Véleménycikk - Leiner Laura bejegyzésének margójára - Deszy könyvajánlója

Lehet, hogy én is kapok majd ezért hideget-meleget, de hát... legyen!

Nem tudom, láttátok-e, Leiner Laura kitett egy új bejegyzést az Instagram oldalán, amiben részben reagál az őt ért sérelmekre az elmúlt időszakból (erre még visszatérünk), részben pedig tanácsokat ad azoknak, akik az életükben, még ha más okból is, de hasonló cipőben járnak.

Én most az előbbire szeretnék reagálni, valójában érik már egy ideje, egyszer kommenteltem is egy kiadói ismerős posztja alatt a témában, de valahogy mindig azt éreztem, ez egyrészt nem az én harcom, másrészt pedig nem akartam még egy felületet adni a témának. De Leiner Laura posztja miatt most mégis megteszem.

Leiner Laura kérdéses bejegyzése, azt javaslom olvassátok el, mielőtt a lenti folytatást olvasnátok:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Leiner Laura (@leinerlauraofficial) által megosztott bejegyzés

Kezdem a történetet az elején, ez még független a szerző bejegyzésétől.

Mint tudjátok, napi szinten nagyon aktívan foglalkozom könyves témákkal, és egyébként ha tartalomkészítőként nem is, fogyasztóként aktív TikTok és Youtube felhasználó vagyok.

Így nem sokkal az indulás után velem is szembejött a REFRESHER Literálisan című videós podcastje. Ó, szuper, egy újabb podcast, ráadásul profi eszköztárral, lesz még egy könyves podcast, amit hallgathatok - gondoltam. Az első témák ráadásul a Szent Johanna Gimi és a Twilight voltak, hát nem kérdés, nekem ezekbe bele kell hallgatnom.

Nem sok kellett hozzá, hogy azt érezzem, bár ne tettem volna. Nyilván mondható, hogy elfogult vagyok a témában, mert - repülhetnek a kövek - én mindkettőt szeretem, igen, a hibáikkal együtt is.

Viszont ennyi év után talán már azt is tudjátok, hogy ha az igazságérzetemet bántják is sokszor dolgok, nem riadok vissza a vélemények ütköztetésétől, sőt, ha őszinték akarunk lenni, kicsit túlságosan is szeretek vitatkozni, így egyáltalán nem zárkózom el tőle, hogy olyan véleményeket olvassak, nézzek, amikkel nem értek egyet.

Szóval nekem nem gond, ha valaki savazza, amit szeretek, amíg úgy érzem, megfelelő keretek között, megfelelő stílusban teszi, és legalább kicsit értem a miérteket. Jó példa: bár szeretem a Twilightot, imádtam Szirmai Gergő Twilight témájú videóit. Egyetértettem mindennel? Nem. De jót röhögtem rajtuk, és igazából értettem, mit miért mond, miért gondolja így, még ha én máshogy is láttam. Vagy ha hasonlóan láttam is bizonyos dolgokat, megengedőbb voltam, és el tudtam engedni őket.

És akkor elkezdtem hallgatni a Literálisan podcastet, és őszintén bevallom, nagyon hamar abba kellett hagynom. Mindkét témának adtam egy-egy esélyt, hátha csak egyik vagy másik esetében érzem azt, hogy fokról fokra kúszik fel a vérnyomásom, de nem így lett. A későbbi epizódokat nem is néztem, TikTokon is hamar továbbgörgettem, nem akartam újabb megtekintéseket generálni - bár tény, ez semmit nem változtatott azon, hogy mindkét sorozat szétcincálása tökéletes volt a kattintás- és nézettségvadászatra, mesterien tenyereltek bele abba, hogy bizonyos dolgok utálata nagyon izgi, és dől a nézettség.

Ha egy-egy videóról lett volna szó mindkét szériáról, igazából különösebben nem is zavart volna a dolog, láttunk már ilyet, és még fogunk is. Sőt, még akár az is átcsúszott volna a szűrőmön, ha mindkét sorozat minden egyes könyvét egyesével szedik szét (ahogy tették), amennyiben nem kizárólag ez lett volna a podcast tematikája. Vártam, hogy majd jön más sorozat. Hogy foglalkoznak majd végre olyan könyvekkel a podcastben, amiket szeretnek, amiket ajánlanak. Hogy ha már azt mondják, hogy ez a kettő gáz, akkor megmutatják, hogy szerintük mi nem az. De nem jöttek. Maradt a Twilight, és elsősorban is a Szent Johanna Gimi.

Bármennyire nem látszik, annak idején sokat gondolkoztam a blogom nevén - akkoriban kevésbé volt divat a kreatívabb névadás könyves blogos körökben, úgyhogy én is tartottam a megszokott név + valami felállást. Na de a valami, az bizony fejtörést okozott. Azért döntöttem a könyvajánlója mellett, még ha kissé hosszú és nyakatekert is, mert úgy éreztem, ez valami pozitívat sugall. Nem kritizálni akartam, nem "jól megmondani", egyszerűen az volt a célom, hogy olvasó emberekkel örüljek a jó könyveknek, jó könyveket ajánljak, és népszerűsítsem az olvasást. Ez nem jelenti azt, hogy sosem írtam negatív értékelést, olyan könyvről, amit a legkevésbé sem ajánlok. És még kevésbé jelenti azt, hogy nem írtam negatív dolgokat semmiről - ellenkezőleg, kifejezetten törekedtem rá, hogy az általam kedvelt könyvek gyengeségeit is kiemeljem, függetlenül attól, hogy én szerettem. Nyilvánvaló, ezek véleményposztok voltak, nem profi kritikák, nem is akartak azok lenni. De a háttérben mindig az munkált bennem - egy-egy kifejezetten abszurd kivételtől eltekintve -, hogy szerethető könyveket választani segítsek.

A Literálisan podcast megtehette volna, hogy egy Twilight és egy Szent Johanna Gimi savazás közben megoszt olyan könyvekről is beszélgetéseket, amiket értékesnek tartanak, amiket szívesen ajánlanak, amikről nem csak olyan videót tudnak készíteni, amiben 1,5-2-3 órán keresztül szinte csak rosszat mondanak. De nem tették.

Így mi marad a végére? Lehet azt mondani, hogy tudatosabban olvasó olvasók, de... biztos ez? Biztos működik a tudatosabb olvasás átadása, ha nincs megmutatva a másik oldal? A JÓ könyv? Biztosan segíti az olvasás népszerűsítését, ha a fókusz mindig a "rosszon" van és a jót meg se legyinti? És persze ha a "rossz" is olyanokat húz le a mélybe, amik minden hibájukkal együtt népszerűek, és sok olvasót tettek olvasóvá?

Szóval ez volt az egyik problémám.

A másik pedig maga a stílus. Úgy éreztem, süt a videókból, hogy valójában az volt a kiindulópont, hogy ez a könyv bizony rossz lesz, és majd most jól kibeszéljük, miért is rossz. Persze ezt lehet. De én hiszek benne, hogy a jó kritika semlegesből indul, nyitottan. Ha valaminek azonnal úgy megy neki az ember, hogy a rosszat keresi, akkor meg is fogja találni.

Ahogyan írtam, én is tettem már ki a blogra negatív értékeléseket. Hadd áruljam el, a legmaradandóbb, legszórakoztatóbb blogposzt-írásos emlékeim ezekhez, az 1 csillagos értékelésekhez kötődnek. Rettentően szórakoztató tud lenni valamit szétcincálni! Ráadásul olyan, mint egy örvény, főleg, ha nem is egyedül csinálja az ember - egyre mélyebbre és mélyebbre lehet lecsúszni a nyúlüregben, és olyan "ciki" dolgokat is észrevenni, amik elsőre talán fel se tűntek. Hiszen ezen a ponton már tudatos a "belekötés", és nincs is jobb, mint gáz részleteket kiemelni a könyvből, és reagálni rájuk. Ezt szerintem sok könyvmoly átélte már, amikor barátokkal egyszerre olvasnak valamit, ami nem tetszik, és egymásra rálicitálva röhögnek rajta, hogy úristen, ez is de gáz, meg az is de gáz.

A Literálisan sorozatával kapcsolatban abszolút ez volt a vibe-om. Természetesen a kritika köntösébe és bölcsész meglátásokba bújtatva, de végső soron ezt éreztem. És megint csak, még lehet, hogy ez is átcsúszik - de nem volt, amit legalább egy kicsit ellensúlyozta volna ezt a vibe-ot azzal, hogy számukra kedves könyvekről is beszélgetnek.

Erre pedig csak rátett egy lapáttal az, hogy milyen elképesztően hosszan ment a Szent Johanna Gimi szétcincálása. Persze, hosszú sorozat, ha minden könyvet egyesével beszélnek ki, akkor az 8-9 rész, abszolút reálisan. De az SZJG sorozatos kibeszélő tavaly februárban indult, és idén szeptember végén ért véget. Szóval mindig, amikor elült volna kicsit a dolog, megnyugodhatott volna minden rajongó, meg persze a szerző (lásd a poszt elejét), újra meg újra jött egy rész, jól széthúzva az egész procedúrát. Ott volt YouTube-on, shortos formában fel-felbukkant TikTokon, kikerülhetetlenül.

Az, hogy tetszik-e egy könyv, hogy sok hibát találsz-e, önmagában nem tudatos döntés eredménye, hanem az ízlésed, a kritikai érzéked, az odafigyelésed szimpla eredménye. Az viszont, hogy milyen stílusban, mennyi időre elhúzva, milyen hosszú epizódokban, milyen részletekbe menően, mennyire aktívan csak arra építve a sorozatot osztod meg ezt a véleményt a nagyvilággal, már nagyon is tudatos döntés.

Szintén érdekes vetülete ennek a témának, hogy mennyire kezeljük a helyükön a dolgokat. Számtalan olyan kommentet láttam TikTokon az SzJG kapcsán az utóbbi időkben, hogy kinőtték az SzJG-t, újraolvasták, és már nem tetszett, újraolvasták, és már nem azt adta, nem is értik, mit szerettek rajta annyira, mert annyi jobb könyvet olvastak azóta... Erről nekem az a véleményem, hogy ez alapjáraton tök oké. Az ifjúsági könyvek elsősorban az ifjúságnak íródnak. Bizonyos dolgokat tiniként máshogy lát, máshogy olvas az ember. Ettől a könyv maga nem lett rosszabb, ettől még senkinek semmi oka magát és a sorozat esetleg megmaradt rajongóit lekicsinyelni. Tök oké az is, ha valaki már nem tud kapcsolódni a tini önmagához egy ilyen könyvsorozatban. Meg az is, ha valakinek pont kifejezetten üdítő, hogy kicsit nosztalgiázhat, kicsit újra tininek érezheti magát, és felnőttként is olvassa vagy jó érzéssel olvassa újra őket. Mindkettő rendben van. Nem ciki, nem gáz, nem cringe. Lehet. Sőt!

Ugyanígy fontos szempont az is, hogy változnak az idők. Különösen igaz lehet ez fiataloknak szóló könyvek-sorozatok esetében, hiszen ezek gyakran használnak aktuálisan trendi szleng kifejezéseket, technikai eszközöket, öltözködnek bennük a szereplők az aktuális divatnak megfelelően - ez természetes. Vannak kortalanabb, és kevésbé kortalan alkotások. Ráadásul változnak a társadalmi normák és elvárások is, máshová kerülnek határok. Vannak 10-20-30-40-50 éves filmek, sorozatok, amiknek szereplői, bizonyos történetelemei, poénjai régen ültek, ma már nem. Mennyi vitát látni a Jóbarátok kapcsán, hogy egyes viccek szexisták, rasszisták, homofóbok, és még sorolhatnám, akkoriban meg simán lement főműsoridőben, elképesztően nézett és még díjnyertes sorozat is volt! Aztán ezeket a mából nézve vagy elnézed, vagy nem. Lehet is róla beszélni, hogy ma okénak tartanánk-e - de érdemes mindig a kontextust is figyelembe véve vizsgálni. Szerintem nem gáz kimondani, hogy akkor mennyire szerettük! Aztán azt majd eldöntjük, hogy továbbra is szeretjük-e, elengedjük, elnézzük, megbocsátjuk-e ezeket a dolgokat, vagy nem.

Gyakran elhangzik, hogy a szerzőknek tudnia kell kezelni a kritikát. És ezzel abszolút egyetértek, bloggerként számtalanszor voltam a másik oldalon. Pontosan tudom, hogy rendszeres viták robbannak ki értékelések körül, hogy mennyire kellemetlen tud lenni, amikor a véleményed miatt szerzők kezdenek el vitázni veled. Szóval igen, ez a mondat nagyon igaz. Ha írást publikálsz, vállalod, hogy lesznek, akiknek nem tetszik, és benne van a pakliban, hogy ezek a valakik a világgal is megosztják a véleményüket - ennek ráadásul a 21. században már rengeteg terepe van. Gratulálok minden írónak, aki ezt ügyesen és jól kezeli, és még inkább azoknak, akik képesek arra, hogy pozitívba fordítsák ezeket, fejlődjenek a negatív vélemények mentén, nem zuhannak meg a sokszor túl töményen érkező negatív vélemények kapcsán, és nem állnak neki vitatkozni komment szekciókban.

Leiner Laura ráadásul ismert író, az ekkora figyelem pedig nyilván sokkal több véleményt hoz magával. Az ifjúsági könyvek és a romantikus könyvek terepe pedig bár fogyásban és szeretetben nagyon hálás tud lenni, de ugyanígy hálátlan is a másik, kritikai, vagy egyszerűen csak kritikusabb oldalon. (Lásd a hatalmas Twilight-lázat, amit kísért a hatalmas Twilight-utálat is.)

Szóval teljesen legit, hogy Leiner Laurának is együtt kell élnie a kritikákkal, még ha nem is egyszerű.

Viszont itt nem egy random értékelésről, vagy egy egy-két hónap alatt kipörgő, rövid podcastsorozatról van szó, amit elolvas, meghallgat, megnéz a szerző, szembenéz vele, és továbblép, hanem egy másfél éven át tartó, újra meg újra visszatérő, nagyon részletes, nagyon hosszú, nagyon nagy nézettséget generáló, kifejezetten a negatív véleményezésre hajló olyan podcastsorozatról, ami csak két sikersorozat szétcincálására építette fel magát.

Láttam vitákat arról is TikTokon, hogy most akkor ez személyeskedés vagy nem személyeskedés. Leiner Laura a posztjában említ konkrétan ilyesmiket, bevallom, én ezt nem tudom megítélni, mint mondtam, nem láttam minden részt, csak egy-egy hosszabb darabot a két sorozatos nyitóepizódból, plusz részleteket itt-ott, meg persze véleményeket és beszámolókat kollégáktól, ismerősöktől. De csakúgy, mint a művek esetében, itt is érdemes szerintem kontextusról beszélni. Még ha nem is konkrétan személyeskedő valami, nem élheti-e meg a szerző ellene szóló "hadjáratként" azt, ha valami ennyire ismétlődő jelleggel, ennyire szorosan az ő műveinek a kritizálására felépítve létezik mint formátum? Lehet-e egy-egy Literálisan epizódról, egy-egy Literálisan short videóról magában beszélni, vagy kijelenteni azt, hogy "csak egy kritika, semmi személyes", ha a téma ismétlődően és visszatérően, másfél éven át szinte csak az adott szerző munkássága, kivétel nélkül jobbára negatív színben?

Lehet róla vitatkozni, hogy ez bullying-e vagy nem - még azt is el tudom fogadni, ha valaki nem ért egyet a szerző bejegyzésének a szóhasználatával. De azt is megértem, ha ezt ő így élte meg. Nagyon nehéz lehet az, hogy életed munkáját több órás podcastben szedik szét rettentő részletesen, majd mire pont feldolgoznád érzelmileg és továbblépnél, jön egy újabb adás. Aztán még egy. És még egy. Egyre hosszabbak, egyre nagyobb és nagyobb nézettséggel, újra meg újra feltépve a sebeket. És valójában megvédeni sem tudod magad, hiszen a szerző csak ne vitatkozzon a kritikákkal!

A legrosszabb része pedig valószínűleg még csak nem is maga a videó! Hanem a kommentek. A sok-sok komment. Ha velem sokkal több olyan komment jött szembe a Literálisan létezése óta, hogy "régen imádtam az SZJG-t, de most már látom, hogy borzalmas", akkor nem tudom, Leiner Laurával mennyi ilyen jöhetett szembe. Mennyire tehetetlennek érezheti magát az ember, ha azt látja, hogy a rajongói, akikkel éveken keresztül építette a kapcsolatát, ilyen kommenteket hagynak. Ráadásul nem csak lemorzsolódnak az olvasók közül (ami részben akár természetes is, szabad kinőni könyveket), hanem egyenesen azok közé kezdenek tartozni, akik aktívan terjesztik azt, hogy a sorozat amúgy így rossz, úgy rossz.

A kritika jó. Lehet kritikusan gondolkozni. Sőt, kell is. De szerintem ugyanígy érdemes kritikusnak lenni azzal kapcsolatban is, hol vannak a kritika és az egészséges véleménykifejtés határai. Mi fér bele? Mennyi fér bele? Mennyire részletesen fér bele? Mennyire "csámcsogva" fér bele? Mi az, ami megfér egy random olvasó random TikTok videójában, és mi az, aminek nem kéne beleférnie egy komolyabb hírportrál spektrumjába? Kell feltétlenül mindenről feltenni még egy posztot, még egy epizódot, még egy videót, csak mert jó a nézettsége? Szükséges-e ellensúlyozni a negatív kontentet pozitívval is? Ha minden másról lehet is vitatkozni, szerintem minimum az utolsó kérdésre jó lenne, ha igen lenne a válasz...

***
Egy kis helyesbítés a cikk végére, mert a figyelmemet elkerülte ez a néhány epizód, és kommentben felhívták rá a figyelmemet: van egy-két epizód, ami a Szent Johanna Gimik és a Twilight epizódok között, amik mással foglalkoznak. Ha jól számolom, 5 ilyen könyves epizód van, ami mással foglalkozik. Ezek elkerülték a figyelmem, mea culpa. A nézettségük töredéke az SzJG részeknek, és TikTokon sem jöttek szembe, csak az SzJG és a Twilight tartalmak, és bevallom, a sok SzJG és Twilight videó között átszaladt a szemem rajtuk a Youtube lejátszási listán is. Elnézést kérek!