Amikor könyv és valóság határa elmosódik...

Volt már olyan olvasmányélményetek, ami annyira magával ragadott, hogy egyszerűen elmosódott a határ a könyv és a valóság között? 
 
Természetesen nem olyan értelemben, hogy ne tudtátok volna elválasztani a kettőt, és úgy gondoltátok, hogy a szereplők és a világ valóságosak - ez már azért minden bizonnyal átlépné a normális határát. (Bár ami azt illeti, szinte biztos vagyok benne, hogy a mostani érzéseimre is sokan azt mondanák, hogy súrolja.)
 
 

Nem, nem erre gondolok. Hanem arra, amikor napokra elmerültök egy világban, órákon keresztül olvassátok, félretesztek mindent - tévét, laptopot, telefont, mindent... (És higgyétek el, netfüggőként én magam csodálkozom el rajta leginkább, milyen könnyedén félretolom ilyenkor, és még az sem feltétlenül érdekel, van-e friss az oldalon.) 
 
A hétköznapi gondok, a munka, a bevásárlás, az ügyek intézése, sőt még az étkezés is csak rövid olvasási szünetekké válnak. A kényszerű nyűggé, amit minél hamarabb el kell végezni, hogy aztán az ember visszatérhessen az olvasáshoz. 

És még a tennivalók is megváltoznak. Hajlamossá válsz mindent a könyv világához mérni, mert annyira benne élsz. Minden alkalom, amikor leteszed a regényt, olyan, mintha egy burokból bukkannál a felszínre, és minden más egy kicsit. És alig várod, hogy újra a burokban legyél, mert hirtelen valami nem kerek a burok nélkül. Valami hiányzik, valami más, mint amit megszoktál. Mert benned buzog a könyv világa, a szereplők története, az izgalom, a kíváncsiság és mennél vissza, mert várnak rád... 
 
Bizonyos szempontból minden olvasás ilyen kicsit, de általában megmarad egy normális szinten. Elmerülsz benne, aztán ha az élet úgy kívánja, félrteszed, még ha fájdalommal és szomorúsággal is. De van, amikor felerősödik az érzés, és mintha olvasás közben már nem lennél a saját világod része - az élet körülötted arra néhány órára mintha nélküled haladt volna tovább, elrohant melletted, és amikor visszazökkensz... újra hozzá kell szokni, mint a szárazföldhöz a hónapokig hajón utazóknak. 

Nos, most pont ilyen érzésem van, és ez indított a poszt megírására. Olyan érzés ez, ami alkalmanként nem tart túl sokáig, és igazából nem is túl gyakori - legalábbis nálam nem. Számtalan olyan könyvet olvastam, amit imádok, rendszeresen előveszek és újra meg újra magával ragad, de nem sodor el úgy, mint ezek az alkalmak. Valamiért ez az érzés mégsem jön velük. Így most, hogy mégis elkapott, arra gondoltam, megpróbálom virtuális papírra vetni, amíg még meg tudom ragadni. 
 
 

Szóval Outlandert olvasok. Most éppen a harmadik részt, de tegnap este fejeztem be a másodikat. 

Aki ismeri a sorozatot, az tudja, hogy elég vaskos kötetekről van szó. Az első részt már meglehetősen régen olvastam, szinte egy szuszra az egészet, talán három nap volt, mire "ledaráltam". Nagyon szerettem. Magával ragadott az 1700-as évek Skóciája, Claire talpraesettsége, Jamie, és... Tényleg nagy hatással volt rám, de ez a bizonyos érzés akkor még nem jött. 
 
Azóta láttam a sorozatot is, jártam Skóciában, olvastam a skótok történelméről, picit elmerültem a lázban, ami rám talált. Édesanyám évekig rajongott Skóciáért, én pedig valahogy soha nem értettem. Aztán egyik pillanatról a másik - egyrészt pont az Outlander miatt - rám talált, és nem tudok elszakadni tőle. 
 
No de vissza a könyvre! 

A második kötet még az elsőnél is vaskosabb, így egyértelmű, hogy az ember nem egy délután alatt olvassa el. Én múlt héten kezdtem, bár eleinte inkább csak bele-belekaptam, mert más olvasnivalóm is akadt még. Aztán amikor jött egy törés a történetben - ugrottunk az időben -, félretettem, mert éreztem, hogy nem tudnék benne jobban elmélyedni. 

Viszont a hét elején már végre volt rá időm, és ténylegesen is nekigyűrkőztem, hogy felkészülve minden fájdalomra, nehézségre, időutazásra, visszazökkenjek Claire és Jamie történetébe. (Igen, tudtam spoilereket - sajnálatos.) És csak úgy faltam a sorokat. Érdekes, hogy minden politikai cselszövés és tragédia ellenére képtelenség letenni a könyvet. 

De most nem is az a lényeg, mi történik benne, a poszt szempontjából ez másodlagos. A lényeg az, hogy engem is szinte úgy beszippantott, mint Claire-t a kőkör. Beszippantott a 18. századi Franciaországba és Skóciába, és nem tudtam elszakadni onnan. 

Nem is olyan újdonsült Skóciamániám feltört, előtúrtam a szülinapomra kapott skóciás párnát, hogy lecseréljem arra a szokásos olvasópárnámat, elmerengtem a skóciai nyaralásomon, miközben már egy következőt tervezgettem, mert úgy éreztem, egyszerűen ott a helyem. És hatalmas örömmel fedeztem fel, ha valami olyanról olvastam, amihez saját élményt is köthettem - jártam ott, láttam, éreztem, szagoltam, tapostam azt a földet. 
 
 

És aztán jöttek azok a bizonyos szünetek, amikor szinte kényszerrel kellett kirántanom magam a virtuális lapok közül. (Bár ott csücsül a polcomon, izomgyakorlatot mellőzvén inkább nem a papírpéldányt olvastam.) Persze, tettem a dolgomat, de azon kaptam magam, hogy szerencsétlen édesanyám csak hallgatja és hallgatja, ahogy szinte minden témát át tudok kötni az Outlanderre. Elmentünk egy bankautomatához, és megállapítottam, micsoda könnyebbség ez, amin soha nem gondolkozom el a hétköznapokban - de most igen, mert eszembe jutott, micsoda nyűg volt Claire-nek, hogy nem volt nála pénz. És csak jöttek sorban a témák: az egészségügy feljlődése, az, hogy mennyire életképtelen lennék én magam a 18. században, és egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Outlandert láttam minden sarkon, és az ebook olvasóm szinte kiáltozott, hogy visszavár a könyv.

Szóval így állunk most. Minden alkalommal, amikor leteszem a regényt, olyan, mintha egy álomból ébrednék. Minden felcserélődött. Mintha a valóságos világ elhúzna mellettem, miközben én máshol járok. Diana Gabaldon álomvilágában, egy skót harcossal az oldalamon - vagyis most épp sajnálatos módon nem az oldalamon. 



És tudom, van még egy pár napom, amit Skóciában tölthetek. Inverness utcáit járhatom majd Claire-rel, Briannával és Rogerrel, aztán meg a múltba léphetek Jamie-vel, felfedezve, milyen is volt Skócia Culloden után. Most még van időm magamhoz szorítani ezt az érzést, mielőtt eltűnik. 
 
Mert tudom, nem kell sok idő, hogy a világ visszazökkenjen a helyére. Lett légyen bármilyen vastag Az utazó, előbb-utóbb véget ér. Két nap, három nap, öt nap múlva - de a végére érek. Aztán lesz még néhány napom, amíg tart a bűvölet - amikor mindent és mindenkit Jamie-hez és Claire-hez és a kalandjaihoz hasonlítok majd. Aztán szép lassan már csak a szelleme marad ennek az érzésnek. Egy emlék, semmi több. No meg a még jobban tomboló Skócialázam. 

És utána várhatom, vajon mikor jön el újra ez az érzés. Mikor lesz a rengeteg szuper könyv között egy újabb, ami valamiért mélyebben megragad, mint a többi. Ami valami megmagyarázhatatlan varázslatot bocsát majd rám, ami túlmegy azon a határon, hogy tetszik-e vagy nem a történet.

2 megjegyzés

Írj megjegyzést
kormocska
AUTHOR
2016. április 14. 12:31 delete

Kedves Deszy!
Köszönöm, hogy rámszabadítottad Skócia-lázadat.
Bár még nem olvastam az Outlandert, mostmár biztos, hogy előbb-utóbb belekezdek.
Üdvözlettel: az, aki túl sok minden olvasni valót talált ma
(Bocsánat a levél formáért, de meg vagyok őrülve 😀)

Reply
avatar
Rhiannon
AUTHOR
2016. április 14. 15:01 delete

Régi sorozat, de rám Stephen Lawhead Albion dala trilógiája volt hasonló hatással 12-13 éve olvastam (ha nem több), de azóta se tudok kilábalni a keltamániámból :D

Reply
avatar

Rendeld meg a képre kattintva!