Stephanie Perkins: Isla and the Happily Ever After


Tovább folytatódik a cukiság
Isla and the Happily Ever After

Sorozat: Anna and the French Kiss 3.
Függővég: nincs
Bechdel-teszt: meglepő, de szerintem megbukott
Goodreads link (4,43)

Manhattan csillogó utcáiról Párizs holdfényes tetőiig, szerelembe esni nagyon is könnyű a reménytelen álmodozó Isla és a befelé forduló művész, Josh számára. De ahogy elkezdik végzős évüket Franciaországban, Isla és Josh gyorsan kénytelenek szembesülni a szívszaggató valósággal, hogy a boldogan élnek nem mindig tart örökké.
Romantikus utazásukat átszövi a már korábban megszeretett Anna és Étienne illetve Lola és Cricket története, akiknek az útja sorsszerűen összefonódik ebben a magával ragadó befejezésben, hogy boldoggá tegye a régi és új rajongókat.


Véleményem

Akik követik az oldalamat, azok tudhatják, hogy imádom Stephanie Perkins sorozatát. Az Anna és a francia csók elvarázsolt, a Lola és a szomszéd srácban pedig nagyon szerettem, hogy ennyire különleges szereplőket kaptunk. Rettenetesen vártam a befejező kötet megjelenését, már csak azért is, mert tudtam, hogy ez lesz az a történet, ami még jobban összefűzi az egész sorozatot. Nem is kellett csalódnom. Az utolsó kötet egyszerre hozza el az Anna és a francia csók bájosságát és a Lola és a szomszéd srác egyedi karaktereit. 

A fülszövegből viszonylag kevés derül ki arról, hogy mire is számíthatunk a történetben, ezért utólagos engedelmetekkel kicsit mélyebben belemászom a sztoriba, de mielőtt megkapnám, nem, nem csak a sztorit tervezem elmesélni.
Islát és Josht már megismerhettük az Anna és a francia csókból. Aki esetleg nem emlékszik rájuk: Josh Étienne legjobb barátja, aki akkor még Rashmival járt, Isla pedig Anna szintjén lakott, és Anna egyszer segített neki a helyi népszerű csajjal szemben. 
Isla évek óta bele van zúgva Joshba, akivel egy évfolyamra járnak a párizsi sulijukban. Még az is kiderül, hogy mindketten manhattaniek. De Joshnak barátnője volt, és Isla ezzel sajnos nagyon is tisztában volt. Josh azonban immáron szabad préda, és hála egy bölcsességfog eltávolításának és egy véletlen találkozásnak, Isla kicsit nyíltabban fejezi ki az érzéseit, mint ahogy egyébként tenné. Itt kezdődik tehát a történet. Isla a fájdalomcsillapítóktól delíriumos állapotban összefut Josh-sal a nyári szünetben, és úgy érzi, végre történt köztük valami. És bár másnap nem emlékszik pontosan, miről is beszélgettek, biztos benne, hogy a fiú újra ott lesz a bárban, ahol előző este találkoztak. El is indul oda Kurttel, az autista legjobb barátjával, de Josh nem tűnik fel, Isla legnagyobb csalódására. 
Aztán elkezdődik a végzős év és egészen gyorsan alakulni kezd köztük valami. Csakhogy a helyzet egyáltalán nem egyszerű: Joshnak a választásokra készülő családjával és a saját melankóliájával, Islának pedig az önbizalomhiányával, a jövőre vonatkozó nem létező terveivel és úgy általában a szociális kudarcaival kell megküzdenie. Mindezek együtt pedig nem adják a legjobb táptalajt egy épp szárba szökkenő kapcsolathoz. 

Na, ennyit a történetről általában és akkor következzen ténylegesen is a véleményem!

A történet már az első pillanattól kezdve magával ragadott. Talán az összes főszereplő közül a sorozatban Islával tudtam a legkönnyebben azonosulni. Nincsenek őrült szokásai, csak egy átlagos - bár kétségtelenül az átlagosnál intelligensebb - lány, aki évek óta bele van zúgva egy srácba. Kivel nem fordult már elő ilyesmi? Aztán ahogy a cselekmény halad előre, egyre jobban rádöbbenünk, hogy Isla a látszat ellenére súlyos önbizalomhiánnyal küzd. De talán nem is ez a legjobb kifejezés arra, amit érez. Talán pont ezért, mert ennyire intelligens és ilyen rálátása van a világra, nem érzi magát elég jónak. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy állandóan nyavalyog, amiért nem elég szép vagy nem elég tehetséges. Egyszerűen csak emberi módon küzd a belső démonaival, és nagyon sokáig talán rá sem döbben, hogy ezt teszi. Egyszerűen csak csodaként él meg minden bókot, és a nagy szeretet közepén szinte el sem akarja hinni, hogy valaki, akiért ő ennyi éven keresztül rajongott, tényleg szeretheti őt. 

Ennek persze jó alapot ad Josh is, a másik főszereplőnk. Josh igazi művészlélek, ilyenformán pedig hajlamos depresszióba esni. És nem is csoda, hogy ezt teszi, amikor a barátai nélkül egyedül maradt az iskolában, amit már amúgy sem szeretett, a barátnőjével is szakítottak, a szülei pedig észre sem veszik őt magát, csak a választási kampánnyal vannak elfoglalva, amivel Joshra még több terhet helyeznek. Így amikor Josh végül tényleges is rálel a friss levegőre Isla személyében, a lány pedig egyre jobb rálátással bír a fiú életére, az önértékelési gondokkal küzdő Islában felmerül a kérdés, hogy mennyire őt magát szereti Josh, és mennyire azt, hogy már nincs egyedül. 

Egyébként ha már szóba kerültek a szereplők: nem olyan szélsőségesen, mint amennyire Lola és Cricket, de a mostani főszereplőkben is megvan valami plusz, ami különlegessé, ami mássá teszi őket. Josh képregényt rajzol a saját életéről, Isla pedig egy elhagyatott párizsi tetőt próbál berendezni mások által kidobott cuccokkal. 

Amikor ők ketten együtt vannak, abból félelmetesen aranyos párbeszédek születnek. Bár a kapcsolatuk nekem kicsit túl gyorsan indult el, mégsem tudtam nem drukkolni nekik már az első pillanattól kezdve. Nagyon édes, ahogy minden saját terhüket a vállukon cipelve rádöbbennek, hogy tetszenek egymásnak. Kifejezetten sokáig tartott a felhőtlen boldogság, jó ideig el sem tudtam képzelni, mi lesz itt a nagy konfliktus, ami a problémát okozza. Aztán persze kiderült, és nem voltam vele teljesen elégedett, mert abban a bizonyos részben azért a főszereplőnknek megmondtam volna a magamét, de hát... Étienne és Anna is tök fölöslegesen szenvedtek annak idején, úgyhogy ezt most nem vetem Isla szemére.

A mellékszereplők közül egy valakit emelnék ki, Kurtot, Lola legjobb barátját. Nem azért, mert túl sok szerepe lenne a történetben, bár elég sokat szerepel. Viszont Stephanie Perkins is szeret belecsempészni komoly témákat a könyveibe, bár olyan szépen beleszövi őket a történetbe, hogy a hangsúly sohasem ezen van. A Lolás meleg szál után most egy autista mellékszereplőt kapunk. Kurt sztorija pedig igazándiból pont a regény végén kezdett beindulni, bevallom őszintén, én még szívesen olvasnék róla és az Annából megismert Meredithről is, aki ebben a kötetben újra felbukkan.

És ha már a kötetben felbukkanó régi szereplők szóba kerültek... Ez a történet is tökéletesen érthető az előző részek olvasása nélkül. Viszont az írónő minden eddiginél jobban összefűzi a harmadik részt az előzőekkel, ebből is lehet érezni, hogy egy sorozat zárókötetéről van itt szó. Már a könyv elejétől kezdve fel-felbukkannak a régi szereplők, és aki az előző köteteket olvasta, tutira mosolyogni fog minden ilyennél. Josh képregényén keresztül pedig olyan jelenetekre is visszaemlékezünk, amelyeket Anna szemszögéből már olvashattunk az első részben. Az persze nem meglepő, hogy Josh miatt Étienne - és vele Anna - sokszor szóba kerül, de maga Isla is emlegeti Annát. Sőt, még a Josh és Isla által nem ismert Lola és Cricket sztorija is előkerül, az éppen közelgő téli olimpia miatt, ahol a fiú ikertestvére az egyik esélyes női műkorcsolyázó. 
A történet végén pedig megtörténik az is, amire mindenki várt: egy asztalnál ül a hat főszereplő. Annál a jelenetnél végig mosolyogtam, annyira szívet dobogtató volt róluk olvasni. És aztán ráadásul valami ennél is aranyosabb vége a lett a jelenetnek, amit most nem fogok elárulni, mert hatalmas spoiler lenne, de szerintem mindenki imádni fogja. 

Egyébként az Anna hangulata számomra sokkal inkább visszaköszönt, mint a Loláé. És nem csak azért, mert a történet nagy része Párizsban játszódik, ugyanabban az iskolában, ahol Anna és Étienne és tanultak. De azért is, mert a Lolával szemben most megint éreztem, hogy az írónő élvezi azt, hogy varázslatos helyszínekről írhat. Itt most Párizs számomra kicsit háttérbe is szorult ilyen szempontból, viszont egy kirándulás erejéig ellátogatunk Barcelonába, és bár tényleg csak néhány oldal, a leírásokkal, a hangulattal Stephanie Perkins újfent elérte, hogy utazni akarjak. 

Jaj, és a végén még valamit hadd emeljek ki! Természetesen várhatunk némi szenvedést a szerelmi szálban, de végre - végre! - nem egy szerelmi háromszöggel van dolgunk. Persze, fontos szerep jut a dologban Josh exének, de nem kerül elő ténylegesen, így nincs szó szerelmi háromszögről. Ez pedig olyan felszabadító volt, még a "szenvedés" közepén is!

Szóval összességében megint nagyon szerettem ezt a kötetet, megérte várni rá, hozta azt a tipikus Stephanie Perkins sítlust, amit eddig. Nagyon jó kis lezárása a sorozatnak, bár őszintén szólva sajnálom, hogy nincs tovább. Főleg, hogy szívesen olvasnék még Meredithről és Kurtről, nagyon szeretném tudni, velük mi lett.

NAGYON AJÁNLOM

Rendeld meg a képre kattintva!