Holly Black - Cassandra Clare: Az aranytorony {Értékelés + Nyereményjáték}
Holly Black - Cassandra Clare: Az aranytorony
a Rafflecopter giveaway
– 12.06. – Sorok Között Könyves Blog
– 12.08. – Always Love a Wild Book
– 12.10. – Deszy könyvajánlója
– 12.12. – Sorok Között Könyves Blog (extra)
– 12.14. – Bibliotheca Fummie
A blogturnéról
Az utolsó részéhez ért a nagy sikerű Magisztérium sorozat, amiben Callum és barátai egy végzetes veszéllyel találják szembe magukat.
Az izgalmakkal és humorral teli lezárásról a Blogturné Klub bloggerei mesélnek, sőt, nyerhettek is, méghozzá 1 példányt a könyvből.
Az izgalmakkal és humorral teli lezárásról a Blogturné Klub bloggerei mesélnek, sőt, nyerhettek is, méghozzá 1 példányt a könyvből.
Kapcsolódó bejegyzések:
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 256
Fordító: Komáromy Zsófia
ISBN: 9789634574538
Sorozat: Magisztérium 5.
Kezelhető-e standalone-ként? Nem
Nézőpont: E/3
Függővég: nincs
Bechdel-teszt: átment
Moly link
Goodreads link (4,11)
Megrendelési link„Harry Potter-rajongóknak kihagyhatatlan sorozat! Emlékeztet rá, ugyanakkor valami újat kínál. Letehetetlen, csak úgy faltam az oldalakat!” – Theresa Green, Amazon
Callum Hunt volt már hős és üldözött, a jó bajnoka és a gonosz megtestesítője. Hiába nyitotta meg előtte a kapuit a Magisztérium, a fiú soha nem érezte úgy, hogy tényleg szívesen látnák ott. Sokkal erősebben érzékelte a többiek ellenszenvét… és félelmét.
Most, hogy Call megkezdi utolsó tanévét a mágusképzőben, a helyzete bizonytalanabb, mint valaha. Egyetlen sajátos kivételtől eltekintve az összes barátjától elhidegült. Egy titokzatos árny még mindig nem hagyja nyugodni. És nem is sejti, hogy élete legnagyobb kihívása előtt áll…
A Magisztérium-sorozat nagyszabású lezárásában Callum végzetes veszéllyel találja szembe magát. A mágia megmenthet és tönkretehet, teremthet és pusztíthat is.
Az első mondat:
"Call életében először kicsinek látta a házat, amiben felnőtt."
Véleményem
Még emlékszem arra, amikor nekiálltam ennek a sorozatnak, és elkötelezett Cassandra Clare rajongóként alig vártam, hogy megtudjam, milyen lesz ez a sorozat.
És tudjátok mit? Az az egészen megdöbbentő, hogy ha nem is igaz teljesen az, hogy részről részre egyre jobb lett a széria - komolyan, az utolsók közül nehéz lenne választani -, határozottan úgy érzem, egyre inkább belenőtt magába a szériába. Az elején még kicsit talán túl általános volt a világ, túl ismerősek a szereplők, túl ismerősek az ötletek - de aztán részről részre tudtunk meg egyre többet arról, miért gondolhatta úgy két amúgy sikeres szerző, hogy belevágnak ebbe a közös szériába. Ami ráadásul nem is YA, hanem middle grade.
Úgyhogy lelkesen, bár kicsit keserédes érzésekkel vágtam bele a Magisztérium széria utolsó részébe. Egyébként ez a keserédesség főleg a kötet elején a történetben is érezhető volt. Utolsó kötet révén elég sokat kaptunk a nosztalgiából, Call maga is visszaemlékezett, milyen volt először megtudni, hogy mágus, milyen volt először belépni a Magisztériumba és hogy milyen hosszú utat tett meg azóta. Szóval igen, Cassandra és Holly határozottan játszottak a szívünk nosztalgikus húrjain a történet elején, és itt-ott közben, de ez így van jól. És szerencsére nem álltak le itt.
Az előző rész egy meglehetősen döbbenetes csavarral zárult, és ezt a csavart vittük tovább itt is. Innentől kezdve az értékelés spoileres lesz a negyedik részre nézve, mert sajnos anélkül nem tudom értékelni ezt a könyvet, hogy a csavar tárgyáról ne beszéljek.
Na szóval, megtudtuk, hogy Aaron nagyon is életben van - vagy legalábbis a lelke, Call fejében. Kettejük ilyen kapcsolódását egyébként kifejezetten szerettem, nagyon vicces volt olvasni a párbeszédeiket - egymás mellett, néma párbeszédben egy határozott, hidegfejű srác, aki mindig tudja, mit mondjon és Call, aki szó szerint és átvitt értelemben is maga a káosz. Szóval nagyon szerettem a párbeszédeiket, bár bevallom, a kivitelezéssel nem mindig voltam teljesen elégedett - vicces helyzeteket szült persze, amikor Call hangosan válaszolgatott Aaronnnak és nagyjából mindenki hülyének nézte, ezzel együtt nem igazán értem, miért érezte egyáltalán úgy, hogy hangosan ki kell mondani dolgokat, amikor máskor teljesen nyilvánvalóan kommunikáltak párbeszédekben tisztán odabent is. De ez csak technikai dolog, egyébként nagyon élveztem.
Szóval erre a kötetre adott volt a kérdés, mi lesz majd Aaronnal. Aztán természetesen fontos kérdés volt az, vajon miféle bonyodalom jöhet még, most, hogy elvileg minden ellenséggel leszámoltak. Az esetek többségében ez úgy szokott kinézni a fantasy sorozatokban, hogy egy nagy főgonosszal végig "küzdöget" a főhős, majd az utolsó részben egy nagy csatában legyőzi. Vajon milyen akadály, milyen csaták következhetnek, amikor ez itt nem adott?
Ezt egyébként kifejezetten élveztem ebben a szériában. Az, hogy ki a gonosz, nem csak Call miatt vált központi kérdéssé, hanem azért is, mert nehéz lenne azt mondani ebben a szériában, hogy van A gonosz, és kész. Itt mindig sokkal bonyolultabb volt a helyzet, és egyébként most sincs másként - bár tény, hogy van egy valaki, akivel szembe kell nézni, nem lövöm le a poént.
Szintén fontos kérdésként merülhet fel: az utolsó kérdésre kapunk-e végre határozott választ arra, mi is van akkor most Callel és Constantine-nal? Mi történt akkor velük tulajdonképpen és ez hogyan befolyásolhatja még Call életét, ha egyáltalán? Nem hiszem, hogy túl nagy poént lövök le, ha elárulom, hogy ezt a szálat is elvarrják a nagy lezárásra a szerzők, ráadásul még ebbe is sikerült vinni egy csavart.
Egyébként talán a csavarokat szerettem legjobban ebben a sorozatban, és kicsit úgy érzem, pontosan a csavarokat találta ki a szerzőpáros nagyjából előre, és pont a csavarok miatt érezték annyira különlegesnek az első blikkre túlságosan ismerős sztorit, hogy végül valóban megírják. És szerintem ez sikerült is - és határozottan jó döntés volt.
Amiről még szeretnék beszélni, azok a szerelmi szálak. És hát akkor vallomás következik: ugyan szurkoltam Callnek és Tamarának most, hogy tudjuk, merre tartott a dolog, de bevallom, még mindig nem vagyok nagy Call-Tamara shipper. Én akartam, tényleg nagyon akartam. De még mindig túlságosan testvéreknek érzem őket, nem tehetek róla. Valószínűleg az hiányzik nekem, hogy az első egy-két részben nem éreztem, hogy megalapozták volna ezt a szerelmi szálat, és szerintem sokkal inkább a Tamara-Aaron irányba terelgettek minket. És persze, a Csillagok háborújához, a Harry Potterhez és nyilván még vagy ezer másik ilyen háromszereplős dologhoz képest újszerű, hogy ezúttal a főhős kapja(?) a csajt, és nem a két sidekick jön össze egymással, ezzel együtt valahogy... nem veszi be annyira lelkesen a gyomrom, mint szeretném. Ez nekem egy Harry-Hermione páros, és azt a shippet se értettem soha. Hát... ez van. Mindenesetre vannak kvázi romantikus pillanataink, de hatalmas lamúrra azért ne számítson senki ebben a részben sem. Inkább éreztem viccesnek ezeket a jeleneteket, mint olvadósan romantikusnak.
Jaspert továbbra is nagyon bírom, talán ebben a részben még jobban szerettem, mint eddig bármikor. Idegesítő? Ja. De vicces? Igen! És vele párban ott van még a humor oldalon Warren, akinek időnként behúznék, de mégis imádom, hogy mindig kéznél van.
A lezárás egyébként a szereplők szempontjából kerek így, még ha meg is lepődtem, hogy pont ezzel a jelenettel ér véget, a világgal kapcsolatban viszont nekem maradt még néhány kérdésem a jövőre nézve. Nem olyan óriási kérdések, amit nem hagynának aludni, tehát meg tudok küzdeni vele, hogy nem kaptunk rájuk válaszokat, de azért örültem volna, ha még a sztorinak ezt a részét is sikerül egy fokkal jobban lezárni.
Összességében szerettem ezt a könyvet, és az egész sorozatot is. Méltó lezárás volt ez a kötet, még ha nem is teljesen hibátlan. De igazából túlságosan nagy dolgokba nem tudnék belekötni, inkább csak apróságokba, amiken még egy kicsit lehetett volna csiszolni. Viszont kétségtelenül pozitív kicsengéssel búcsúzom a sorozattól és Caléktől, és határozottan ajánlom mindenkinek, hogy vágjon bele a Magisztériumba.
És tudjátok mit? Az az egészen megdöbbentő, hogy ha nem is igaz teljesen az, hogy részről részre egyre jobb lett a széria - komolyan, az utolsók közül nehéz lenne választani -, határozottan úgy érzem, egyre inkább belenőtt magába a szériába. Az elején még kicsit talán túl általános volt a világ, túl ismerősek a szereplők, túl ismerősek az ötletek - de aztán részről részre tudtunk meg egyre többet arról, miért gondolhatta úgy két amúgy sikeres szerző, hogy belevágnak ebbe a közös szériába. Ami ráadásul nem is YA, hanem middle grade.
Úgyhogy lelkesen, bár kicsit keserédes érzésekkel vágtam bele a Magisztérium széria utolsó részébe. Egyébként ez a keserédesség főleg a kötet elején a történetben is érezhető volt. Utolsó kötet révén elég sokat kaptunk a nosztalgiából, Call maga is visszaemlékezett, milyen volt először megtudni, hogy mágus, milyen volt először belépni a Magisztériumba és hogy milyen hosszú utat tett meg azóta. Szóval igen, Cassandra és Holly határozottan játszottak a szívünk nosztalgikus húrjain a történet elején, és itt-ott közben, de ez így van jól. És szerencsére nem álltak le itt.
Az előző rész egy meglehetősen döbbenetes csavarral zárult, és ezt a csavart vittük tovább itt is. Innentől kezdve az értékelés spoileres lesz a negyedik részre nézve, mert sajnos anélkül nem tudom értékelni ezt a könyvet, hogy a csavar tárgyáról ne beszéljek.
Na szóval, megtudtuk, hogy Aaron nagyon is életben van - vagy legalábbis a lelke, Call fejében. Kettejük ilyen kapcsolódását egyébként kifejezetten szerettem, nagyon vicces volt olvasni a párbeszédeiket - egymás mellett, néma párbeszédben egy határozott, hidegfejű srác, aki mindig tudja, mit mondjon és Call, aki szó szerint és átvitt értelemben is maga a káosz. Szóval nagyon szerettem a párbeszédeiket, bár bevallom, a kivitelezéssel nem mindig voltam teljesen elégedett - vicces helyzeteket szült persze, amikor Call hangosan válaszolgatott Aaronnnak és nagyjából mindenki hülyének nézte, ezzel együtt nem igazán értem, miért érezte egyáltalán úgy, hogy hangosan ki kell mondani dolgokat, amikor máskor teljesen nyilvánvalóan kommunikáltak párbeszédekben tisztán odabent is. De ez csak technikai dolog, egyébként nagyon élveztem.
Szóval erre a kötetre adott volt a kérdés, mi lesz majd Aaronnal. Aztán természetesen fontos kérdés volt az, vajon miféle bonyodalom jöhet még, most, hogy elvileg minden ellenséggel leszámoltak. Az esetek többségében ez úgy szokott kinézni a fantasy sorozatokban, hogy egy nagy főgonosszal végig "küzdöget" a főhős, majd az utolsó részben egy nagy csatában legyőzi. Vajon milyen akadály, milyen csaták következhetnek, amikor ez itt nem adott?
Ezt egyébként kifejezetten élveztem ebben a szériában. Az, hogy ki a gonosz, nem csak Call miatt vált központi kérdéssé, hanem azért is, mert nehéz lenne azt mondani ebben a szériában, hogy van A gonosz, és kész. Itt mindig sokkal bonyolultabb volt a helyzet, és egyébként most sincs másként - bár tény, hogy van egy valaki, akivel szembe kell nézni, nem lövöm le a poént.
Szintén fontos kérdésként merülhet fel: az utolsó kérdésre kapunk-e végre határozott választ arra, mi is van akkor most Callel és Constantine-nal? Mi történt akkor velük tulajdonképpen és ez hogyan befolyásolhatja még Call életét, ha egyáltalán? Nem hiszem, hogy túl nagy poént lövök le, ha elárulom, hogy ezt a szálat is elvarrják a nagy lezárásra a szerzők, ráadásul még ebbe is sikerült vinni egy csavart.
Egyébként talán a csavarokat szerettem legjobban ebben a sorozatban, és kicsit úgy érzem, pontosan a csavarokat találta ki a szerzőpáros nagyjából előre, és pont a csavarok miatt érezték annyira különlegesnek az első blikkre túlságosan ismerős sztorit, hogy végül valóban megírják. És szerintem ez sikerült is - és határozottan jó döntés volt.
Amiről még szeretnék beszélni, azok a szerelmi szálak. És hát akkor vallomás következik: ugyan szurkoltam Callnek és Tamarának most, hogy tudjuk, merre tartott a dolog, de bevallom, még mindig nem vagyok nagy Call-Tamara shipper. Én akartam, tényleg nagyon akartam. De még mindig túlságosan testvéreknek érzem őket, nem tehetek róla. Valószínűleg az hiányzik nekem, hogy az első egy-két részben nem éreztem, hogy megalapozták volna ezt a szerelmi szálat, és szerintem sokkal inkább a Tamara-Aaron irányba terelgettek minket. És persze, a Csillagok háborújához, a Harry Potterhez és nyilván még vagy ezer másik ilyen háromszereplős dologhoz képest újszerű, hogy ezúttal a főhős kapja(?) a csajt, és nem a két sidekick jön össze egymással, ezzel együtt valahogy... nem veszi be annyira lelkesen a gyomrom, mint szeretném. Ez nekem egy Harry-Hermione páros, és azt a shippet se értettem soha. Hát... ez van. Mindenesetre vannak kvázi romantikus pillanataink, de hatalmas lamúrra azért ne számítson senki ebben a részben sem. Inkább éreztem viccesnek ezeket a jeleneteket, mint olvadósan romantikusnak.
Jaspert továbbra is nagyon bírom, talán ebben a részben még jobban szerettem, mint eddig bármikor. Idegesítő? Ja. De vicces? Igen! És vele párban ott van még a humor oldalon Warren, akinek időnként behúznék, de mégis imádom, hogy mindig kéznél van.
A lezárás egyébként a szereplők szempontjából kerek így, még ha meg is lepődtem, hogy pont ezzel a jelenettel ér véget, a világgal kapcsolatban viszont nekem maradt még néhány kérdésem a jövőre nézve. Nem olyan óriási kérdések, amit nem hagynának aludni, tehát meg tudok küzdeni vele, hogy nem kaptunk rájuk válaszokat, de azért örültem volna, ha még a sztorinak ezt a részét is sikerül egy fokkal jobban lezárni.
Összességében szerettem ezt a könyvet, és az egész sorozatot is. Méltó lezárás volt ez a kötet, még ha nem is teljesen hibátlan. De igazából túlságosan nagy dolgokba nem tudnék belekötni, inkább csak apróságokba, amiken még egy kicsit lehetett volna csiszolni. Viszont kétségtelenül pozitív kicsengéssel búcsúzom a sorozattól és Caléktől, és határozottan ajánlom mindenkinek, hogy vágjon bele a Magisztériumba.
NAGYON AJÁNLOM
Olvass bele a képre kattintva!
Nyereményjáték
A kötetben a szülői szeretet is kiemelt fontosságot kap, így ezt a játékot a szülőknek szenteljük.
A listán olyan könyves szülőket találsz, akiket sokan a szívünkbe zártunk. Róluk találtok rövid leírásokat minden állomáson, a feladatotok, hogy a rövid bemutatás után rájöjjetek, melyik könyvben találkoztatok az adott szülővel, és beírjátok a rafflecopter doboz megfelelő sorába. A helyes megfejtők között a könyv 1 példányát sorsoljuk ki.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
Több vörös hajú csemetét nevel, nagy erejű boszorkány. A filmekben is imádtátok!
A turné menetrendje
– 12.08. – Always Love a Wild Book
– 12.10. – Deszy könyvajánlója
– 12.12. – Sorok Között Könyves Blog (extra)
– 12.14. – Bibliotheca Fummie
Nincsenek megjegyzések