített egy szürke takarót és leült mellé. A könnyek már eltűntek, és most már melegség sugárzott róla és mosolygott. - Őszintén, ha az, amit csináltunk, nem ragadja meg a figyelmedet, nem tudom, micsoda tehetné.
Jem csak bámult rá. - De sírtál - mondta végül.
Tessa kérdőn nézett rá. - Mert boldog vagyok. Mert csodálatos volt.
Hirtelen, megkönnyebbülten engedte ki az addig benntartott levegőt. - Szóval neked... szóval jó volt? Lehetek jobb, gyakorolhatnánk...
Rájött, mit mondott, és gyorsan elhallgatott, összeszorította a száját.
Bűnös vigyor terült szét a lány arcán. - Ó, fogunk gyakorolni - felelte. - Amint készen állsz.
- Nincs más programom ma este - mondta komolyan.
Tessa elpirult. - A testednek kellhet némi idő, hogy... hogy visszanyerje az erejét.
- Nem - állította a fiú, és ezúttal megengedett magának egy kis önelégültséget. - Nem, nem hiszem.
Tessa még jobban elpirult. Jem imádta, hogy pirulásra készteti. Mindig is imádta. - Nos, nekem legalább öt perc kell - mondta. - És ezt látnod kell. Kérlek?
Egy darab papírt nyújtott felé. Az arca meglepően komoly volt. Elmosta a fiú önelégültségét, és azt a vágyát is, hogy ugrassa Tessát. Nem mert megszólalni, ahogy elvette a papírt és széthajtotta.
Tessa megköszörülte a torkát. - Lehet, hogy csak vicceltem korábban - kezdte -, amikor azt mondtam, hogy Bedelia Codfish néven birtokolom ezt a házat.
Jem lenézett a kezében tartott Queen's Gate-i lakás tulajdoni lapjára. Tessa nevére volt kiállítva, vagy valami olyasmire. Nem Tessa Gray nevére, de még csak nem is Tessa Herondale-ére. Az okiraton Tessa Herondale Carstairs név állt.
- Amikor beszélgettem Magnusszal Idrisben, a Végzet háborúja után - mesélte Tessa -, azt mondta, azt álmodta, meggyógyultál. Tudod, milyen Magnus. Néha valóra válnak az álmai. Úgyhogy hosszú ideje először mertem reménykedni. Tudtam, hogy nem sok rá az esély, ha nem rögtön lehetetlen. Tudtam, hogy több év is eltelhet addig. De egyszer megkérted a kezem, sok évvel ezelőtt. És bizonyos módon ez a mi nászéjszakánk. Az esküvőnk hosszan késleltetett elhálása. - Jemre mosolygott, az ajkába harapott, nyilvánvalóan ideges volt. Az ujjai a takarót markolászták. - Talán nem kellett volna csak úgy kölcsönvennem a neved, de a véremben mindig azt éreztem, egy család vagyunk.
- Tessa Herondale Carstairs - suttogta Jem. - Soha nem kellene amiatt aggódnod, hogy kölcsönveheted-e a nevem, hisz tudod, hogy meg is tarthatod.
Hagyta, hogy a papír kicsússzon a kezéből és a lányért nyúlt. Az ölébe ült, ő pedig szorosan tartotta, és próbálta visszafogni a torkából feltörni készülő fuldokló hangot.
Tessa soha nem mondott le róla. Emlékezett, hogy egyszer azt mondta Willnek, ő adott neki reményt, amikor Willnek magának nem volt hite saját magában. Mindig is jobbat remélt Willnek, még akkor is, amikor Willnek nem volt reménye magában. És Tessa megadta neki. Régóta áhítozott a gyógymód után, de Tessa - Tessa mindig is reménykedett.
- Mizpah, Tessa - suttogta. - Úgy tűnik, Isten bizonyosan vigyázott ránk, amikor elválasztott minket egymástól. És vigyázott ránk, amikor mindkettőnket elválasztott Willtől és egymáshoz vezetett minket.

* * *

Aludtak, egymáshoz simulva, Tessa ruhájának romjain, később pedig a kanapéra költöztek. Meglehetősen sötét volt, hideg teát ittak és megint szerelmeskedtek, ezúttal gyengéden és lassan, amíg Tessa Jem vállába nem kapaszkodott, hogy gyorsabb tempóért könyörögjön. - Dolcissimo, nem appasionato - felelte Jem kínzó élvezettel mosolyogva.
- Ó? - Tessa lenyúlt, és valami olyasmit tett a kezével, amire a fiú nem számított. Az egész teste megfeszült. Tessa kuncogott, ahogy Jem keze hirtelen megragadta a derekát, az ujjai pedig a bőrébe mélyedtek. Sötét haja a szemébe lógott, bőre izzadságtól csillogott. Tessa korábban lehunyta a szemét, de most ő nézte a fiút, ahogyan megváltozott az arckifejezése, elvesztette az irányítást és a száját, ahogy az ő nevét zihálta.
- Tessa...
És ezúttal elfelejtett az ujjába harapni, hogy tompítsa a hangokat, amelyeket kiadott magából. Ó, nos. Fene a szomszédokba! Majdnem egy évszázadon keresztül csöndben volt.
- Ez talán prestóbb lett, mint szándékoztam - mondta a fiú nevetve, amikor utána együtt feküdtek, a szőnyegbe süppedve. - De végül is, te csaltál. Tapasztaltabb vagy, mint én.
- Én élvezem - csókolta meg Tessa az ujjait. - Nagyon jól fogok szórakozni, amíg mindent megmutatok. Alig várom, hogy halld a rock and rollt, Jem Carstairs. És látni akarom, ahogy iPhone-t használsz. És számítógépet. És hogy utazol a metrón. Repültél már? Repülni akarok veled.
Jem még mindig nevetett. A haja hihetetlenül kusza volt, a szeme sötét és tündöklő a lámpafényben. Úgy nézett ki, mint a fiú, aki egykor volt, annyi évvel korábban, de azért mégis más volt: egy olyan Jem, akit Tessa épp csak elkezdett megismerni. Egy fiatal és egészséges Jem, nem pedig egy haldokló fiú vagy egy Néma Testvér. Egy olyan Jem, aki minden erejével szerethette őt, és ő viszontszerethette a fiút.
- Repülni fogunk - felelte Jem. - Talán Los Angelesbe.
Tessa mosolygott. Tudta, miért kell ott lenniük.
- Van időnk, hogy mindent megtegyünk - mondta, végigsimítva az ujjaival Tessa arcának oldalán. - Miénk az örökkévalóság.
Nem az örökkévalóság, gondolta Tessa. Hosszú, hosszú idejük van együtt. Egy egész élet. A fiú élete. És ő majd elveszíti egy nap, ahogyan Willt is elveszítette, és a szíve összetörik, ahogyan korábban is összetört. És ő majd megint összerakja magát és tovább lép, mert Jem birtoklásának puszta emléke is jobb, mintha egyáltalán nem lett volna az övé.
Most már elég bölcs volt hozzá, hogy tudja ezt.
- Amit korábban mondtál - kérdezte Tessa. - Hogy Jace Herondale jobban szereti Clarissa Fairchildot, mint bárki, akit valaha ismertél, kivéve valakit - soha nem fejezted be a mondatot. Kire gondoltál?
- Azt akartam mondani, hogy te és én és Will - felelte a fiú. - De... az elég furcsa lenne, nem?
- Egyáltalán nem lenne furcsa. - Tessa Jem oldalához bújt. - Igaz lenne. Mindig, örökké, tökéletesen igaz.
A híd után - Cassandra Clare novellája Jemről és Tessáról A híd után - Cassandra Clare novellája Jemről és Tessáról Reviewed by Deszy on 11/20/2017 Rating: 5

3 megjegyzés:

  1. Ó, Jem! Szép novella lett nagyon! *Sóhaj* Örülök, hogy végül csak beteljesedett a szerelmük! :-)

    VálaszTörlés
  2. Desszy most miattad bögök 😢

    VálaszTörlés
  3. A Kieran x Mark novella fordítást esetleg még van remény, hogy megkapjuk? :s Anno volt mondva és nyár óta arra várok :s :C

    VálaszTörlés

.

Üzemeltető: Blogger.