Breaking News

Ilyen volt a Leigh Bardugo dedikálás az én szememmel

Na, hát akkor amíg még friss az élmény, hullafáradtan leülök és megírom nektek ezt a kis bejegyzést. 

Leigh Bardugo dedikálásán jártam ma. Nem csak jártam: szerveztem, interjúztam, melóztam. Nem volt könnyű menet, annyit mondhatok. De most, sajgó lábakkal és zsongó aggyal abszolút úgy érzem, megérte. 

A Bardugo dedikálás meséje nálam sokkal-sokkal régebben indult annál, mint hogy egyáltalán nyilvános lett az esemény. Ugyanis azt hiszem, ő az első olyan amerikai írónője a Könyvmolyképzőnek, aki úgy érkezett hozzánk, hogy már az első pillanattól kezdve szervezőként vettem részt a dologban - az ötleteléstől egészen addig a pontig, amíg el nem búcsúztunk tőle a bolt előtt az esemény végén, hogy aztán elinduljon a hotelbe a jól megérdemelt pihenésére. 




Azt kell mondanom, dedikálást szervezni egy külföldi, élvonalbeli írónővel sokkal keményebb dió, mint amilyennek gondoltam - pedig amúgy se gondoltam, hogy egyszerű lenne. Rengeteg-rengeteg olyan eleme van egy ilyen dedikálásnak, amire nem is gondolnánk kívülállóként, pedig komoly szervezést igényel. Például amikor egy ilyen dedikálásra gondoltok, eszetekbe jut, hogy mennyire nehéz Pesten megszervezni akár magát az írónő elhozatalát az eseményre? Vagy hogy mit kér enni-inni? Hogy milyen filcekkel szeret dedikálni, hogy pontosan hányan jönnek a csapatából, milyen időközönként szeretne szünetet tartani, hány könyvet és miként dedikál? Vagy hogy milyen az ideális szék- és asztalmagasság? És még jóóóóóó hosszan lehetne sorolni. 

És akkor még nem is esett szó a helyi logisztikáról: merre kanyarítasz egy uszkve 700 emberből álló sort? (Csak a sorból közel 400-an dedikáltattak, az írónő csapata számolta, plusz azok, akik interjúztak vele és a helyi dolgozók. És akkor még nem számoltuk ugye azokat, akik csak kísérők voltak.) Gondolnád, hogy egy 4 órakor kezdődő dedikálásra már bőven a stáb előtt, akár délelőtt 11-kor is megérkeznek emberek: Szlovákiából, Lengyelországból, Macedóniából, Horvátországból és még Oroszországból is??? 

Pedig ez mind-mind olyasmi, amit nem fogok elfelejteni, ha esetleg legközelebb ilyen eseményről esik majd szó.

Egy szó mint száz, hosszú és izgalmas hetek állnak mögöttünk, aminek ez a mai volt a betetőzése. 

Jótanács azoknak, akik ilyesmire vetemednek: még véletlenül se gyertek magassarkúban, akkor sem, ha interjúztok, akkor sem, ha csinosak akartok lenni és akkor sem, ha előtte azt gondoljátok, hogy de hát nem kell majd annyit mászkálnom, mert... De, kell majd. És igen, a nap végére már nem fogjátok érezni a talpatokat és alig tudtok majd járni. 

Akik ott voltak, találkozhattak velem a sorban pattogva, amint századszorra is elismételtem és megmutattam, hogy hová kerüljön a könyvbe a post-it és hogy nyissa ki mindenki úgy, hogy minél könnyebben tudja az írónő dedikálni. (Egyébként szerintem ez egy tök jó taktika, meg is jegyeztem, mert ez így valóban elég pörgős volt.)

Néhányatokkal sikerült ennél többet is beszéltem, főleg, ha felismertetek/megszólítottatok, mert ti könnyebben felismertek engem, mint én titeket - de nagyon örültem nektek, még ha csak néhány szót váltottunk is, tök jól esett. (Mindenki másnak maximum egy-egy gyönyörű kiadását vagy valamilyen menő HP-s ékszerét-kiegészítőjét dicsértem meg, mert hát könyvmoly körökben milyen menő cuccokat látni - wow!)

Na de túlságosan is előrerohantam, mert a legnagyobb parámat valójában nem a sor igazgatása jelentette, hanem az angol nyelvű beszélgetés. Ez lehet, hogy sokatoknak furcsán hangzik, mert rendszeres olvasok angolul, nézek sorozatokat, fordítok szövegeket - csak hát na, van különbség az aktív és a passzív nyelvhasználat között. A passzív nyelvhasználatom elég jó, és írásban még egész jól elvagyok, viszont a beszéddel két gondom is van: egyrészt évek óta nem nagyon beszéltem angolul, mert a napi munkámhoz nincs rá szükségem, másrészt sajnos azok közé az emberek közé tartozom, akikben megvan az a bizonyos gát és szorongás, amikor meg kell szólalni más nyelven. Ez főleg egy interjús-beszélgetés szituációban eléggé para, hát még ha olyan emberrel találkozik az ember, aki... Leigh Bardugo, bakker! 



Mivel sajnos a könyvek fordítója nem tudott eljönni az eseményre, nekem és a páromnak jutott a feladat, hogy próbáljunk beszélgetni Leigh-ékkel és segítsünk nekik, amiben szükségük van rá. Plusz interjúzhattam is az írónővel, ami hihetetlenül nagy élmény volt, de azért egy enyhe gyomorgörcsöm már napok óta van (láthattátok is a blogon az elmúlt napokban, hogy valami nem kerek), ma pedig már konkrétan remegtem az idegtől. 

De jelentem, egy-egy ciki szituációtól eltekintve, amikor hirtelen nem találtam a szavakat, egész jól átvészeltem mindent és most már csak azért imádkozom, hogy a hangfelvételen hallatszódjon minden - mert ha az interjú hangfelvétele nem sikerült jól, dugámba dőlök. Mert amúgy nagyon érdekes dolgokat mondott, bár egy tíz perces interjú azért nem feltétlenül alkalmas arra, hogy nagyon elmélyedjünk témákban.

És akkor volt még egy óriási-óriási meglepetés az este, amire mi, szervezők sem voltunk felkészülve. A dedikálás egy pontján teljes nyugalomban osztogattam a post-iteket a nevekkel meg magyaráztam a nyitogatást, amikor egyszer csak kaptam egy kérdést a színészekről. Én meg csak néztem értetlenül. Amikor is Szilvitől jött az infó is: Ben Barnes az emeleten van! 



Nem szégyellem bevallani, hogy mint az őrült száguldoztam felfelé, és bizony, ott voltak! A sorozat két színésze, az Éjúrt alakító Ben Barnes (meg ugye Caspian meg Dorian Gray) és a Jespert alakító Kit Young beugrottak a dedikálásra, hogy egy kis meglepetést szerezzenek az írónőnek és a rajongóknak! 

Nem is gondoltam, hogy végül sikerül fotózkodni felük, de a marketingvezetőnk nagyon határozott és legalább olyan lelkes volt, mint mi, úgyhogy készült vele és Tibivel egy közös kép rólunk - a legjobb hely nekem jutott, Ben és Kit között. Még mindig nem hiszem el! 



Velük dedikáltatni nekünk már nem sikerült, de ez a fotó nekem még jobb is annál!

Apropó, dedikálás: két könyvet természetesen én is aláírattam magamnak (az Árnyék és csont meg a Hat varjút választottam) és örömmel jelentem, hogy egy dedikált kötetet szereztem nektek is, az ehhez kapcsolódó játékot várhatóan holnap fogom közzétenni.

Összefoglalva a dolgokat: remek élmény volt ez a nap, de nagyon-nagyon melós és fárasztó is egyben. Hulla vagyok. És egyelőre még nem merek arra gondolni, hogy holnap munkanap van - duplán, mindkét munkahelyemen. Jaj.

Nincsenek megjegyzések